Sziasztok,
Uhh mi már elfáradtunk az elmúlt 2-3 hét folyamatos cukiskodásában, így elmentünk ma feltölteni a cukiskodási készletünket. De mindenek előtt a pocakot töltöttük fel a McDonald’s-ban egy kis reggelivel.
Ma választottunk egy tomato relish roll-t. A relish az talán olyan lecsó szerűség, de mégsem annyira. Nem is igazán tudjuk mi az. De édeskés, paradicsomos, és a fini zsemlében a tojással, bacon-nel (Mazsola ezt nem hallhatja) egy kis bébi spenóttal isteni volt. Tudjuk, tudjuk a McDonald’s nem egészséges kaját árul, és még a krumplijuk sem krumpliból van… Azt gondolom, hogy amit a test megkíván azt meg kell neki adni. Sajnálom, ha most csalódást okozok, de el kell mondanom, hogy a krumpli bizony krumpliból készül a McDonald’s-ban. Szerencsére mindenki választhat, hogy hol és mit szeretne enni. Mi ezt választottuk. „I’m lovin’ it.”
Neki estem és széttéptem mint ovis gyerek a mese könyvet. Morcogtam is hozzá, olyan finomságos volt.
Aztán teletömött pocakkal és egy jó nagy adag kávéval útnak indultunk. Az ulticél a Dandenong Ranges volt, azon belül is Belgrave. Ez a kis település a hegyekben van, és olyan mint egy kis ékszer doboz, körös körül hegyek, és fák, és esőerdő! Csodaszép!
Kitaláltuk, hogy ha már megnéztük a modern tömeg közlekedést, akkor nézzük meg azt hogy mit használtak régen az emberek. Tudjátok Belgrave és Gembrook között üzemel egy vasút vonal aminek a neve Puffing Billy.
Erről azt kell tudni, hogy ez egy nosztalgia vasútvonal, nagyon keskeny nyomtávval és képzeljétek gőzmozdonyok húzzák a kocsikat! 1900-ban nyitották meg a vonalat, és 11 megálló volt a két város között. Eredeti célja az volt hogy a helyi farmerek és faipari közösség életét megkönnyítse. 1953-ban sajnos egy földcsuszamlás miatt a vasútvonalat leállítottak és 1954-ben be is zárták. Legnagyobb örömünkre 1962-ben újra megnyitották a vonalat, helyrehozták a károkat de csak lépésről lépésre. Önkéntesek, cserkészek, segítettek a vonal megtisztításában, gépészek, mérnökök, segítettek a műszaki karbantartásokban, felújításokban és évről évre egyre több állomást tudtak megnyitni a turisták számára. A teljes vonal Belgrave-től Gembrook-ig 1998-tól üzemel. Tudjátok ez a vasút 24 km hosszú, és a mai napig gőzmozdonyokkal és a viktoriánus vasút 1900-tó 1930-ig tartó vasúti gyakorlatával működik. Figyeljetek, mintha visszarepültünk volna az időbe. Korhű ruhát, felszerelések, vagonok, mozdonyok.
Mazsola nézett is bután mikor meg kellett néznie mikor jön a következő vonat. Itt minden manuális. Minden.
Mondta is hogy „-Tádé, valami baj van az órával, mert 10 perce nézem, és nem mozdul a mutató.”
Aztán mondtam neki, hogy ne legyen már ilyen buta zöld kismalac… Az az óra nem jár, az csak azt mutatja h mikor indul a következő vonat. Szerintem nem értette, mert nem nézett valami okosan.
Inkább elhívtam magammal jegyet venni. Cukiskodtam a jegy eladó bácsinak, de nem kaptunk kedvezményt. Ez nem az ő hibája, a cuki faktorunk elég alacsony, talán ki is fogyott. Tudjátok Juditot gyógyítanunk kellett és hát ahhoz extra cukinak kellett lennünk. Talán a jegy eladó bácsi nem vette észre a ragyogásunkat. Nem hibáztatom, néha az emberek csak úgy elmennek szép és kedves dolgok mellet. Fizettem és annyit mondtam, „köszönöm a jegyeket, csókolom bácsi legyen szép napja.”
Mazsola még mindig értetlenkedett, hogy miért nem jár az óra?! Mondtam neki hogy feladom postán ha nem hagyja abba. Bele fogom gyömöszölni a postaládába és otthon Edithvalben talizunk. Hagyja az órát, ezek nem olyan… járós órák. Ezek állós órák. Csak hagyjuk őket állni. Megmutattam neki a postaládát is elrettentésül. 😀 Gonosz tesó voltam.
Aztán kérte hogy készítsek egy képet róla. Na végre leakadt az óra témáról! Boldogan fotóztam a sapkás fejét!
Képzeljétek el, hogy körülbelül egy hete történt egy busz baleset valamelyik vonat átjárónál, szerencsére senki sem sérült meg, de azóta nem lehet a vagonok és a vonat közelébe menni a peronon sem. De hát miért? Mi nem vagyunk ügytelenek, és amúgy sem busszal vagyunk…
Szóval csak felszállás után tudtunk pár képet készíteni. Szép zöld bőr üléses kocsiba ültünk.
De hogy ez is zöld mint a villamos?! A végén még kiderül hogy Mazsola eladta a grabanca színét az ausztráloknak és azért zöld itt minden ülés? Na jó, ez már összeesküvés elmélet! Inkább induljunk.
Aztán végre sípolt a vonat, becsukták az ajtókat, a kalauzok jöttek mentek, és kiáltott az egyik hogy „all aboard”… Wohoooo már ott voltunk a fedélzeten szóval induljunk.
Aztán jött a Station Master bácsi és mindenkinek jó utat kívánt, és hogy vigyázzunk magunkra!
Hát még szép hogy vigyázunk bácsi, nem buták vagyunk hanem kicsik!
Sajnos a buszbaleset óta már nem szabad az ablakba kilógatni a lábunkat mert a kalauz bácsik ránk szólnak, de azért a fejecskét kidugtuk. Mazsola visitott mint egy malac… Ja Ő malac. Móni meg azért visított, hogy a visító Mazsola el ne vesszen, én meg azért visítottam mert tetszett ahogy elindultunk és a gőzös pöfékelte a füstöt, égett szén illata és pernye szállt a levegőbe és közben élveztem a szép kilátást. Erdő, páfrányok, zöld, vonat fütty, régi fa híd… Isteni volt!
Nagyon szép volt ahogy a táj változott. Mentünk mi erdőben, tisztáson, hegyeken és völgyeken át! Kissé bekormozódtunk, Füstös, a nem túl kedves madár, büszke lenne ránk! Ahogy mentünk az erdőn keresztül, nagyon sok apró házikót láttunk és minden honnan integettek nekünk az emberek. Nem beszélve arról, hogy a vasúti átjáróknál az autóból szintén.
Mindenki csak integetett és mosolygott, a nap csak úgy ragyogott ránk, nekem még a szemem is könnyezett. Persze nem örömömben hanem a füsttől és a koromtól ami olykor azt gondolta hogy neki a legjobb helye az én gomb szemecskéimben van. Mazsola mondta, hogy csukjam be a szemem. Nem is tudtam eldönteni hogy most viccel velem ez a malac? Csukjam be? De hát csukott szemmel nem látom a tájat, sem az integető embereket… Arról nem beszélve, ha valaki meglát az ablakban csukott szemmel, mit fog gondolni?! – Na nézd már, ez a kis rózsaszín tökkelütött csukott szemmel nézelődik.
Ajj Mazsola annyi hülyeséget beszél. Persze, hogy nem csuktam be a szemem…
Hagytam von aki ezt?
Néhány helyen meg is állt a vonat, van aki csak Lakeside-ig ment, mert ott van egy nagy park, tóval kacsákkal, de mi nem szálltunk le, mert ugye mi Gembrookig váltottuk meg a jegyünket.
Azért az ablakból megnéztük az állomásokat, mind nagyon nagyon szépséges volt. Én mindig felolvastam Mazsolának hogy éppen hol vagyunk. De viccesen csináltam ám, mert amikor megérkeztünk mindig azt mondtam neki tölcsért csinálva a kezemből hogy
“-Sijófok’ Sijófok’, sebes vonat érkezik Székesfehérvár irányából a 6. vágányra, és tovább indul Zamárdi irányába…. “ De mielőtt folytathattam volna Móni mondta hogy ne csináljam a feszkót, talán agyamra ment a füst?! Pedig szeirntem tök vicces voltam… Tettem még egy próbát, “Sijófok’ Sijó….” Oké, abba hagytam…
Mazsola sípcsonton rúgott, hogy leszállítanak a vonatról ha bontjuk a rendet! Így csak nézelődtünk inkább!
Nem sok utazás volt már hátra, 20 perc múlva megérkeztünk Gembrook-ba. Mit is mondjak róla? Egy cuki kis település, egy főutcával és 3 kávézóval amiből 2 zárva volt.
Megnéztük az állomást, annyira szuper módon volt berendezve. Fel is huppantunk egy kocsi tetejére amelyeken dobozok voltak rajtuk emberek nevei a címekkel. Persze tudtuk hogy ez csak díszlet de mégis annyira illik a korhű épülethez vasúthoz és a személyzethez. Aztán képzeljétek valaki ledisznózta Mazsolát! Hát kikértem magamnak! Mondtam hogy Ő nem disznó esetleg malac! Malac nekem, mert é s a tesója vagyok. Mindenki másnak Mazsola! M-A-ZS-O-L-A.
Szakadtam a röhögéstől amikor szerették volna kimondani a nevét. Volt Ő Maszola, Mádzsola, meg ki tudja még mi nem…
Végig sétáltunk a fő utcán, nem tartott sokáig, és volt még 20 percünk a vonat visszaindulásáig, ezért betértünk egy bambira a helyi csehóba!
A visszafele út nem volt olyan izgalmas, és az igazság az hogy el is fáradtunk, de ez nem olyan fáradság mint a hétköznapokban vagy a munkában való elfáradás.
Azért egy kicsit rosszalkodhattunk is amíg a kalauzbácsi nem jött arra és nem látta meg hogy lógunk a plafonon. De kimagyaráztam. Mondtam hogy “ez nem az aminek látszik kalauz bácsi, mi csak kapaszkodunk. Egyáltalán nem a mi hibánk, hogy ilyen magasra tették a kapaszkodó csöveket, és nem ér le a lábacskánk. “ Ez nem jött be, mert a kaller bácsi ott utazott velünk a kocsiba mindaddig amíg vissza nem értünk Belgrave-be. Mi pedig szeppeni sem mertünk, nem hogy kapaszkodni.
Tehát ez a napunk így telt. Köszönjük hogy elolvastátok a blogot, reméljük egy kis mosoly lett mindenki arcán, és megint megoszthattunk néhány érdekes információt erről a csodaszép országról ahová volt szerencsénk kiköltözni!
Ölelés:
Tádé & Mazsola