Mazsola & Tádé Ausztráliában

Sziasztok,

Újra itt vagyunk. Ahogy ígértem én Tádé, ma elmesélem, hogy Mazsola kilőtt engem egy ágyúból. Tőrbe csaltak. Én ezt nem is gondoltam ám. Becsapott ez a mihaszna, ez a nyavalyás! Ez, ez, ez az… én tesóm. Irgum-burgum de mérges vagyok!

Időben nézzük visszafelé ezt a sztorit! Valahogy így kezdeném.

1 órával korábban:
Kezdjük a reggelt egy jó finom kávéval az 5.-en a zöld lépcsőnél ami a kedvencem. Mazsola töpszli orra oda vitt, el sem tévesztette volna. Amig a srácok csinálták a kávét, addig pózoltunk egy kicsit.

Sajnos ez a reggel sem alakult jobban mint az előzőek, eső, hullámok és lezárt fedélzet. Mit tehetett két kis kedvenc amíg a felnőttek aluciznak? Hát csatangolhatnak tökön babon át. Innen elveszni nem tudunk hát jól megdiskuráltuk Mazsolával, hogy akkor nekivágunk.

50 perccel korábban:
Nekivágtunk az ismeretlennek. Nem a nagy ismeretlennek mert az másfelé van. Első állomásunk az ismeretlenben a kaszinó! Apám mekkora és milyen színes. És van rulett! A rulett a kedvencem. Tudjátok mi a szerencse számom? A fekete 9-es! Mindig azt teszem meg. Mindent a fekete 9-re, all in. Aztán néznek rám furán. Én meg csak noszogatom őket hogy csak pörgessünk na, ne nézelődjünk mert az idő pénz. Sajnos a fekete 9-es eddig nem nyert. A bank viszont mindig vitte a pénzemet. Ma sem volt ez másképpen. De nem baj, nem vagyok szomorú. Mert ha valamiben nagyon erősen hiszünk, és bízunk akkor az biztosan meg fog történni és be fog jönni.  Amint elkezdesz hinni önmagadban az életed elkezd segíteni téged! Én hiszem, hogy a fekete 9 szerencsét hoz.

Aztán Mazsola megtalálta a félkarú rablókat. Ketten lógtunk a fél karján ennek a rablónak de nem tudom ez mit vacsorázott az este mert mi hiába csimpaszkodtunk és ugráltunk, ez a félkarú olyan erős hogy nem lett tripla hetes. Sőt szimpla sem, mert meg sem moccant. Mazsola idegből belerúgott egyet, de persze semmi kár nem lett, mert ez egy bádog félkarú rabló. Jól megmondtam neki a magamét. Itt velem ne szórakozzon, meg a tesómmal sem. Idejövök, hogy kiraboljon és nem hagyja magát?! Fura ez a világ. Nem érzitek úgy, hogy minden fordítva működik. Mondtam Mazsolának, hogy „Menjünk innen Tesóm, ez nem egy becsületes félkarú rabló” Peckesen elvonultunk.

Aztán be is jelentettük a rendőrségen ám! Kiadták a  figyelmeztetést a személyleírásunk alapján.

WANTED!!! Rendőrségi felhívás! A képen látható félkarú rabló szerkezet nem becsületes.. Kb 170 cm magas, fém ruhája van, különleges ismertető jele hogy félkarú, mellkasán tripla 7 tetoválás látható. F. karú rabló sokat tartózkodik a kaszinó környékén. Aki látja az illető szerkezetet az kerülje el. Nem veszélyes!

20 perccel korábban:
Átmentünk a Shooners bárba miután bejelentettük az alávaló félkarút. Tök szuper hely. Egy csomó dolgot láttunk ott. Pl egy hajót. Na jó ez furán hangzik tudom, de tényleg. Egy hajó a hajóban. Ránk volt ám méretezve.

Mazsola hajós kapitány lett. De mondtam neki, hogy akkor vegye már le a mexikói kalapját, hát a kapitányoknak nem sombrerojuk van. De azt mondta neki az van és kész. Legyintettem egyet! Tudjátok, hogy ennek a hajónak van ám neve. El is árulom Nektek mi az! Thor. Igen az a Thor, a villámok istene Thor. Azt hiszem egy ilyen nevű hajóval semmi baj nem érhet minket. Már ha a tengeren lennénk na. Azt hiszem ez a kis hajó egy nagy nagy hajó replikája. Meg néztem újra a hajó nevét hátha fejtetőn nem jól olvastam. De nem vitás, ez bizony Thor.

Tovább haladva megálltunk egy kocsmában ami zárva volt. Majdnem Darts-oztunk, de nem találtuk a nyilakat. Kár. Este olyan zsúfolt, nem akartunk bemenni. Jaaa és tudjátok mi volt még ezen a hajon? Biliárd asztal. Nagy kaland, gondoltam. Biliárd asztal mindenhol van. Aztán elkezdtek a kis rózsaszín tekervények forogni az agyamba. Dolgozott a kávé. Biliárd asztal, golyók, hullámzás… azta hát ez nagyszerű. Néztem ahogy mások játszanak. Figyeljetek az asztalon a golyók tényleg nem mozdultak. Gondolhatjátok milyen idő volt ha Mazsolának a szája  elött papírzacskó volt folyamat.
De a golyók… Na azok semerre sem mozdultak.

10 perccel korábban:
Tovább haladva és felfedezve a nagy ismeretlent ami kisebb nagy nem A NAGY nagy ismeretlen, Mazsola megpillantott egy kis hajót. Meg voltam zavarodva, még egy hajó a hajóban?! Ez fiús hajó volt. Egy ágyú is volt rajta. Itt már sejthettem volna de… Nem sejtettem. Mazsola mondta másszunk fel. Nekem nem nagyon tetszett az ötlet, de jó hát mi baj lehet?! Úgy is egy csomó helyre felmászunk mindig. Én néha le is esek.

2 perccel korábban
Aztán Mazsola megkergült. Meglátott két puskaporos hordót meg ágyúgolyókat. Odarohant. Én meg utána. Felbátorodtam pedig itt már tényleg tudnom kellett volna. Felmásztunk a hordók tetejére. Jó buli volt.

1 perccel korábban:Mazsol az ágyúra is felmászott. Ekkor már mondtam neki hogy baj lesz, de ő csak azt hajtogatta „Nahát Tádé, pont akkor a vagy mint egy ágyúgolyó” És én még mindig semmit nem sejtettem.

Az esemény:
Aztán Mazsola odament az ágyú csövéhez belenézett és azt mondta:

„-Jajj Tádé itt egy unikornis, olyan rózsasznű mint te.”
„- Persze Mazsola, hiszi a piszi itt nincsenek unikornisok” – válaszoltam
„-De de Tádé, tényleg ám, és a szarvacskája szivárvány szinű?”
„-Micsoda? A szivárvány a kedvencem, muti Mazsi látnom kell”

Én buta, együgyű ostoba kis rózsaszin vattacukor bedőltem és felmásztam a csőhöz. Nem is volt ott unikornis.

Leültem a peremre, és mondtam Mazsolának hogy „-Mazsola te átvertéééééé….”
És puff ki lettem lőve.

Mazsola meg csak kacagott. Hát messzire nem repültem, és nagyot sem csattantam. Én is csak kacagtam. Megcsiklandozta a popsit a légnyomás. Vicces volt ez igaz, de Mazsola ezt még megbánja. Már körvonalazódik a kis rózsaszín agyaman az ördögi terv. Mazsola – Mazsola megbánod hogy ujjat húztál velem! Muhahaha…

Puszi
M&T

Sziasztok,

Hát tudjátok mi már jártunk földön, vízen, de levegőben még nem. Na jó, mondjuk most sem, de már megnéztük azokat a szerkezeteket amivel repülhetnénk ha úgy alakulna. Okés, végül is már repültünk, mert ide le kellett jutni valahogy, csak tudjátok akkor egy bőröndbe utaztunk 24 órát, tök sötétben tök hidegben, és azt sem tudtunk hol lyukadunk ki. Ám a történetnek jó vége lett, Ausztráliába érkeztünk. A napfény és tengerpart országába. Tengerpart oké, de a napfény az sokszor kérdéses. Nézzétek meg, Móni is beteg. Hideg van, szélvihar, eső. Ki sem dugjuk az orrunkat.

Egy hete történt az eset amikor elmentünk Morabinba-ba az olasz boltba. Erről azt kell tudni, hogy a reptér mellett van. Mazsola megzizzent a repülőkért egyből. Ez egy kis reptér ám, magángépekkel, kis 2-4 személyes repcsikkel amik pl. King’s Islandra viszik a népeket. Na ott sincs ám semmi, csak szél meg birkák, meg egy General Store… Azért ha pihenni lesz kedvem elrepülök oda. Szóval Mazsola megvadult és visított hogy még nézni akarja a felszálló gépeket. Egy dologgal tudtuk őt letépni a kerítésről mégpedig úgy, hogy megígértük neki, hogy elvisszük a repülőgép múzeumba. Ajj de nem ám csak úgy megígértük ezt! Azonnal menni kellett. Na ekkor végre elengedte a kerítést.

Tessék, már fel is pattant a pörgettyűre ez a kis zöld, alig hogy odaértünk a múzeumhoz!

Ez  nem ám nagy valami van itt, kb 50 gépük van, repülőgép motorok, relikviák, dokumentumok. Két ilyen kicsinek mint mi vagyunk elég is ez.
Rögtön fel is pattantam egy rakéta hordozóra ami ezúttal nem robbanófejet hordozott hanem egy jó nagy adag cukiságot. Ha kilőttek volna akárhova robbant volna a cukiság bomba. Hát szeretni jobb mint háborúzni… Ebből is látszik milyen buták az emberek. Na keressétek a kis rózsaszín cukiság csomagot a képen! Megvan? Jó. Szép munka.

Mazsola össze vissza rohangászott, azt sem tudtam követni hol kandikált a zöld feje.  Aztán a Mirage vadászgéppel szemben elkaptam őt egy gép szárnyánál egy közös fotóra. Ez a gép ha jól sejtem egy Airtourer. Ezzel aztán fel nem száltam volna az fix. Nem egy kedves jószág.

Ennyi volt, szaladt tovább a kis zöld malac. Nekem amúgy a Mirage tetszett a legjobban. Aztán voltak ám olyan gépek amikbe be is lehetett ülni. Ne tudjátok meg, az valami förtelem volt. Emberek ezzel felszálltak? Hova? Hogyan? És eljutottak A-ból B-be? Ez teljességgel lehetetlen.
Én bemásztam egy pilóta fülkébe. Esküszöm. Még a fejemet is beütöttem de ez volt a legkisebb gondom. El voltam szörnyülködve.

Szerintetek ezeket a műszereket mind használták, és mind mutatott valamit? Mondjuk valamit biztos, de Isten tudja mit. Vagy még ő sem tudja.

Szerintem haladjuk tovább. Idegállapotba kerültem. Mazsola meg csak néz és ujjong. Aztán beültetett megint valami járgányba. Ebből meg nem lehetett kilátni. Nem azért ám mert kicsik vagyunk. A fenét. Móni is kipróbálta és nem látott semmit. Egy véleményen vagyunk. Persze Mazsola egyből kérdezte „aztán a  levegőbe minek mennél neki?” Én meg jól kiöltöttem a nyelvem rá és mondtam hogy „akárminek is neki mehetek, nem mindegy?”

Aztán volt még ott helikopter, régi háborús bombázó, volt ott szimulátor, amit mi nem tudtunk kipróbálni mert egy csapat gyerek volt bent. Amit azért elszomorító, mert nagyon neveletlenek és udvariatlanok voltak. Hiába volt ám minden cukiság, ezek a gyerekek nem voltak kedvesek. Szerintem a magyar gyerekek sokkal de sokkal jobb fejek mint az itteniek.

A következő képen a két cuki látható a helikopterben. Na ez sem nyugtatott meg, ámbár sokkal kevesebb kar, gomb, kapcsoló, dugattyú, huzzantyú és bisz-basz volt benne.

Na aztán kültéren rátaláltunk egy utasszállítóra. El is játszottunk mintha elutaznánk. ☺
Integessetek nekünk…

Na ez sem egy sok személyes Airbus, de végre nincs tömeg! ☺

És az ülések is milyen tágasak, lábtér is van, na nem mintha ez nekünk bármit számítana.

Egyet pislantottam és Mazsola már fel akart szállni. Rohantam a pilóta fülkébe, hogy meg ne nyomjon valamit ez a buta Malac. Késő volt. Felvillant a „biztonsági öveket kérjük becsatolni” lámpa az ülések felett.
Na gondoltam Mazsola ezt megint jól megcsinálta, megyünk büntibe és törölköző barátunk sem lesz mit Ormányos a hajón. De szerencsére semmi nem történt. Azért kicsit megszidtam a fejét.
Aztán csak néztünk kifelé az ablakon.

Mindezek után Móni hívott minket egy selfire. Mi meg jöttünk. Ez nem kérés volt. 🙂

Alighanem Mazsola leesett a lépcsőn. Annyira futott le a gépről. Hallottunk valami kis csattogást puffogást és ilyen „ijj, jajj, jujj, auch” jajveszékeléseket, de semmi sírás nem volt, szóval nem téptük fel a padlót nagy rohanásunkban.
Én kissé aggódtam a tesóm miatt, de a következő pillanatban megláttam hogy egy helikopterre próbál felcsimpaszkodni és egyből gondoltam, nincs itt semmi baj. Eb illetve malac csont beforr.

Aztán lassan indulnunk kellett haza, Móni nyűgös volt, Mazsola túlpörgött én meg… jobb nekem a földön. Vagy a vízen. De semmiképp nem levegőben.
Egy utolsó szelfi a Sabre nevezetű  csodán és irány haza.
Ez most csak egy kicsi kirándulás volt, nem volt tervezve de Mazsolát le sem lehetett ráncigálni a kerítésről, és egész úton hazáig vigyorgott mint a vadkörte.

Ha bárkit érdekelne a múzeum, akkor itt találjátok.
http://www.aarg.com.au/

Legközelebb pedig elmesélem nektek hogy ez a pokolfajzat Mazsola kilőtt engem egy ágyúból.
De vissza kapta ám, tengeri malac nem felejt!

Puszi
Mazsola és Tádé

Sziasztok,

Ma én, Mazsola fogom nektek elmesélni azt, hogy Tádé hogyan lőtte kicsit túl a tequilát. Ő még alszik, mert biztos nem engedné, hogy ezt elmeséljem.
Az úgy kezdődött – mint ahogy általában az ilyenek kezdődni szoktak – hogy akkor menjünk és igyunk valamit. Az ötletet jónak tartottam és azt hittem iszunk egy bambit. Vagy kettőt.
Azt nem is igazán tudtam merre tartunk mert ezen a hajón van sok bár, kocsma, étterem, ahol lehet inni bambit. Amikor már Tádé a liftben a 12. emelet gombját nyomta meg akkor már húzogattam felfelel a szemöldököm.
Tudniillik a 12. emeleten van a Sky bár. Egyel lejjebb pedig a pool bar.
Az idő elég barátságtalan volt. Nem volt hideg, csak fújt a szél. Majdnem kirepítette a kis testünket a nagy óceánra és majdnem cápa eledelek lettünk. Szerencsére fogtuk egymás kezét. Együtt minden könnyebb. Ez tényleg igaz mondás.
Szegény Tádé, olyan kicsi, hogy amint elengedtem kezét fel is borította a szél.

Aztán akkor Tádé azt mondta, hogy nézzük meg mit lehet itt inni. Nézzük.
Én csak annyit kérdeztem a bácsitól:
„-Csókolom, Bambi van?
– Bambi? Nincs.”
Nahát gondoltam ennek a bácsinak a cukiságzsákja kifogyott, mert egy 80-as csiszoló papír is kedvesebb volt mint ő.
Tádé mondta, hogy akkor semmi ok az aggodalomra majd ő rendel. Ki is nézte a tutit.
Oda kiáltott a bárba csiszolópapírosnak, hogy
„Hej csapos 2 citromos koktél rendel, dupla tequilával”
Én meg csak pislogtam, hogy ez a kis rózsaszín milyen határozott.
Úgy tűnik a határozott fellépés sokat számít mert a „smirglipapír” barátom már rázta is a shakert.

Készítette az én koktélomat is sebtibe. Szerintem Tádé itt kacsintott rá, hogy akkor bőven mérje az alkoholt. De láttam ám én mindent, és amikor Tádé nem figyelt kicseréltem a poharakat.

Hát kicsit izgultam, hogy észreveszi-e a cserét, de… nem. Szerintem olyan izgatott volt, hogy fel sem tűnt neki mit iszik. Meg kell hagyni, a koktél nagyon finom volt. Na jó, talán jobb is mint a Bambi.

Ajaj gondoltam, Tádénál már hat a koktél. Elkezdett zizegni, ide menjünk oda menjünk… Persze a kezét nem engedhettem el mert azonnal elrepíti a szél, azt vagy megeszik a cápák vagy valahol Japán partjainál szedik össze. Nem volt választásom mentem vele.
Készítettünk egy képet fentről a Sky bár-ból a medencés részről, ami ugye a 11. emelet.

Azt mondja nekem ez a kis rózsaszínű, hogy akkor most csak őt fotózzam le. Hát gondoltam ez nem lesz jó, de annyira hisztizett és csinálta a műsort. Hát még a végén jön a hajó rendőrség és mehetünk a fogdába mert a tesóm becsípve csinálja a fesztivált.
Mondtam neki akkor adja azt a kamerát.
A szél még mindig nagyon viharos volt. Alig értettem mit cincog a vékony hangjával.
De valami olyasmi volt hogy:

„-Na Mazsola igy jó a póz? Benne van a kijelző? És a medencék? Várj felemelem az egyik kezeeeeee…..”
És lesett. A tesóm leesett. Levitte a szél. Ezt nem hiszem el! Oda futottam a korláthoz, és láttam hogy Tádé ott fekszik lent a padlón a pool bár előtt és kacag. De addigra már Móni ment érte, én sápadt zöld voltam ijedtemben, ez meg a hátán fekszik és kacag.
Aztán jött a felismerés hogy ezért akkora de akkor leszúrást kapunk hogy csak na. Majd kidumálom, hogy nem az én hibám, de persze ha most a víz fele repült volna ez a kis hülye akkor mindegy is kinek a hibája mert örökre elveszett volna a tesóm.
Nézzétek onnan fentről esett le a buta tengerimalac.

Természetesen a fejmosást megkaptuk, életbe léptek a szigorított szabályok. Mindig fogni kell egymás kezét, egyedül sehova sem mehetünk, és Móni is állandóan fog minket, mert leesünk, beesünk, kiesünk stb… Na gondoltam ez egy szuper nyaralás lesz, épp csak pórázt nem kapunk mint Pötyi a kutya. A visszabeszédnek nem most volt itt az ideje, hallgattunk nagyokat, megbánóan néztünk a gomb a szemeinkkel, és vissza kellett menjünk a szobába. Kézen fogva természetesen, és nagy csendben elgondolkodva a  rosszaságainkon sétáltunk a folyosón.
„Minek engedtem el a kezét ennek a kicsinek, attól hogy tengerimalac még nem tengeri. Hiszen a flamingóval is állandóan felborultak…” Ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben mikor kinyit a kabin ajtaja és Tádé felsikoltott. Csak kapkodtam a fejem hogy mi van már megint? Dráma van?
Ekkor Tádé mondta „Juhuuuuu, Új barát!” Odafutott és csicsergett csacsogott, megtudtuk, hogy Ormányosnak hívjak. Ormányos direkt hozzánk jött egy kis játékra, és elmesélte, hogy többen is vannak a hajón. Nyuszik, hattyúk stb. Mind a törölköző félék családjába tartoznak és általában hajókon élnek. Néhányan előfordulnak a szárazföldön is, de nem legtöbbjük hajókon él.
Tádé megkérte Ormányost had üljön fel a hátára. Aki nagyon kedvesen meg is engedte ezt, én meg ott voltam vigyázóba mert ha megint leesik… Nem is tudom mi lesz.
De az új barátunk nagyon vigyázott rá.

Azt hiszem sok volt a stressz aznap nekem, én el is vonultam aludni. Azt még hallottam, hogy ezek nevetgélnek, Ormányos mesélt a hajós kalandjaikról, de aztán az álommanó eljött hozzám. Ismeritek őt ugye? Zsuzsi életre keltette, ahogy minket is.

Puszi
M&T

Sziasztok Kicsik és Nagyok,

Engedjétek meg, hogy folytassam a mesémet a csodaszép óceánjáróról, amire volt szerencsénk feljutni miután Mazsola megette az összes polipsalátát én pedig elnyaltam az összes fagyit, ami létezett. Ez egy nem túl nagy hajó. Móni legalább is azt mondta. Gondoltuk is Mazsolával hogy ez a lány bekávézott a cruise bárba felszállás előtt.
A hajó neve Radiance of the Seas, a gazdája pedig a Royal Carribbean hajós társaság akiknek az a munkájuk, hogy az olyan elfáradt embereket és kis kedvenceket mint mi vagyunk szórakoztassák és utaztassák a világon mindenfelé. Tudjátok hova megyünk legközelebb? A karibi térségbe. Ám itt van egy kis vita köztünk mert Mazsola Alaszkába szeretne menni. De majd lerendezem én ezt…
Szóval a Radiance-nek ami egy 17 éves kishajó 13 fedélzete van és 2501 fő utast tud vinni (igen 2500 és 1, nem elírás) és 859 fő személyzet áll a vendégek rendelkezésére nap mint nap.

Ezek a kis hajók úton vannak az év minden napján. Amikor nyár van akkor átjönnek Ausztráliába, amikor véget ér a nyár (mert sajnos véget ér) akkor pedig visszamennek ahonnan jöttek. Ámerikába’! Nem mellesleg a Radiance csinálja az alaszkai túrákat amikor innen visszamegy. De Mazsolának nem mondtam el, nehogy a végén még elbújjon a gépházba és illegális bevándorlóként beszökjön nekem Amerikába. Jah… Azt ha megtalálják, a sapkája miatt azt hiszik mexikói és visszatoloncolják Mexikóba, ahol egész nap chilit ehet tequilával… Rémes, még belegondolni is. Nem- nem… Ez nem történhet meg.

Simán feljutottunk a hajóra. A biztonsági ellenőrzésnél nem volt fennakadás. Csak a személyzet akadt fent egy kicsit a cukiságunktól, de a legtöbben jól fogadtak minket és nevetgéltek nekünk. Elfoglaltuk a kabint, nagyon barátságos kabin volt, ablakkal nagy ággyal kis fürdőszobával. Az ablakból tudtunk nézelődni amikor nem mehettünk sehova.
Aztán felvettük a nyúlcipőt és elindultunk felfedezni a hajót.
Messzire nem jutottunk.
Felmentünk a fedélzetre, a 12. emeletre, hogy egészen pontosan fogalmazzak, és még utoljára megnéztem az lenyűgözően szép Operaházat.

Aztán megláttam egy táblát hogy solarium?! Hm… Mi lehet az! Teljesen izgalomba kerültem, és mondtam Mazsolának, hogy fussunk, és nézzük meg! Megnéztük! Én nem is akarom már a következő 8 napot máshol tölteni csak itt.
Egy csodaszép fedett medencés pezsgőfürdős zöld növényes görög stílusban berendezett terem tárult a gomb szemeink elé. Annyit tudtam mondani „-Öcsém”

Azért egy kis logikai buktató van a dologban! Mit keresnek elefántok Görögországban?! Valaki?

Megláttam egy teás pultot és rögtön meg is kívántam egy peppermint teát. Nyugtatja az idegeimet, ma úgy is sok impulzus ért. Majd hogy nem szívritmus zavarom lett.

Mondtam Mazsolának, „-Drága tesókám, heveredjünk le a nyugágyakra, és élvezzük a csendet.” Mazsola már a büfé fele kacsingatott, de elrángattam. Később eszünk.

Behunyom a szemem, relaxolok, kinyitom és Mazsola nincs ott! „-Mi a… ??”
Nézem, és fejjel lefelé lóg bele a medencébe!
Sikoltottam neki, hogy mégis mit csinálsz te őrült! De csak annyit mondott „-semmi ok az aggodalomra, az életmentő bácsi figyel”

Valóban figyelt de akkor is. A malac nem szereti a vizet. Hát milyen kicsi a tesóm?! Mi van ha nem veszik észre. Ahh idegileg kikészülök. Inkább elhívtam Mazsolát enni.
Volt itt egy büfé, nem túl nagy. Gondoltam is, hogy nem lesz bőség a 8 nap alatt… De akkor még nem tudtam amit most tudok, és amit ti is tudni fogtok a következő sztoriból.
A nagy izgalom miatt annyira megéheztem, hogy azonnal kitúrtam Mazsolát a tányér mellől és felfaltam a rákos szendvicset. Bocs Mazsola, te úgy is gombóc vagy!
Szegény meg csak nézett…

Miután beteáztam, bekajáltam, Mazsolát elrángattam a medencétől, készítettünk pár képet a szoláriumban. De csak úgy, hogy Móni tartott minket, az életmentő bácsi meg figyelt.

A görög elefántokkal?!

Medence, Pezsgőfürdős kilátással! Halkan jegyezném meg, hogy az életmentő bácsi kinevetett minket, amin egy kicsit meg is sértődtünk, de Mazsola megnyugtatott, hogy semmi ok az aggodalomra. Nem ő a népszerű kis kedvenc páros, hanem mi vagyunk, és nem kell foglalkozni senkivel, csak tenni kell a dolgunkat. Ez valóban nagyon igaz! Emberek jegyezzétek meg, bárki ha kinevet vagy butának néz valami miatt amit szerettek csinálni, ne foglalkozzatok vele. Csak csináljátok, mint ahogy a mi is. Aztán majd lesz sírás-rívás a kétkedők részéről ha látják a sikereiteket! Csak bátran előre! Azért a fiúra vetettem egy „villámokat szór a szemem és megrázatlak velük te pernahajder” pillantást. Csak hogy érezze a törődést a nyavalyás.

Ez történt a 0. napon. Vissza kellett menni a kabinunkba megnézni, hogy a bőröndök megérkeztek-e. Aztán hamarosan master drill és sail away party, vagy ahogy itt mondjak sad sail.

Következő bolg bejegyzésben mesélek a vacsoráról, ami határozottan nem olyan volt mint a büfé a szoláriumban.

Pacsi mindenkinek!

Mazsola és Tádé

Sziasztok Kedveskéim!

Újra jelentkezünk, alighanem az eddig itt töltött nyúlfarknyi időnk legnagyobb kalandjával! Legyen ennek a blogbejegyzésnek a címe „Hurrá nyaralunk!” Mert tényleg nyaralunk, és tényleg hurrá!

Szóval, ahogy láthattátok az előzetes megosztásainkból, az éjszaka folyamán elindultunk Sydney irányába a nagy autóval.

Hosszú út volt, de hát mi kis kedvencek békésen szunyókáltunk a hátsó ülésen a bőröndök közé bekuckózva. Na nem mondom, hogy Mazsola nem húzta be a kurta farkincáját félelmében, mert ám a kenguruk este és hajnalban a legaktívabbak és nagyon félt ez a zöld paragép, hogy kiugrik egy, elütjük, meghal, az autó is összetörik. Mondtam neki, hogy ne rinyáljon már mindenen, ez egy jó buli lesz, és egész biztosan nem lesz semmi baj. Nem lett… Hát nem megmondtam?! Aztán nem tudjuk mi történt a majd’ 12 órás út alatt, mert egy vonaton ébredtünk a hátizsákba. Hát én nem akartam tovább bent maradni. Ficánkoltam… Kiabáltam… Kicsit rémült voltam hogy hol vagyok. Lehet eladtak minket szervkereskedőknek, vagy még rosszabb! Elraboltak és már ki is vették az egyik vesémet… Jajj, ijedtemben még Mazsolát is végig tapogattam hogy meg van e a veséje a füle a farka… Ez meg kuncogott, mert csikizte. Hát szép mondhatom. Én a testi épségéért aggódom ez meg röhög a sötét táskába. De csitt, valami történik… Megállt a vonat. Mozgunk… „Auch, Mazsola ne nyomj össze…” Nyílik a táska! Jajj de jó, fény! Huh, nem vagyunk elrabolva, Móni azt mondta kijöhetünk és csak a saját érdekünkbe utaztunk a hátizsákba!
Annyira jó érzés volt kint lenni, nyár, napsütés! Te jóóóó ég! Akkor megláttuk a vonat állomásról! A Harbour Bridge! Elnéztem jobbra! Ott pedig az Operaház! Valami csodálatos látvány volt. Ilyen szépet sosem láttam még! Már tudtam, megérkeztünk! Ez bizony Sydney. Azonnal kellett egy selfie-t nyomnunk Mazsolával.

Nem mellesleg az a hajó a háttérben következő 8 napban az otthonunk, ami szintén eléggé felvillanyozott, de ennyi mindennek nem tudok egyszerre örülni. Nos, azonnal látni akartam minden. Leugrottam a korlátról és futottam egy irányba hogy menjünk menjünk…. De képzeljetek ezek meg csak ott álltak. Hátrafordulok, kitárom a karjaimat hogy most mi van?! Erre Mazsola azt mondja, „mégis hova futsz Tádé?”  Én meg „Hát hova malac? Megnézni mindent” Erre Ő „és tudod is merre van a minden” Hatásszünet. „ŐŐŐ nem… ☹ „ És szépen visszakullogtam hozzájuk és elindultunk együtt. Éppen hogy megúsztam a szervkereskedős elrablást, most meg majdnem elhagytam magam Sydney-ben. De buta vagyok.

A hajó indulásáig volt egy kis időnk, és körbe néztünk a környéken. Elsétáltunk az Operaházig. Ott ettünk egy isteni fagyit! Nyami de jó volt! Én csak tölcsérből szeretem nyalni a fagyit, Mazsola meg cup-ból enni kanállal. De most mondjátok meg a fagyi az nem nyalós? Sztem az. 😀 Na ezen nem vesztünk ám össze. Néztem a szép hajót, a napsugarak simogatták a buksimat és nyaltam a fagyimat!

Aztán mikor elfogyott a fagyim, akkor Mazsolához odakucorogtam és jól megettem az övét. Mivel ő jó testvérem, így nem sajnálta!

Aztán ahogy sétálunk tovább, és pózerkodunk erre is arra is arra lettünk figyelmesek hogy egy ember, nem tudjuk ki  – de egészen biztosan nem szervkereskedő – azt mondja a feleségének, hogy
„- Nézd-nézd, ott van Mazsola és Tádé a két cukiskodó Magyarországról.”
Anya kérdezi „-hol-hol Jing, én nem látom őket”
Erre Jang „-Hát ott Jing, ott ülnek az Operaház tövében és fotózkodnak”
Nagyon megörültünk a hirtelen jött hírnévnek. Jó, azt eddig is tudtuk hogy a Cukiság gyorsan terjed de hogy már Sydneybe is eljutott. Hát épp csak megérkeztük mi is. Szerencsére Móni meg is örökítette e nemes pillanatot, szóval nézzétek Jing-et és Jang-ot a kép bal sarkában. Jó arcok nem?

Készitettünk még pár képet a környéken, ettünk egy finom seafood salátát, Mazsola baby polip salátát nyomatott. Hát mit mondjak fura volt, de Mazsola is fura, mit várjak tőle?

Aztán a hajó indulása előtt beültünk a Cruise Bar-ba, közvetlen a hajó mellett az Overseas Terminal-ban. Annyira szép ez a hajó, fel vagyok villanyozva! Ha megfognék egy villanykörtét tuti világítana.
Nagyon bízom benne, hogy sok jó kaland vér ránk ezen a csodás óceán járón… De most nézzétek meg! Mazsola megint az étlapot nézegeti. Kikészülök tőle! A polipok talán nem voltak finomak vagy mi van most?! Meg a nagy vödör fagyi.

Talán meg sem kellene ezt a kávét innom mert a vérnyomásom az egekben van igy is. Hát ilyet… Talán a hajón lesz elég kaja Mazsolának!
Jajj Mazsolát és Tádét szólítják! Okés, nem szó szerint de azt mondják itt hogy „all abroad”
Bedobtam a kávét sebtibe és indultunk a nagy kalandra!

Hamarosan újra mesélünk nektek. Elmeséljük, hogy telt a 0. nap, és megmutatom, hogy Mazsola hogyan esett bele majdnem a medencébe!
Puszi
Mazsola és Tádé

Sziasztok,

Mazsola vagyok, végre! Már vagy 3 hete próbálom veletek megosztani az autómúzeumos kalandomat, mert ugye ígéretet kaptam az elázós eperszedés után, hogy majd elmegyünk. El is mentünk. De Tádé annyira önző volt, hogy sosem adta oda a számítógépet.
Néha ezen össze is vesztünk , aztán akkor meg mehettünk a sarokba elgondolkozni azon, hogy miért is acsarkodtunk össze!
Amikor meg vége lett a sarokban állásnak, mert Móni már úgy gondolta hogy elgondolkodtunk, és tudjuk a választ, akkor meg azt találtam mondani, hogy Tádénak kukoricán kellett volna térdelnie amiért állandóan önző. Mivel ez nem volt a színtiszta szeretet megnyilvánulása részemről, ezért hátra arc volt és visszakullogtunk a sarokba. Gondolkodni.

Jól el is gondolkodtam rajta, hogy szeretnék enni egy sajtos zsemlét és azon is, hogy mit írjak a bejegyzésembe.
Autós múzeum! Ez egy szuper fiús dolog, mikor megláttam azt a sok autót?! Háááát, oda voltam teljesen!
De ne rohanjunk ennyire előre!
Pár szót róluk. Tényleg csak párat, mert nem nagyon tudok semmit a bácsiról akit úgy hívnak hogy Charlie, és a hely neve – fogadok ki sem találjátok – Charlie autós múzeuma!
Ez az egész egy 1940-es évekbeli garázshoz hasonlít, és 80 db öreg autójuk van, de nagyon szép ám minden! És az autók is olyan jó állapotban vannak. Például az 1913-as Ford T  Model… Az valami csoda szép!
Nem csak autók vannak ott, hanem millió és egy kicsi tárgy.
Szerintünk a bácsi Kelet-Európából jött, mert nagyon sok kelet európai autója van… De lehet ez csak spekuláció, ki tudja?!
Először is beírtunk a vendégkönyvbe. Jó, nem mi hanem Móni, de ez olyan mintha mi fogtuk volna a tollat. Azt, hogy honnan jöttünk, és hogy milyen az autós múzeum. Megelőlegeztük a kiváló minősítést! Tádé milyen cuki mi? Nekem meg milyen menő a sapekom! Tiszta menő kis kedvencek vagyunk. Szeretünk kirándulni, meg menni, és fel fedezni a világot!

Akkor kalandra fel!
Nézzétek már, ezen a képen nem olyan James Bondos a beállásom? Már csak egy pisztoly hiányzik, egy Aston Martin, és a egy vodka martini, rázva nem keverve.

Helló, Mazsola Százados szolgálatra jelentkezik!  Még jó, hogy zöld vagyok és megy az autó az öltözékemhez!
Na ki tudja milyen autó ez???

Játszunk egy kicsit! Aki megírja nekünk az autók típusát a posztunk alá a Mágikus Horgolótűk oldalára az bekerül egy kalapba és akit kihúzunk annak küldünk ajándékot! Mit szóltok? Mókázunk kicsit? A blogunk végén megtaláljátok az autók képeit, és várjuk a tippjeiteket!
Fogadni merek, hogy Tádé színe sárgára vált rózsaszínből, mert annyira irigy lesz a jó kis ötletem miatt! Haha, kíváncsi leszek az ábrázatára!

No és itt a következő! Elég sárga nem? De ami azt illeti legalább a kormány jó helyen van benne! Nagyon furcsa volt ám nekünk először, hogy itt az autók a másik oldalon mennek. Tudjátok hogyan jegyeztem meg azt, hogy melyik oldalon kell menjek ha vezetek… Na jó, ha vezetnék, mert igazából én nem vezethetek. Jogosítványom sincs. De azért ha úton vagyunk és épp nem szédülök és szorongatom a papírzacskót amit „baleset” esetére tartogatok akkor mindig azt mondom magamnak:
„-Mazsola, ha az autók a jobb kezed felőli oldalon jönnek veled szembe akkor biztos, hogy a jó oldalon közlekedtek. Ha a jobb kezed felől árok van, akkor kezdhetsz visítani mert nem jó oldalon vagy.” Végül is bejött, aztán már megy ám rutinból.

Úúúúú azt nézzétek mennyi kis autó, és mind-mind Mazsola méretre szabott. Mondtam Tádénak, hogy menjen terelje el a Charlie bácsi figyelmét én meg elkötöm az egyik autót, és megígértem neki, hogy elviszem egy körre, sőt ha jó tengerimalac lesz, vezetheti is. De azt mondta
„-Mazsola te megőrültél? Mi jóravaló népek vagyunk, dolgos jól nevelt kis kedvencek. Nem lopunk el autókat! Sőt semmit sem lopunk el. Charlie bácsi nem azért dolgozott éveken keresztül hogy egy meggondolatlan malac ellopja az egyik autóját. És mi lesz a rendőrökkel? Azt hiszed nem találnak meg? Majd benne leszünk a tévébe és arról szólnak az esti hírek hogy autós üldözés van a Peninsula linken, két őrült kis kedvenc száguldoz egy autóval. Hát nem Mazsola, felejtsd el! És szégyelljed el magad! … Jobban! A teringettét”
Én meg majdnem elsírtam magam! Tádénak igaza van. Nem vesszük el ami a másé!
De ugye azért milyen szépek az autók?

Aztán a következő szerelem volt első látásra. Nézzétek a rózsaszínt. Igen tudom, csajos, de hát nem csodaszép? De igen!

És nyilván a Ford logó a Caltex logóval!

Ha már Caltex akkor had kérdezzem meg mennyiért tankolhatok?
10 ezerért tegyek bele? Dízel vagy benzin? Benzin, 10 ezerért rendben, ahogy óhajtja sir!

Ha éppen nem benzin kutas vagyok akkor postás! Ez a másodállásom. Charlie bácsi egyik Mazsola méretű autójára gyűjtök. Ez nagyon vicces!

Aztán a pult alól előkerült néhány autós rádió, sztereó, bluetooth, beépitett GPS, minden amit akarsz, kiválóan működik, csak nektek csak most 20%-al olcsóbban adom!
Valamiből fizetnem Tádé pláza cicáskodását.

Esetleg szükség van néhány autó alkatrészre???
Dugattyúk? Gyertyák? Kis dolgok nagy dolgok? Itt minden van….

Mondom minden…
Hűtőtáska, legendás! Nekem bejön!

Kis üveg, nagy üveg, sparhelt’ mellette a mű anyuka, hangszórók, dobozok, lemezjátszó… uhh beleszédültem.
Innom kell valamit! Megfogtam Tádét és elráncigáltam a bárba!

„Charlie bácsi két vodka martini rendel!
Hogyan? Mit tetszett mondani? Túl kicsik? Nem vagyunk mi túl kicsik! Hogy mit mutassunk? Igazolványt? Pont nincs nálunk!
Jójó tessék a vodkát kihagyni akkor! Hogy mit? A Martinit is? Na de Charlie bácsi akkor mi most mit igyunk?
Bambit? Rendben, tessék nekünk hozni két bambit a kerek asztalhoz ahhoz amelyiknél a Ford logós szék van! Köszönjünk Charie bácsi! „

Huh a bambi kicsit neki ment a fejemnek! Csak el ne essek a lépcsőn a sok bambitól.
Inkább mutatjuk az autókat, amelyekre várjuk a tippjeiteket! A sok bambitól jó kedvemben vagyok szóval évszámot nem kérünk csak típust!
Hajrá, egy hét múlva sorsolás!

Jó szórakozást!
Puszi:
Mazsola és Tádé

Sziasztok,

Uhh mi már elfáradtunk az elmúlt 2-3 hét folyamatos cukiskodásában, így elmentünk ma feltölteni a cukiskodási készletünket. De mindenek előtt a pocakot töltöttük fel a McDonald’s-ban egy kis reggelivel.

Ma választottunk egy tomato relish roll-t. A relish az talán olyan lecsó szerűség, de mégsem annyira. Nem is igazán tudjuk mi az. De édeskés, paradicsomos, és a fini zsemlében a tojással, bacon-nel (Mazsola ezt nem hallhatja) egy kis bébi spenóttal isteni volt. Tudjuk, tudjuk a McDonald’s nem egészséges kaját árul, és még a krumplijuk sem krumpliból van… Azt gondolom, hogy amit a test megkíván azt meg kell neki adni. Sajnálom, ha most csalódást okozok, de el kell mondanom, hogy a krumpli bizony krumpliból készül a McDonald’s-ban. Szerencsére mindenki választhat, hogy hol és mit szeretne enni. Mi ezt választottuk.  „I’m lovin’ it.”

Neki estem és széttéptem mint ovis gyerek a mese könyvet. Morcogtam is hozzá, olyan finomságos volt.

Aztán teletömött pocakkal és egy jó nagy adag kávéval útnak indultunk. Az ulticél a Dandenong Ranges volt, azon belül is Belgrave. Ez a kis település a hegyekben van, és olyan mint egy kis ékszer doboz, körös körül hegyek, és fák, és esőerdő! Csodaszép!

Kitaláltuk, hogy ha már megnéztük a modern tömeg közlekedést, akkor nézzük meg azt hogy mit használtak régen az emberek. Tudjátok Belgrave és Gembrook között üzemel egy vasút vonal aminek a neve Puffing Billy.

Erről azt kell tudni, hogy ez egy nosztalgia vasútvonal, nagyon keskeny nyomtávval és képzeljétek gőzmozdonyok húzzák a kocsikat! 1900-ban nyitották meg a vonalat, és 11 megálló volt a két város között. Eredeti célja az volt hogy a helyi farmerek és faipari közösség életét megkönnyítse. 1953-ban sajnos egy földcsuszamlás miatt a vasútvonalat leállítottak és 1954-ben be is zárták. Legnagyobb örömünkre 1962-ben újra megnyitották a vonalat, helyrehozták a károkat de csak lépésről lépésre. Önkéntesek, cserkészek, segítettek a vonal megtisztításában, gépészek, mérnökök, segítettek a műszaki karbantartásokban, felújításokban és évről évre egyre több állomást tudtak megnyitni a turisták számára. A teljes vonal Belgrave-től Gembrook-ig 1998-tól üzemel. Tudjátok ez a vasút 24 km hosszú, és a mai napig gőzmozdonyokkal és a viktoriánus vasút 1900-tó 1930-ig tartó vasúti gyakorlatával működik. Figyeljetek, mintha visszarepültünk volna az időbe. Korhű ruhát, felszerelések, vagonok, mozdonyok.

Mazsola nézett is bután mikor meg kellett néznie mikor jön a következő vonat. Itt minden manuális. Minden.
Mondta is hogy „-Tádé, valami baj van az órával, mert 10 perce nézem, és nem mozdul a mutató.”
Aztán mondtam neki, hogy ne legyen már ilyen buta zöld kismalac… Az az óra nem jár, az csak azt mutatja h mikor indul a következő vonat. Szerintem nem értette, mert nem nézett valami okosan.

Inkább elhívtam magammal jegyet venni. Cukiskodtam a jegy eladó bácsinak, de nem kaptunk kedvezményt. Ez nem az ő hibája, a cuki faktorunk elég alacsony, talán ki is fogyott. Tudjátok Juditot gyógyítanunk kellett és hát ahhoz extra cukinak kellett lennünk. Talán a jegy eladó bácsi nem vette észre a ragyogásunkat. Nem hibáztatom, néha az emberek csak úgy elmennek szép és kedves dolgok mellet. Fizettem és annyit mondtam,  „köszönöm a jegyeket, csókolom bácsi legyen szép napja.”

Mazsola még mindig értetlenkedett, hogy miért nem jár az óra?! Mondtam neki hogy feladom postán ha nem hagyja abba. Bele fogom gyömöszölni a postaládába és otthon Edithvalben talizunk. Hagyja az órát, ezek nem olyan… járós órák. Ezek állós órák. Csak hagyjuk őket állni. Megmutattam neki a postaládát is elrettentésül. 😀 Gonosz tesó voltam.

Aztán kérte hogy készítsek egy képet róla. Na végre leakadt az óra témáról! Boldogan fotóztam a sapkás fejét!

Képzeljétek el, hogy körülbelül egy hete történt egy busz baleset valamelyik vonat átjárónál, szerencsére senki sem sérült meg, de azóta nem lehet a vagonok és a vonat közelébe menni a peronon sem. De hát miért? Mi nem vagyunk ügytelenek, és amúgy sem busszal vagyunk…
Szóval csak felszállás után tudtunk pár képet készíteni. Szép zöld bőr üléses kocsiba ültünk.
De hogy ez is zöld mint a villamos?! A végén még kiderül hogy Mazsola eladta a grabanca színét az ausztráloknak és azért zöld itt minden ülés? Na jó, ez már összeesküvés elmélet! Inkább induljunk.

Aztán végre sípolt a vonat, becsukták az ajtókat, a kalauzok jöttek mentek, és kiáltott az egyik hogy „all aboard”… Wohoooo már ott voltunk a fedélzeten szóval induljunk.
Aztán jött a Station Master bácsi és mindenkinek jó utat kívánt, és hogy vigyázzunk magunkra!
Hát még szép hogy vigyázunk bácsi, nem buták vagyunk hanem kicsik!

Sajnos a buszbaleset óta már nem szabad az ablakba kilógatni a lábunkat mert a kalauz bácsik ránk szólnak, de azért a fejecskét kidugtuk. Mazsola visitott mint egy malac… Ja Ő malac. Móni meg azért visított, hogy a visító Mazsola el ne vesszen, én meg azért visítottam mert tetszett ahogy elindultunk és a gőzös pöfékelte a füstöt, égett szén illata és pernye szállt a levegőbe és közben élveztem a szép kilátást. Erdő, páfrányok, zöld, vonat fütty, régi fa híd… Isteni volt!

Nagyon szép volt ahogy a táj változott. Mentünk mi erdőben, tisztáson, hegyeken és völgyeken át! Kissé bekormozódtunk, Füstös, a nem túl kedves madár, büszke lenne ránk! Ahogy mentünk az erdőn keresztül, nagyon sok apró házikót láttunk és minden honnan integettek nekünk az emberek. Nem beszélve arról, hogy a vasúti átjáróknál az autóból szintén.
Mindenki csak integetett és mosolygott, a nap csak úgy ragyogott ránk, nekem még a szemem is könnyezett. Persze nem örömömben hanem a füsttől és a koromtól ami olykor azt gondolta hogy neki a legjobb helye az én gomb szemecskéimben van. Mazsola mondta, hogy csukjam be a szemem. Nem is tudtam eldönteni hogy most viccel velem ez a malac? Csukjam be? De hát csukott szemmel nem látom a tájat, sem az integető embereket… Arról nem beszélve, ha valaki meglát az ablakban csukott szemmel, mit fog gondolni?! – Na nézd már, ez a kis rózsaszín tökkelütött csukott szemmel nézelődik.
Ajj Mazsola annyi hülyeséget beszél. Persze, hogy nem csuktam be a szemem…
Hagytam von aki ezt?

Néhány helyen meg is állt a vonat, van aki csak Lakeside-ig ment, mert ott van egy nagy park, tóval kacsákkal, de mi nem szálltunk le, mert ugye mi Gembrookig váltottuk meg a jegyünket.
Azért az ablakból megnéztük az állomásokat, mind nagyon nagyon szépséges volt. Én mindig felolvastam Mazsolának hogy éppen hol vagyunk. De viccesen csináltam ám, mert amikor megérkeztünk mindig azt mondtam neki tölcsért csinálva a kezemből hogy  
“-Sijófok’ Sijófok’, sebes vonat érkezik Székesfehérvár irányából a 6. vágányra, és tovább indul Zamárdi irányába…. “  De mielőtt folytathattam volna Móni mondta hogy ne csináljam a feszkót, talán agyamra ment a füst?! Pedig szeirntem tök vicces voltam… Tettem még egy próbát, “Sijófok’ Sijó….” Oké, abba hagytam…
Mazsola sípcsonton rúgott, hogy leszállítanak a vonatról ha bontjuk a rendet!  Így csak nézelődtünk inkább!

Nem sok utazás volt már hátra, 20 perc múlva megérkeztünk Gembrook-ba. Mit is mondjak róla? Egy cuki kis település, egy főutcával és 3 kávézóval amiből 2 zárva  volt.
Megnéztük az állomást, annyira szuper módon volt berendezve. Fel is huppantunk egy kocsi tetejére amelyeken dobozok voltak rajtuk emberek nevei a címekkel. Persze tudtuk hogy ez csak díszlet de mégis annyira illik a korhű épülethez vasúthoz és a személyzethez. Aztán képzeljétek valaki ledisznózta Mazsolát! Hát kikértem magamnak! Mondtam hogy Ő nem disznó esetleg malac! Malac nekem, mert é s a tesója vagyok. Mindenki másnak Mazsola! M-A-ZS-O-L-A.
Szakadtam a röhögéstől amikor szerették volna kimondani a nevét. Volt Ő Maszola, Mádzsola, meg ki tudja még mi nem…

Végig sétáltunk a fő utcán, nem tartott sokáig, és volt még 20 percünk a vonat visszaindulásáig, ezért betértünk egy bambira a helyi csehóba!

A visszafele út nem volt olyan izgalmas, és az igazság az hogy el is fáradtunk, de ez nem olyan fáradság mint a hétköznapokban vagy a munkában való elfáradás.
Azért egy kicsit rosszalkodhattunk is amíg a kalauzbácsi nem jött arra és nem látta meg hogy lógunk a plafonon. De kimagyaráztam. Mondtam hogy “ez nem az aminek látszik kalauz bácsi, mi csak kapaszkodunk. Egyáltalán nem a mi hibánk, hogy ilyen magasra tették a kapaszkodó csöveket, és nem ér le a lábacskánk. “  Ez nem jött be, mert a kaller bácsi ott utazott velünk a kocsiba mindaddig amíg vissza nem értünk Belgrave-be. Mi pedig szeppeni sem mertünk, nem hogy kapaszkodni.

Tehát ez a napunk így telt. Köszönjük hogy elolvastátok a blogot, reméljük egy kis mosoly lett mindenki arcán, és megint megoszthattunk néhány érdekes információt erről a csodaszép országról ahová volt szerencsénk kiköltözni!

Ölelés:
Tádé & Mazsola

Sziasztok,

Egy nagyon jó hírrel szolgálhatunk. Nekünk legalább is az. A héten szinte mindennap mentünk a kórházba, mert a cukiság gyógyít. Egyik nap olyan jól volt Judit, a mi itteni anyukánk, hogy már játszani is tudtunk vele, ott töltöttük a délutánt és együtt vacsoráztunk.

Ezen a napon a tömegközlekedés másik formáját választottuk, ami szintén nagyon népszerű itt Melbourne-ben… Ez pedig nem más, mint a villamos. Tudjuk már meséltünk Nektek a villamosokról, de miután a vonatokról teljes körű tájékoztatást adtunk a Kedves Olvasóinknak, így arra gondoltunk hogy igazságtalan lenne ha a villamosokat kihagynánk. Amúgy Mazsola a vonatokat szereti jobban, mert azt mondja az fiús. Jó hát a villamos sem egy kecses és nőies masina, de nekem meg az a kedvencem és kész….
Tudtátok hogy a villamos vonal folyamatosan üzemel 1885 óta, és hogy az első kocsikat lovak húzták? Őrület ugye?
Ezt a képet nagyon adom! (Új kifejezés most tanultam, menő)

Hát most egy kicsit már fejlettebbek vagyunk kérem szépen. E-Class!

Egyébként az Ő nevük Yarra Trams, a Yarra egy folyó, ami a várost szeli ketté. De mi még sosem láttuk.
Tudjátok mit?  -Mazsola, légyszi vedd már elő a cukiság noteszt és arra az oldalra amelyiknek az a neve, hogy bakancslista írd már fel kérlek hogy „megnézni a Yarra folyót”. Köszi. Cuki tesóm vagy!
Szóval a Yarra Trams 2017 májusától 250 kilométeren üzemelteti a vasút hálózatot, 493 villamossal, 24 útvonallal és 1763 villamos megállóval. És azt tudtátok-e, hogy Melbourne villamos hálózata a legnagyobb a világon?! Utánunk következik Szentpétervár 205 km villamos hálózattal. Szerintem jók vagyunk! Tudtam én, hogy a villamost kell kedvencnek választanom! 2016-ban és 2017-ben 204 millió utast vittek ezek a villamosok… Tök jó nem?

Különben vannak régi meg új villamosok is… Van ám egy olyan hogy E-Class de mi még azt sem láttuk (kép fent), mert az is csak a városban megy a nagy házak között…. Pillanat! – Mazsola légyszi ír…. Na Mazsola, most miért vagy ilyen? Jó akkor majd felírom én a bakancslistánkra hogy „Meg néz-ni az E-class vil-la-most.” Kész! A Mazsolát meg jól itthon hagyom, ha továbbra is gorombáskodik.
Szóval mi csak zötykölődöttünk a 72-es villamoson végig a Malvern Road-on, átszelve Prahran-t, közben nézegettük a házakat. Láttam azt a piacot, ahol már Móni volt a barátjával azzal a napsugár mosolyú fiúval a kávézóból…. Ez a piac nagyon szép, azt mondják sok-sok gyümölcs kapható, és finomak és olcsók is. Mondjuk.  

Mazsola meg teljesen beleolvadt a villamos ülésbe. Kicsit irigy is voltam, hogy miért nem rózsaszínek az ülések, hát a villamosok mégis az én kedvenceim. Mazsola a vonatokat szereti, akkor miért zöldek itt az ülések. Ahh bonyolult kérdések!

Egy kicsit gonoszkodtam is ám, de ez nem olyan igazi gonoszság volt. Láttam egy bácsit, akinek furcsán fel volt a zoknija húzva a lábszárán, és szerintem ez divat gyilkosság. Mazsola fiú, neki ez fel sem tűnt! Én egy kicsit kuncogtam, ő meg nem értette. De mi csajok, ugye értjük ezt, és szólunk a fiúknak ha éppen gyilkolják a divatot. Én tuti szólok Mazsolának ha szandit venne fel például zoknival vagy lábujjas papuccsal.

Aztán megérkeztünk a kórházhoz. Nagyon nagy zaj volt, néztem körbe mert megmondom a frankót lapultak a füleim rá a fejemre félelmemben. Aztán képzeljétek megláttam egy helikoptert. Jajj de nem csak ám úgy a levegőben. A kórház helikoptere volt és tudjátok hol a leszállója? Az út felett. Ott van a helipad közvetlenül az út felett ahol a villamosok, buszok autók mennek. Hát félelmetes is volt, és egyben megnyugtató is hogy nagyon gyorsan tudnak mindenhova odaérni, és onnan még a sürgősségi osztály is gyorsan megközelíthető ha beteget hoznak.

És amúgy a pilótákat láttuk ám a kórház ebédlőjébe. Oda akartam menni kedveskedni de Móni nem engedte mert h ez butaság. Kár volt hallgatnom rá. A cukiságom nagyobb, mint az angol tudásom, nyert ügyem lett volna. ☹
Azt tudom javasolni mindenkinek, hogy soha ne engedjétek, hogy bárki vagy bármi visszatartson titeket bármitől! Mindig hallgassatok a megérzéseitekre és a szívetekre, ezek nem tévedhetnek. Szóval a pilótákat elszalasztottam de legközelebb nem fogom!

Aztán különösebb lépcső baleset nélkül feljutottunk a Judithoz. Már várt minket, mert küldtünk neki SMS-t hogy jövünk!
Egyből odahuppantunk Judit ölébe. Szerintem örült nekünk, de ha nem, hát mi akkor is ott voltunk.

Elmeséltük a villamosos sztorit, beszélgettünk kicsit az ő napjáról. Orvosok jöttek-mentek, mi meg csak füleltünk, figyeltünk.

Aztán Mazsola nagyon nézegette az távirányítót vagy mit. Szerintem meg akarta szerelni! De Judit mondta neki, hogy ha megnyomja a gombokat jönnek a nővérek és megműtik.

Egyből sápadt zöld lett, és csak messziről nézte a cuccot. Én meg vihogtam, mert igazából tudtam ám hogy nem lesz itt semmilyen műtét. Csak Mazsola idegállapotba kerül ha orvosi szakkifejezéseket hall. Hihi… Néha jó cukkolni a tesót.

Aztán én meg észrevettem az ágy mellett valami távirányítót, és meg akartam nézni. Judit segített, aztán el is magyarázta, hogy mi az és hogyan működik. Kicsit féltett, hogy leesek, de kapaszkodtam.

Mazsola nem foglalkozott velem, ő még mindig papírzacskóba lélegzett mert ki voltak az idegjei.

Aztán össze kellett szedni magunkat, mert a sok cukiskodás alatt elrepült az idő, és meghozták a vacsorát. Húsleves volt, meg alma szósz sült husival, és banán. Tök jól nézett ki. De volt ott már bárány, marha, meg ilyesmik. Sok zöldséget adnak ha jól láttuk, és gyümölcsöt is mindig. Szerintem itt nagyon nagyon jó az egészségügy.

Hát aztán el is kellet vacsora után köszönni, mert a Judit is fáradt volt, meg mi is úgy mentünk volna már. De megígértük, hogy másnap is jövünk!

Tudjátok mi történt másnap? A Juditnak már nem kellett a kórházban lennie, hanem haza engedték, és már otthon gyógyulgat tovább. És mi vettünk neki kicsi ajándékot mikor mentünk be hozzá.

Sajnos a pilótákról le kell mondanom, de sebaj, az fontosabb hogy már nem kell mennünk a kórházba mert ez azt jelenti minden rendben van Judittal. Mi örülünk nagyon és annak is, hogy vonatozhattunk, villamosozhattunk, láthattuk a világnak megint egy kis szeletét és ezt meg is oszthattuk Veletek, úgy ahogy mi láttuk! Köszönjük hogy elolvassátok a blogunkat!
Millió cukiságot küldünk!
Mazsola és Tádé

utóirat: következő részben láthatjátok és olvashatjátok a Puffing Billy-s kalandunkat.

Sziasztok,

Tudom, tudom, az autós blogot vártátok, főként a kisfiúk, de én Tádé lepattintottam a Mazsolát, hogy van az Ő autós kirándulásánál érdekfeszítőbb témánk is. Persze ezen megsértődött és elszaladt. Én meg nem tartottam fel, majd visszajön.

Engem teljesen felvillanyozott a városban való utazgatás. Minden nap mentünk ám. Villamossal, vonattal, sétálva… Kocsival is. Csak ott mindig be kell magunkat kötni és nem látunk ki. De nem baj, aki autóval utazik, annak mindig kell használnia a biztonsági övet. Ezen ne is vitatkozzatok velünk, ezt így kell és kész. Kérünk mindenki a legcukibb módunkon, ha autóval utaztok kössétek be magatokat! Köszönjük. Mazsola… Mazsolaaaaa??
Ő is köszöni, hallottam ahogy puffogva mondja!

Nos egy csütörtöki reggelen elmehettünk Mónival. De már akkora volt a forgalom, hogy ezek ketten hisztiztek. Mazsola mert folyton szédül, Móni mert utál vezetni. Én meg csak a gomb szemeimet forgattam, és mondtam a vérfagyasztóan cuki hangocskámmal – Jó, akkor mostantól én vagyok a főnök, utazunk ahogy én mondom! Befenyítettem a bandát. Letettük az autót Malvern-ben. Tudjátok a hely ahol a cuki fiúk vannak, Manuel , Daniel… Szeretjük őket!
Nem volt túl nehéz leparkolni. Mondtam ennek a kettő hisztizsáknak hogy jöjjenek utánam.
Nem tudtam ám merre kell menni, hát milyen kicsi és tudatlanka vagyok én, de felszegtem az államat és csak annyit mondtam –Kövessetek.
Aznap reggel South Yarra-ba mentünk. Az már nagyon város ám.
Először is ki kellett ókumláljam, hogy melyik irányba kell mennünk és melyik platformról. Nem volt nehéz. Jól meg is figyeltem, hogy a vonat éppen most van itt, szóval lekéstük, de alatta ki volt írva hogy jön a következő 7 perc múlva.

Szépen nyugiban lesétáltunk a peronra. De előtte lecsippantottuk a myki kártyát. Persze ezt csak mi hívjuk csippantásnak, mert amikor odateszed a kártyát a konzolhoz akkor az csipog egyet. Amúgy az 1-es peron bejáratánál is vannak csippantók de ezt nem tudtam, szóval mi még fent csippantottunk. ☺

Tudjátok itt az neve a szolgáltatónak Metro Train Melbourne. Mi meg csak csodálkoztunk hogy miért metró? És ha metró akkor miért nem a föld alatt megy? De ez nem úgy metró ám.. Ez neve! Szépek a kocsik, és tiszták. Azt tudtátok, hogy 869-km hosszú a vasút hálózat Melbourne-ben és 420 vasúti kocsi üzemel? Van egy speciális rendezvény vonatuk is, de az nagyon speckó lehet mert még sosem láttuk . Ezek a kocsik évente több mint 30 millió kilométert mennek, és 228 millió utast juttatnak el az úti céljukhoz. Ma reggel ez a szám 228 millió és kettő lett! Ezek a vonatok 415 ezer főt szállítanak naponta (mai napon +2, ), és 14 ezer járatot bonyolítanak le hetente, 218 vasútállomás van és 3500 vasúti szakember, mozdony vezetők, mérnökök, ügyfélszolgálatosok. Na de hagyjuk is, hát ennyi szám bele sem fér a buksimba, tele van az cukisággal, nem számokkal. Nézzük inkább a képeket!

Mazsola nem mert közelebb menni a peron széléhez, mert félt hogy elviszi a vonat szele.
De milyen vonat Mazsola? A környéken sem volt semmi… Milyen félős tesóm van nekem.

Amúgy nekünk nagyon tetszenek ám ezek a régi vágású vasút állomások. Menő mindegyik.
Nektek is tetszik?

Jupiiiiii, megjött a vonat!

jupiiii nem tudtunk leülni 🙁 , szorítottuk a korlátot, hogy el ne essünk. South Yarra csak 5 perc vonattal, ugyanez autóval 50 perc minimum, mert a Toorak Road járhatatlan. Szerintem tök jó ötlet volt vonatozni.
Aztán végig sétáltunk a Toorak Road-on. Nagyon kellemes reggel volt, de a tömeg..

Jajj ki sem dugtuk, csak a fejünket a táskából. Ez a sok rohanó őrült, hát a végén eltapossák a kicsiket, néha azt gondoltuk, hogy egymást is. Lassítsatok néha emberek! Nem kell folyton rohanni, nézelődjetek, vegyétek észre a szép reggelt, a csodaszép vasút állomást, és ne lökjétek fel egymást minduntalan. Emelje fel a kezét aki egyetért velünk! ☺

A tömegből kiérve, Mazsola rácsodálkozott a gyalogosok közlekedési lámpájára, de csak miután kilelkendezte magát egy biciklis üzlet tábláján. Az volt ráírva hogy Pista Bike! Mazsola meg volt és most is meg van róla győződve hogy a Pista bizony egy magyar névre utal. Néztünk mi be az ablakon, de senki sem volt ott. Na ha legközelebb arra járunk bemegyünk, és azt mondjuk – Csókolom, Pista bácsi itt van? Ha magyarok akkor megértenek… ☺

Mondtam Mazsolának hogy nyomja meg azt a gombot és haladjunk tovább, mert munka van. Nem nekünk, hanem Móninak. De csak a zöld jelzéskor szabad a lámpán áthaladni! Ugye emlékszünk még erre?!

Gondoltuk mi a táskában maradunk amíg Móni dolgozik, de én kimásztam.
Elég halkan… Nem okoztam bajt! Mazsola először nem tartott velem, félt. De mitől? A cukikat szeretik, minket kicsit megdorgálnak maximum. És nagy bajt úgy sem csinálunk, csak kíváncsiak vagyunk a körülöttünk lévő világra! Ez pedig általában nem baj.

Annyira de annyira szépet láttam! A felhőkarcolókat.

Én csak bámultam és bámultam őket ahogy mind az égig ér, és arról ábrándoztam hogy egyszer oda is elmegyek. Be, közéjük, a lábukhoz, és majd nézek felfele a kis gomb szemeimmel, és biztosan nem is látom a tetejüket mert akkor a magasak…

Aztán Mazsola is előkeveredett. Megmutattam neki, hogy a park másik oldalára fogunk menni Judithoz a kórházba. Először csak azt gondoltam – áh, ez 5 perc séta. De valahogy onnan a 6. emeletről ez a part nem tűnt akkorának! Pedig akkora, vagy még nagyobb is.

Útközben kicsit megpihentünk egy padon, nagyon meleg volt. De ahogy látom nem csak mi vagyunk kíváncsiak a világra. A világ is kíváncsi ránk. Egy madár nagyon közel jött hozzánk. Mi nem féltünk, de Móni nem tudta elzavarni.
Ez a madár nem félt. Móni mondta neki hogy őrült jószág, de semmivel sem foglalkozott.
Szerintem meg 3 perc hírnévre vágyott. Legyen. Bemutatjuk Nektek őt!  

-Madár, Ők itt a blog olvasói. Mosolyogjál, fotóznak. Mindegy, ezt még gyakorold.

– Kedves Olvasók, Ő itt Madár. Nem túl kedves, a nevét sem mondta meg, ezért elneveztük Füstösnek.

És újra az Alfred kórházban… Mazsola félt. De mondtam neki ha nem kiabál, nem műti meg senki, én meg nem fogok leesni a lépcsőn, megígérem…

Na menjük be Judithoz…
Hamarosan jelentkezünk.

Mazsola és Tádé

Sziasztok,

Hát ismét el kell mesélnem Nektek egy vicces történetet. Vicces nekem, Mazsolának annyira nem.
Életünkben először meglátogattunk egy kórházat. Na nem azért mert betegek vagyunk. Látogatóba voltunk Juditnál az itteni anyukánknál. (Ő csinálta a karácsonyi tojáslikőrt amitől Tádé kicsit bekarmolt, és megborult a karácsonyi ebéd közepén. – Mazsola.)
Az emberek néha elromlanak, aztán van úgy, hogy csak úgy maguktól rendbe jönnek. Néha meg nem és akkor bemennek egy helyre amit úgy hívnak kórház. Ott van sok orvos, meg ápoló, meg mindenki különböző ruhákban, és meggyógyítják a beteg embereket. Mi néha csak megfázunk és köhécselünk szóval kórházba még sosem kellett menjünk.

Ennek a kórháznak az a neve, hogy The Alfred Hospital, és hatalmas. 1871-ben alapították, és  Edinburgh hercegéről Alfred-ről nevezték el, akit képzeljétek el meg akartak ölni egy ausztráliai látogatása során. Szerencsére nem sikerül ez a gonosz tett. Azt most nem tudjuk, hogy amúgy is az Ő nevét kapta volna a kórház vagy ez embernek le kell magát lövetni ahhoz hogy elnevezzenek róla valamit? Ez furcsa. Tudjátok ott van az az elnök, akinek a felesége egy rózsaszínű Chanel kosztümben volt mikor lelőtték. Aztán van róla elnevezve egy reptér is. Valami Kennedy, de mi ezt nem tudjuk, minket a politika egyáltalán nem érdekel. Igen, és az Alfred az egy oktató kórház ahová jönnek tanulni a fiatal okos orvosok a Monash Egyetemről. 638 ágy található ott, és nagyon sok betegséget gyógyítanak, rák, pszichiátriai problémákat – Mazsolának ez jól jöhet még amikor éppen kergetem őrületbe szegényt – allergia, kardiológia, neurológia hú és még sorolhatnánk. Ez a kórház egyébként bent van a városban, a felhő karcolók tövében… Az Albert park mellett ahol a Forma 1 futamok vannak.

Első nap autóval mentünk. Halálosan unalmas volt. És forgalmas. Móni utál vezetni, amit meg is értünk, sok ember inkább bevásárló kocsit kellene tologasson, mint sem autót vezessen. Kritikus egy társaság van itt!
Másnap úgy döntöttünk igénybe vesszük a Melbourne-ben lévő tömeg közlekedést, ezen belül is a villamost. Rögtön le is késtük. Sajnos a gyalogosoknak a lámpa piros volt, és sem itt sem a világon máshol nem szabad a piros jelzéskor elindulni. Meg kell várni a zöldet. Mi megvártuk, a villamos meg minket nem.

Na mondtam Mazsolának hogy „akkor légyszi nézd meg mikor jön a következő, én meg addig előkeresem a myki kártyánkat.” Mi ezzel utazunk. Felszálláskor és leszálláskor csak „le kell csippantani” egy konzolon és hajrá, lehet utazni.

Armadale-ben vártuk a villamost, és annyira szép volt a megálló. Ücsörögtünk a padon kicsit, néztük a forgalmat, meg innen már láthatóak a felhőkarcolók is.

Aztán Mazsola megnézte a vonatokat, de csak fentről. Nézzétek meg a sok huligán, itt is grafittiznek. Ki vagyok tőlük. Rávernék a kezükre szívesen. Egy szívlapáttal. De sajnos az erőszak nem vezet sehova ezért csak lemosatnám mindegyikkel a művét. Mert értitek, még ha szép lenne?! De ez? Ez nem művészet! 3 éves koromban szebbet rajzoltam ceruza és papír nélkül, mint ezek a huligánok. Felháborító.

Aztán végre megérkezett a villamos. A 72-es volt a miénk. Vagyis ezen a vonalon csak az jár, meg a 72A de azt meg nem használjuk szóval… 72. Jajj annyira sokan voltak ám, alig kaptunk ülőhelyet, és amúgy sem kellett szerencsére sokat menni, mert kb. csak 10 megálló a kórház.
Egy nagyon fülledt és meleg nyári napunk volt, kicsit ki is merültünk a sétától.

Beértünk a kórházba, és már a főbejáratnál tudtuk hogy ez más. Ez teljesen más mint amit eddig láttunk. Figyeljetek, tisztára mintha a vészhelyzetben lennék. Tátott szájjal mentünk végig a folyosókon, és egy részen megőrizték a régi épületet, a régi ablakokat, és annyira szép, nem tudtuk nem megcsodálni. De aztán mennünk kellett látogatni.

Sajnos nagyon ügyetlen voltam, és képzeljétek el megbotlottam. Biztos mert még a csodálkozástól azt sem tudtam merre van arcal előre.
Aztán leestem a lépcsőn. Annyira pattogtam lefele. Megütöttem a fülecskémet is.

Na nem nagyon, mert hallottam ahogy Mazsola visít, de nem láttam semmit, mert arcom a fal fele, lábaim az ég irányába…

Mondtam neki „Mazsola ne sikoltozz, azt hiszik baj van. Ide csődíted a népeket és megyünk az intenzívre.” De ez csak visít, tovább… És már zokog is. Látom hogy ugrál lefele a lépcsőn, de addigra már ott termett egy doktornéni és megkérdezte Mazsolát hogy jol van-e?
Naná hogy jól volt, maximum csak sokkot kapott, én meg most estem le a lépcsőn,
„- semmi baj jól vagyok, csak a fülem ütöttem meg”
„- már az orromat is leporoltam, köszönöm hogy kérdezik”
„- hogyne, fel tudok menni a lépcsőn”
” – kicsit fáj a tomporom de nem, nem kell segítség kapaszkodom a falban… „
Ja, hogy engem senki nem kérdezett és velem senki nem foglalkozik?! Szép mondhatom.

Azt hiszem Mazsolának leesett a vérnyomása, vagy a vércukor szintje, vagy valamije, mert elájult. Tuti műbalhé… Na mindegy, felvitték a traumatológiára.
Kicsit kába volt, de mondtam neki ne legyen már ilyen, ez katona dolog, eszik egy két szőlőcukrot azt jó lesz.
Aztán megérkezett Dr. Clemens, akiről eddig azt hittük hogy valami mérnök ember. De most látjuk hogy orvos mérnök, és kis kedvencekkel is foglalkozik.

Most meg Mazsola ezen kezdett el visítani… Mert hogy Ő szurit kap. Fél a tűtől. Jó attól én is. A rózsaszínű popsimat ne szurkálják már.

Nem akart egy helyben maradni. Gondoltam is, ezt rögtön lekötözik. Mondtam is Dr. Clemensnek, hogy nem vagyunk rokonok, örökbe fogadták. Sőt nem is ismerem. Aztán Dr. Clemens mondta neki, hogy viselkedjen, mert ha továbbra is ficánkol akkor infúziót fog kapni.

Annyira de annyira megijedt az infúzió hallatán, hogy egyből nyugton maradt. Persze, fogalmunk sincs mi az az infúzió, megkérdezni meg nem mertük mert ha rossz dolog? Akkor Mazsolát kiteszem egy tortúrának? Na nem… Hallgattunk, és tűrte hogy vizsgálják, és megmérik meg ilyesmi…

Aztán miután rendben találták a vérnyomását, lemehettünk a büfébe enni valamit, hogy a vércukor szintje is helyre álljon. Ezúttal a liftet használtuk, nem kockáztatok be még egy leesést magamnak és  egy szívrohamot Mazsolának.

Büfé??? Drága kenyér… Ez több mint büfé. Volt ott süti, üdítők, torták, kedves emberek, kávé, kiülős helyiség, beülős helyiség, finom menük… Édesanyám, Mazsolának egyből visszajött a színe, már nem is volt sápadt kis disznó.

Ettünk is gyorsan valami csirkét rizzsel. Én kértem a rizst, ő a csirkét. Hagytam egy kicsit  érvényesülni.

Ezt hívhatjuk vacsorának azt hiszem, mert a nagy izgalmak közepette ránk esteledett. Szóval vacsora után kiültünk a kórház kertjébe, kicsit beszélgettünk a történtekről, visszamentünk Judithoz, aztán este pedig haza villamosoztunk, majd pedig kocsikáztunk. A tomporom az még fáj, de szerencsére mindenki jól van.

Biztosan megyünk még látogatni, szóval szerintem jelentkezünk még a kórházból.
Holnap pedig megyünk az autós múzeumba, mert Mazsolának megígértük az eperszedés után.

Biztosan jó szórakozás lesz.

Addig is itt egy kép a múltból mindannyiunknak… jó nézegetni a régi fotókat.