Sziasztok,

Tudom, tudom, az autós blogot vártátok, főként a kisfiúk, de én Tádé lepattintottam a Mazsolát, hogy van az Ő autós kirándulásánál érdekfeszítőbb témánk is. Persze ezen megsértődött és elszaladt. Én meg nem tartottam fel, majd visszajön.

Engem teljesen felvillanyozott a városban való utazgatás. Minden nap mentünk ám. Villamossal, vonattal, sétálva… Kocsival is. Csak ott mindig be kell magunkat kötni és nem látunk ki. De nem baj, aki autóval utazik, annak mindig kell használnia a biztonsági övet. Ezen ne is vitatkozzatok velünk, ezt így kell és kész. Kérünk mindenki a legcukibb módunkon, ha autóval utaztok kössétek be magatokat! Köszönjük. Mazsola… Mazsolaaaaa??
Ő is köszöni, hallottam ahogy puffogva mondja!

Nos egy csütörtöki reggelen elmehettünk Mónival. De már akkora volt a forgalom, hogy ezek ketten hisztiztek. Mazsola mert folyton szédül, Móni mert utál vezetni. Én meg csak a gomb szemeimet forgattam, és mondtam a vérfagyasztóan cuki hangocskámmal – Jó, akkor mostantól én vagyok a főnök, utazunk ahogy én mondom! Befenyítettem a bandát. Letettük az autót Malvern-ben. Tudjátok a hely ahol a cuki fiúk vannak, Manuel , Daniel… Szeretjük őket!
Nem volt túl nehéz leparkolni. Mondtam ennek a kettő hisztizsáknak hogy jöjjenek utánam.
Nem tudtam ám merre kell menni, hát milyen kicsi és tudatlanka vagyok én, de felszegtem az államat és csak annyit mondtam –Kövessetek.
Aznap reggel South Yarra-ba mentünk. Az már nagyon város ám.
Először is ki kellett ókumláljam, hogy melyik irányba kell mennünk és melyik platformról. Nem volt nehéz. Jól meg is figyeltem, hogy a vonat éppen most van itt, szóval lekéstük, de alatta ki volt írva hogy jön a következő 7 perc múlva.

Szépen nyugiban lesétáltunk a peronra. De előtte lecsippantottuk a myki kártyát. Persze ezt csak mi hívjuk csippantásnak, mert amikor odateszed a kártyát a konzolhoz akkor az csipog egyet. Amúgy az 1-es peron bejáratánál is vannak csippantók de ezt nem tudtam, szóval mi még fent csippantottunk. ☺

Tudjátok itt az neve a szolgáltatónak Metro Train Melbourne. Mi meg csak csodálkoztunk hogy miért metró? És ha metró akkor miért nem a föld alatt megy? De ez nem úgy metró ám.. Ez neve! Szépek a kocsik, és tiszták. Azt tudtátok, hogy 869-km hosszú a vasút hálózat Melbourne-ben és 420 vasúti kocsi üzemel? Van egy speciális rendezvény vonatuk is, de az nagyon speckó lehet mert még sosem láttuk . Ezek a kocsik évente több mint 30 millió kilométert mennek, és 228 millió utast juttatnak el az úti céljukhoz. Ma reggel ez a szám 228 millió és kettő lett! Ezek a vonatok 415 ezer főt szállítanak naponta (mai napon +2, ), és 14 ezer járatot bonyolítanak le hetente, 218 vasútállomás van és 3500 vasúti szakember, mozdony vezetők, mérnökök, ügyfélszolgálatosok. Na de hagyjuk is, hát ennyi szám bele sem fér a buksimba, tele van az cukisággal, nem számokkal. Nézzük inkább a képeket!

Mazsola nem mert közelebb menni a peron széléhez, mert félt hogy elviszi a vonat szele.
De milyen vonat Mazsola? A környéken sem volt semmi… Milyen félős tesóm van nekem.

Amúgy nekünk nagyon tetszenek ám ezek a régi vágású vasút állomások. Menő mindegyik.
Nektek is tetszik?

Jupiiiiii, megjött a vonat!

jupiiii nem tudtunk leülni 🙁 , szorítottuk a korlátot, hogy el ne essünk. South Yarra csak 5 perc vonattal, ugyanez autóval 50 perc minimum, mert a Toorak Road járhatatlan. Szerintem tök jó ötlet volt vonatozni.
Aztán végig sétáltunk a Toorak Road-on. Nagyon kellemes reggel volt, de a tömeg..

Jajj ki sem dugtuk, csak a fejünket a táskából. Ez a sok rohanó őrült, hát a végén eltapossák a kicsiket, néha azt gondoltuk, hogy egymást is. Lassítsatok néha emberek! Nem kell folyton rohanni, nézelődjetek, vegyétek észre a szép reggelt, a csodaszép vasút állomást, és ne lökjétek fel egymást minduntalan. Emelje fel a kezét aki egyetért velünk! ☺

A tömegből kiérve, Mazsola rácsodálkozott a gyalogosok közlekedési lámpájára, de csak miután kilelkendezte magát egy biciklis üzlet tábláján. Az volt ráírva hogy Pista Bike! Mazsola meg volt és most is meg van róla győződve hogy a Pista bizony egy magyar névre utal. Néztünk mi be az ablakon, de senki sem volt ott. Na ha legközelebb arra járunk bemegyünk, és azt mondjuk – Csókolom, Pista bácsi itt van? Ha magyarok akkor megértenek… ☺

Mondtam Mazsolának hogy nyomja meg azt a gombot és haladjunk tovább, mert munka van. Nem nekünk, hanem Móninak. De csak a zöld jelzéskor szabad a lámpán áthaladni! Ugye emlékszünk még erre?!

Gondoltuk mi a táskában maradunk amíg Móni dolgozik, de én kimásztam.
Elég halkan… Nem okoztam bajt! Mazsola először nem tartott velem, félt. De mitől? A cukikat szeretik, minket kicsit megdorgálnak maximum. És nagy bajt úgy sem csinálunk, csak kíváncsiak vagyunk a körülöttünk lévő világra! Ez pedig általában nem baj.

Annyira de annyira szépet láttam! A felhőkarcolókat.

Én csak bámultam és bámultam őket ahogy mind az égig ér, és arról ábrándoztam hogy egyszer oda is elmegyek. Be, közéjük, a lábukhoz, és majd nézek felfele a kis gomb szemeimmel, és biztosan nem is látom a tetejüket mert akkor a magasak…

Aztán Mazsola is előkeveredett. Megmutattam neki, hogy a park másik oldalára fogunk menni Judithoz a kórházba. Először csak azt gondoltam – áh, ez 5 perc séta. De valahogy onnan a 6. emeletről ez a part nem tűnt akkorának! Pedig akkora, vagy még nagyobb is.

Útközben kicsit megpihentünk egy padon, nagyon meleg volt. De ahogy látom nem csak mi vagyunk kíváncsiak a világra. A világ is kíváncsi ránk. Egy madár nagyon közel jött hozzánk. Mi nem féltünk, de Móni nem tudta elzavarni.
Ez a madár nem félt. Móni mondta neki hogy őrült jószág, de semmivel sem foglalkozott.
Szerintem meg 3 perc hírnévre vágyott. Legyen. Bemutatjuk Nektek őt!  

-Madár, Ők itt a blog olvasói. Mosolyogjál, fotóznak. Mindegy, ezt még gyakorold.

– Kedves Olvasók, Ő itt Madár. Nem túl kedves, a nevét sem mondta meg, ezért elneveztük Füstösnek.

És újra az Alfred kórházban… Mazsola félt. De mondtam neki ha nem kiabál, nem műti meg senki, én meg nem fogok leesni a lépcsőn, megígérem…

Na menjük be Judithoz…
Hamarosan jelentkezünk.

Mazsola és Tádé

Sziasztok,

Hát ismét el kell mesélnem Nektek egy vicces történetet. Vicces nekem, Mazsolának annyira nem.
Életünkben először meglátogattunk egy kórházat. Na nem azért mert betegek vagyunk. Látogatóba voltunk Juditnál az itteni anyukánknál. (Ő csinálta a karácsonyi tojáslikőrt amitől Tádé kicsit bekarmolt, és megborult a karácsonyi ebéd közepén. – Mazsola.)
Az emberek néha elromlanak, aztán van úgy, hogy csak úgy maguktól rendbe jönnek. Néha meg nem és akkor bemennek egy helyre amit úgy hívnak kórház. Ott van sok orvos, meg ápoló, meg mindenki különböző ruhákban, és meggyógyítják a beteg embereket. Mi néha csak megfázunk és köhécselünk szóval kórházba még sosem kellett menjünk.

Ennek a kórháznak az a neve, hogy The Alfred Hospital, és hatalmas. 1871-ben alapították, és  Edinburgh hercegéről Alfred-ről nevezték el, akit képzeljétek el meg akartak ölni egy ausztráliai látogatása során. Szerencsére nem sikerül ez a gonosz tett. Azt most nem tudjuk, hogy amúgy is az Ő nevét kapta volna a kórház vagy ez embernek le kell magát lövetni ahhoz hogy elnevezzenek róla valamit? Ez furcsa. Tudjátok ott van az az elnök, akinek a felesége egy rózsaszínű Chanel kosztümben volt mikor lelőtték. Aztán van róla elnevezve egy reptér is. Valami Kennedy, de mi ezt nem tudjuk, minket a politika egyáltalán nem érdekel. Igen, és az Alfred az egy oktató kórház ahová jönnek tanulni a fiatal okos orvosok a Monash Egyetemről. 638 ágy található ott, és nagyon sok betegséget gyógyítanak, rák, pszichiátriai problémákat – Mazsolának ez jól jöhet még amikor éppen kergetem őrületbe szegényt – allergia, kardiológia, neurológia hú és még sorolhatnánk. Ez a kórház egyébként bent van a városban, a felhő karcolók tövében… Az Albert park mellett ahol a Forma 1 futamok vannak.

Első nap autóval mentünk. Halálosan unalmas volt. És forgalmas. Móni utál vezetni, amit meg is értünk, sok ember inkább bevásárló kocsit kellene tologasson, mint sem autót vezessen. Kritikus egy társaság van itt!
Másnap úgy döntöttünk igénybe vesszük a Melbourne-ben lévő tömeg közlekedést, ezen belül is a villamost. Rögtön le is késtük. Sajnos a gyalogosoknak a lámpa piros volt, és sem itt sem a világon máshol nem szabad a piros jelzéskor elindulni. Meg kell várni a zöldet. Mi megvártuk, a villamos meg minket nem.

Na mondtam Mazsolának hogy „akkor légyszi nézd meg mikor jön a következő, én meg addig előkeresem a myki kártyánkat.” Mi ezzel utazunk. Felszálláskor és leszálláskor csak „le kell csippantani” egy konzolon és hajrá, lehet utazni.

Armadale-ben vártuk a villamost, és annyira szép volt a megálló. Ücsörögtünk a padon kicsit, néztük a forgalmat, meg innen már láthatóak a felhőkarcolók is.

Aztán Mazsola megnézte a vonatokat, de csak fentről. Nézzétek meg a sok huligán, itt is grafittiznek. Ki vagyok tőlük. Rávernék a kezükre szívesen. Egy szívlapáttal. De sajnos az erőszak nem vezet sehova ezért csak lemosatnám mindegyikkel a művét. Mert értitek, még ha szép lenne?! De ez? Ez nem művészet! 3 éves koromban szebbet rajzoltam ceruza és papír nélkül, mint ezek a huligánok. Felháborító.

Aztán végre megérkezett a villamos. A 72-es volt a miénk. Vagyis ezen a vonalon csak az jár, meg a 72A de azt meg nem használjuk szóval… 72. Jajj annyira sokan voltak ám, alig kaptunk ülőhelyet, és amúgy sem kellett szerencsére sokat menni, mert kb. csak 10 megálló a kórház.
Egy nagyon fülledt és meleg nyári napunk volt, kicsit ki is merültünk a sétától.

Beértünk a kórházba, és már a főbejáratnál tudtuk hogy ez más. Ez teljesen más mint amit eddig láttunk. Figyeljetek, tisztára mintha a vészhelyzetben lennék. Tátott szájjal mentünk végig a folyosókon, és egy részen megőrizték a régi épületet, a régi ablakokat, és annyira szép, nem tudtuk nem megcsodálni. De aztán mennünk kellett látogatni.

Sajnos nagyon ügyetlen voltam, és képzeljétek el megbotlottam. Biztos mert még a csodálkozástól azt sem tudtam merre van arcal előre.
Aztán leestem a lépcsőn. Annyira pattogtam lefele. Megütöttem a fülecskémet is.

Na nem nagyon, mert hallottam ahogy Mazsola visít, de nem láttam semmit, mert arcom a fal fele, lábaim az ég irányába…

Mondtam neki „Mazsola ne sikoltozz, azt hiszik baj van. Ide csődíted a népeket és megyünk az intenzívre.” De ez csak visít, tovább… És már zokog is. Látom hogy ugrál lefele a lépcsőn, de addigra már ott termett egy doktornéni és megkérdezte Mazsolát hogy jol van-e?
Naná hogy jól volt, maximum csak sokkot kapott, én meg most estem le a lépcsőn,
„- semmi baj jól vagyok, csak a fülem ütöttem meg”
„- már az orromat is leporoltam, köszönöm hogy kérdezik”
„- hogyne, fel tudok menni a lépcsőn”
” – kicsit fáj a tomporom de nem, nem kell segítség kapaszkodom a falban… „
Ja, hogy engem senki nem kérdezett és velem senki nem foglalkozik?! Szép mondhatom.

Azt hiszem Mazsolának leesett a vérnyomása, vagy a vércukor szintje, vagy valamije, mert elájult. Tuti műbalhé… Na mindegy, felvitték a traumatológiára.
Kicsit kába volt, de mondtam neki ne legyen már ilyen, ez katona dolog, eszik egy két szőlőcukrot azt jó lesz.
Aztán megérkezett Dr. Clemens, akiről eddig azt hittük hogy valami mérnök ember. De most látjuk hogy orvos mérnök, és kis kedvencekkel is foglalkozik.

Most meg Mazsola ezen kezdett el visítani… Mert hogy Ő szurit kap. Fél a tűtől. Jó attól én is. A rózsaszínű popsimat ne szurkálják már.

Nem akart egy helyben maradni. Gondoltam is, ezt rögtön lekötözik. Mondtam is Dr. Clemensnek, hogy nem vagyunk rokonok, örökbe fogadták. Sőt nem is ismerem. Aztán Dr. Clemens mondta neki, hogy viselkedjen, mert ha továbbra is ficánkol akkor infúziót fog kapni.

Annyira de annyira megijedt az infúzió hallatán, hogy egyből nyugton maradt. Persze, fogalmunk sincs mi az az infúzió, megkérdezni meg nem mertük mert ha rossz dolog? Akkor Mazsolát kiteszem egy tortúrának? Na nem… Hallgattunk, és tűrte hogy vizsgálják, és megmérik meg ilyesmi…

Aztán miután rendben találták a vérnyomását, lemehettünk a büfébe enni valamit, hogy a vércukor szintje is helyre álljon. Ezúttal a liftet használtuk, nem kockáztatok be még egy leesést magamnak és  egy szívrohamot Mazsolának.

Büfé??? Drága kenyér… Ez több mint büfé. Volt ott süti, üdítők, torták, kedves emberek, kávé, kiülős helyiség, beülős helyiség, finom menük… Édesanyám, Mazsolának egyből visszajött a színe, már nem is volt sápadt kis disznó.

Ettünk is gyorsan valami csirkét rizzsel. Én kértem a rizst, ő a csirkét. Hagytam egy kicsit  érvényesülni.

Ezt hívhatjuk vacsorának azt hiszem, mert a nagy izgalmak közepette ránk esteledett. Szóval vacsora után kiültünk a kórház kertjébe, kicsit beszélgettünk a történtekről, visszamentünk Judithoz, aztán este pedig haza villamosoztunk, majd pedig kocsikáztunk. A tomporom az még fáj, de szerencsére mindenki jól van.

Biztosan megyünk még látogatni, szóval szerintem jelentkezünk még a kórházból.
Holnap pedig megyünk az autós múzeumba, mert Mazsolának megígértük az eperszedés után.

Biztosan jó szórakozás lesz.

Addig is itt egy kép a múltból mindannyiunknak… jó nézegetni a régi fotókat.

Sziasztok,

Vasárnap van, ezért újra elmeséljük nektek az elmúlt napokban történteket.
Először is azzal kezdeném, hogy egy kis vidéki levegőre vágytam. Elég volt a város zajából. Csendet szerettem volna, madarakat és erdőt. Pókokat nem szerettem volna, de velük úgy látszik ezt senki nem közölte, így ők is vidéken töltötték a hétvégét. Elég goromba nép ez a Pók.
Nekünk nem barátaink azok, akiknek több lábuk van, mint nekünk vagy kevesebb, mert akkor az meg biztos, hogy kígyó. Cukik vagyunk, rendben, senkit nem bántunk, rendben, de ebből a sok lábas dologból nem engedünk.
Mazsolának mondtam, hogy menjen már oda Mónihoz és mondja, hogy szeretnénk elmenni kirándulni. Mindegy hova, de a legjobb az lesz ha a Mornington Peninsulára megyünk. Mazsola persze nem kérdezte meg, mert szerinte én mindent vele akarok elintéztetni. Ez így van. De hát mire való a nagytestvér? A Mi esetünkben nem erre úgy tűnik… Egye fene, elintéztem én. Meg még azt is, hogy a nagy autóval menjünk, mert valaki szédül a madaras autóban. Ezt a valakit nem Tádénak hívják. Szóval uccu neki, felkerekedtünk és mentünk vidékre.

Egy korábbi posztunkban már láthattátok a az eperfarmot. De akkor annyi sok élményben volt részünk, eper, traktor, tehenek, tengerpart… azt sem tudtuk miről meséljünk.
Hát most jött el az ideje hogy meséljünk kicsit Nektek.
Sunny Ridge Strawberry farm Main Ridge-ben. Eszméletlen cuki hely, napfény ízű eprecskékkel ameddig a kis gomb szemünk ellát. Szerintem el is vesznénk, ha neki indulnánk felfedezni a farmot.

Erről a helyről azt kell tudni, hogy 1964-ben Pietro és Rosa a 3 gyermekükkel leköltöztek Melbourne-ből a Mornington Peninsula-ra. Pietro álma volt egy saját farm, ahol alma és cseresznye fákat nevel.
De hát abban az időben Ausztráliában sem volt ám könnyű az élet, mi 5 évvel később születtünk Magyarországon és hát tudjuk miről is beszélnek ők itt. Szóval elkezdtek gondolkodni…. Rendben van, gyümölcsfák?!  Na de azok csak 5-7 év múlva teremnek. Addig mi lesz? Élni kell. Kellett keresniük egy gyors áthidaló megoldást. Mi legyen? Eper! Eper palánták. Májusban elültetik, novemberben terem! Briliáns! De hát ők nem voltak ám tisztában az eper termesztés körülményeivel. ☹ Ennek ellenére komolyan vették a feladatot. Nem volt se traktoruk, se más szerszámok hogy műveljék a földet, csak egy ló. Egy ló akit úgy hívtak Dobbin és az ingatlan korábbi tulajától örököltek meg. Hát nem volt mit tenni neki kellett állni a lóval, és a kézi szerszámokkal szántani, ültetni, trágyázni, betakarítani. Akkor 10 ezer tő eprecske volt a farmon a cseresznye és alma fák között. Biztosan már akkor is napfény ízű édes eprecskék voltak. Aztán az epertövek száma csak nőtt és nőtt, a rokonok jöttek segíteni a betakarításnál, a lovacska is hűségesen szolgálta a gazdáját, és 10 év múlva a 3 hektárról és 10 ezer tő eperről 10 hektárra és 200 ezer tő napfény ízű eprecskére nőt a farm. Lenyűgöző ugye?
Most mondja valaki azt, hogy a kemény munka nem hozza meg a gyümölcsét. Haha, jelen esetben valóban gyümölcsöt hozott. Epret!

Aztán itt már nem volt ám elég a család meg a lovacska, helyi segítség kellett a betakarításhoz. Lett traktorjuk is meg sok-sok alkalmazott. Aztán az 1980-as évek elején a cseresznye és almafáknak menniük kellett. Nem tudjuk hova, mert nem kérdeztük, de azok mentek, az eprek meg maradtak. És vettek még földet, és lett még több bogyó, áfonya, málna, fekete szeder, meg idegenforgalom, turizmus. Ennek köszönhetően mi is belevethettük magunkat az epres élvezetbe. Aztán nekik van ám már gazdaságuk Queensland-ben, ami egy másik állam, és így egész évben kaphatunk finom epreket. Meg visznek Singapore-ba és Hong Kongba is napfény ízű epreket. Ugye ez milyen cuki történet? Mindenkinek azt javasoljuk hogy dolgozzon keményen, mert a jutalom nem marad el.

Na de most nézzük hogyan is szedtük és ettük az epreket. Mert hát adtak ám kis műanyag dobozt hogy abba szedjük… De hát ki tud ellenállni a sok szép piros eprecskének? Egy-kettő beugrott a szánkba. Én nem is értettem hogyan történhetett ez, de hát nemet csak nem mondhattunk. Ez ilyen ugrálós eper fajta, biztos a brit kutatók fejlesztették ki őket. Mert én olvastam ám a brit kutatókról azon az interneten vagy min amikor szörföltem.  
Na mindegy, szóval minden volt, csak napfény nem azon a délelőttön… Nagyon meleg volt, de képzeljétek borús és felhős volt az ég. Természetesen ez minket nem tántorított el. Másokat igen, mert talán ketten ha voltak a földön. Hah, hát több epret tudtunk a pocóba tenni. Illetve több eper tudott a kicsi szánkba ugrani.  A hölgy a pénztárnál mondta hogy a rózsaszínű zászlókkal jelölt földön szedhetjük az epret. Addig kicsit sétálnunk kellett, de nem bántuk, mert a farm csodaszép.

Én  sikítottam örömömben mikor megláttam az epreket. Jupiiiiii már bele is vetettem magam a sűrűjébe. Egyet össze is tiportam. Piros lett abal lábam- O-ó… gondoltam, na ebből este fürdés lesz. De kit érdekelt.

Mazsolát meg kerestem, és képzeljétek csak azért találtam meg mert a sapkája sárga volt. Szerintem el is veszett volna ha nincs rajta a sapka. Ebbe még belegondolni is rossz… Na ki találja meg Mazsolát  a képen? Akinek sikerül az megkapja. Mert ez nem elveszés, tudnám hogy jó helyre kerül. Csere is érdekel. 😀

Utána meg valami kacsákat hajtott. Azok meg féltek.

Hiába mondtam neki hogy nem szabad csak úgy lerohanni mindenkit. Nem ismernek. Először csak köszönni kell nekik, meg bemutatkozni. Emlékeztek, ahogy én csináltam Macival karácsonykor. Aki nem emlékszik az elolvashatja itt
Mazsola a kacsa hajcsár. Végre egyszer nem én őrültem meg.

Aztán meg elkezdett szakadni az eső. Szóltam Mazsolának hogy hagyja már a kacsákat, jöjjön és mentsük az epret amit leszedtünk. Hát majd kiköptem a tüdőmet mire elcipeltük a fa alá  a doboz ezekkel a kicsi lábakkal és kezekkel. Az eső meg csak esett. Kidőltem.

Eső után kissé ázottan, és sárosan még vissza mentünk epreket ugrasztania szánkba, aztán elindultunk haza.

Mazsola meglátott egy autós múzeumot. Na mondom ha itt most meg kell állni, akkor Mazsolát itt hagyom. De megbeszéltük,  hogy ázottan sárosan és epertől dagadtan nem megyünk be. Viszont vissza megyünk. Ezt is elfogjuk nektek mesélni!

Szintén egy jó hétvégénk volt az esős idő ellenére. A farm szép, az eper finom, és cuki a történet. Reméljük nektek is tetszett.
Este fürdés volt. Mazsola aggódott, feldöntötte a felmosó vödröt és felmászott rá… Mazsola a vandál. De én cseppet sem aggódtam, mert azt gondoltam hogy ez most egy olyan kaland park szerű fürdés lesz. Az lett… Mondtam Mazsolának, ne aggódjon. Ő lesz a következő.
Erre elszaladt. Azóta sem találjuk….

Pacsi
Mazsola és Tádé

Na Sziasztok,

Tádé ismét jelentkezik Ausztráliából. Reméljük nem unjátok még a beach-re járós postokat és a sok beach-et amit megmutatunk Nektek, de hát van az a mondás hogy szegény ember vízzel főz. Azt tudjuk mutatni amink van. Ezt viszont nagy szeretettel és sok cukisággal tesszük.
Tudtátok hogy Ausztráliában 10,685 beach található és ha meglátogatnánk mindet az 27 évig tartana… Szerintem maradjunk a realitásoknál. Nézzük a közelebbieket. Ma megmutatjuk Nektek Phillip Island-ot azon belül is Cape Woolamai beachet.

Először is azzal kezdenénk, hogy ma is megismertünk valakit. Őt Clemensnek hívjak, és Németországból érkezett a szüleivel még nagyon régen, amikor olyan kicsi volt mint mi. Vagy még kisebb, ki emlékszik már erre!? Na ennek fiatalembernek van ám egy szuper autója, édes anyám hát mi csak pislogtunk mikor megláttuk. Nagyon szép, és új illata van. Mazsola el is nyomkodta a GPS-t.

Én meg mondtam neki – Mit csinálsz Mazsola? Sydneybe fogunk kikötni… Csak kuncogott. Pasik. Csipázta a járgányt, láttam rajta. De szerintem ezt Móninak megint nem mondjuk el mert ki leszünk penderítve nem csak a kocsijából de még a lakásból is. Szóval elindultunk és meg kellett állni tankolni. Ez a Clemens nem volt valami kedves hozzánk hiába vihorásztunk neki. Mindig csak olyan arcot vágott mit a Terminátor, és fluffy toys-nak hívott minket. De mondtam hogy nem fluffy toys hanem Mazsola és Tádé… M-A-ZS-O-L-A és T-Á-D-É. Reménytelen eset a fiú.
Mindegy, amíg tankolt mi meghívtuk egy kávéra, hátha bevágódunk. Nem sikerült. Továbbra is fluffy toys-ok maradtuk. De legalább kilestem hogy csinálják a kávét a lányok.

Aztán megérkeztünk kb. 1 óra 20 perces autó út után. Phillip Island egy sziget és oda csak egy hídon át lehet bejutni, és ott van nagyon sok koala is. Majd legközelebb azokat is megnézzük. Szóval Woolamai beach egy csodaszép tengerpart, ami tulajdonképpen Ocean beach de mégsem olyan vadak a hullámok, mint a Back Beach-en ahol csak a Rock Pool-okban tudtunk hesszelgetni. Imádtuk a kis tajtékos hullámokat. Flamingó –mert még mindig nincs neve – azt mondta „-Gyerünk srácok, szelídítsük meg a hullámokat.” Mazsola rögtön beparázott, hogy itt nem is lehet úszni mert oda van írva a táblára. De hát mi nem is úszni akarunk hanem hullámot lovagolni és különben is ami oda van írva az csak tanács, nem parancs. Mazsolát kint hagytuk puffogni.

Elkeserítő gyerekek, teljes mértékben elkeserítő, hogy egyáltalán nem vagyok képes a vízen maradni. Nem megy. Igyekeztem dőlni balra, aztán jobbra. Kapaszkodtam is. Flamingóval is veszekedtem kicsit, mert biztos az ő hibája… Nézzétek meg, itt még vigyorgok, és a gyilkos hullám már a pici fejem felett tornyosul. Eljött a vég!

Felborultam, és kicsípte a sós víz a szememet. Megint. Próbáltam visszamászni, de akkor meg fejjel lefele sikerült. Rettentően ideges lettem. Megint. A kedvem is elment a mókázástól.

Mazsola próbált sajnálni, de a sárga fülig lehúzott sapkácskája sem tudta elrejteni a mosolyát. Mondtam neki, hogy menjünk vissza a székeinkhez, én most már csak napozni szeretnék. Flamingóval nem beszélünk. Felvettem a napszemüvegem, és elvonultam a világtól. Mazsola egy kicsit bírta még velem, de aztán lelépett mert uncsizott. Nem mentem vele, fogalmam sincs mit csinált, úgyhogy ezt elmeséli Ő. Na Mazsola gyere már ide meséld el a többieknek hogy hol jártál amíg én primadonnáskodtam a napszemcsimben.

Itt vagyok már Tádé… Sziasztok. Az én délutánom kicsit jobban telt, mint Tádé délutánja. De most mit mondjak? Én szóltam hogy a táblára van valami írva ami nem azt jelenti hogy vandálkodhatnak Flamingóval. De ők csinálták, most meg nem beszélnek… El kellett volna cserélnem Lucy-ra a magyar vizslára. Mindkettőt.
Hát én elmentem sétálni a parton végig. Nagyon meleg volt ma. 37 fok! 37… De a napon az volt vagy 45. És ez biztos. Beépített orr hőmérőm van. Clemens elment úszni, mert kiidegeltük a cukiskodással.
Ahogy sétálgattunk eszembe jutott, hogy én mindig is akartam homokvárat építeni. Azt hiszem ez egy jó alkalom. Összeszedtem a mancsocskáimmal a homokot, meggyurmáztam megformáztam és tádáááá… Ez lett belőle. Ugye szép?

Na jó, nem a legszebb, de az enyém, és az első, és a fene egye meg nekem a legszebb. Nézzétek meg még vizes árok is van körülötte.

Kicsit bemerészkedtem a vízbe a is, de nem nagyon ám. Tudjátok én nem szeretem a vizet. Aztán kicsit távolabb megláttam valami zászlókat! Jól sejtettem. Life saver-ek. Jupiiiii…. Mindig is önkéntes életmentő akartam lenni, de nem tudok úszni. Úgyhogy tiszteletbeli life saver lettem.
Odamentem a fiúkhoz és tök jó fejek voltak. Kértem hogy csinálhatok-e képet velük és persze megengedték. Elmeséltem nekik, hogy blogot írunk és hogy Magyarországról jöttünk és az otthoniaknak megmutatjuk Ausztráliát. Jó cimborák lettünk ám! Volt pacsi meg minden. Pózerkodtam kicsit erre is, kicsit arra is. Tádé bánhatja hogy nem jött. Amúgy is oda van az egyenruhákért nagyon. És szereti a sárga szint is.

Végül Clemens is visszaért az úszásból, ennek megörültünk nagyon mert nem adtuk fel azt hogy továbbra is cukiskodjunk neki. Úgy látszik ez az úszás egy fárasztó dolog, mert Clemens nagyon megéhezett. Volt neki Fish and Chips. Fogalmam sem volt mi lehet az. Nagyon buta szemekkel néztem, hogy mi kerül elő a zacskóból. Hát tudjátok…. Ez a világ átverése. Rántott hal volt és krumpli, olyan szalma krumpli. Na tudjátok… Mi is a neve? Megvan! Hasábburgonya! Kicsit azért megéheztem mit ne mondjak. Közelebb merészkedtem Clemenshez és mondtam neki hogy olyan szívesen megkóstolnám a krumplit. Meg a halat. Jaj hát láttam én rajta, hogy nem is barátságtalan, mert odaülhettem a lábára és megkóstolhattam az ennivalót. Jó hát először csak nézhettem a halacskát, de aztán ki tudna ellenállni a cuki gomb szemeimnek mondjátok csak? Ugye hogy senki!

Aztán szó szerint a fejére nőttem. Tádé meg az ölébe ült. Clemens továbbra is úgy nézett mint a Terminátor, mi továbbra is fluffy toys-ok maradtunk, de tudjuk ám, hogy legbelül már kezd meglágyulni a szíve. Nem minden ember egyforma, valakinél csak kicsi apró lépésekkel és sok kedvességgel lehet elérni dolgokat. És mi türelmesek vagyunk. A szeretett és a kedvesség áttöri a korlátokat. Így lesz ez most is. Majd meglátjátok.

Ez egy nagyon szuper nap volt. Jól lebarnultunk, Tádé jól elázott, Flamingó bánatában leeresztett, építettem homok várat, összecimboráztunk Clemensel és élveztük az életet. Easy life!

Pacsi, hamarosan találkozunk.
Mazsola és Tádé

Helló Emberek,

Tádé újra itt van. Sajnos nagyon rossz idő van . Esik. Nyoma sincs a szikrázó  napsütésnek és a 38 fok melegnek. Mazsolát kértem, hogy játszon velem, de nem akar. Mindig csak olvas. Kicsit böködtem, szurkáltam, hogy „–Naaa Mazsola ne legyél már ilyen penész virág, én nagyon uncsizom gyere játszani.” De csak rám röffentett a malac orrával és az mondta menj számítógépezz.

Én meg jöttem…

Van ez a Google, tudjátok ami mindent tud ami az interneten van. Egy gombszempillantás alatt mindenre választ kaphatunk. Szeretek szörfölni a neten, jelentsen ez bármit. Az emberek mondják ezt, mert ők a vízen is szörföznek meg a neten is. De hogyan? A kettőnek semmi köze egymáshoz. Áhh meg sem próbálom megfejteni az embereket, ők túl bonyolultak én meg túl cuki vagyok. Vannak dolgok amiket kár erőltetni, na és ez egy ilyen dolog.

Családfa kutatást végeztem. Mert már tökre unom, hogy Mazsola mindig kisegérnek hív, meg néha még azt is hozzátesz hogy rózsaszín. Aztán meg van aki azt mondta hogy kutya vagyok. Kutya? Ez most komoly? Kutya. Hát én rákerestem a Google-ben arra, hogy kutya. Nézzétek meg a képeket… Hát az biztos, hogy én kutya nem vagyok.

Aztán volt hogy manónak néztek. Amúgy én is manónak néztem magam. Szerintem teljesen manós vagyok. Manó lehet nem? Az hasonlít.

Biztosan tudjátok, hogy Mazsolával tesók vagyunk. Ne mondjátok el neki, de szerintem őt adoptálták vagy úgy találták és hazahozták. Mi nem is hasonlítunk egymásra. A testvérek hasonlítanak egymásra nem? De mi? Ő zöld, én rózsaszín-fehér vagyok, Ő pufók, én karcsú (mondjuk), Ő mogorva és néha tüskés mint a sünök, én tök cuki vagyok, ha vaj lennék a hűtőből kivéve azonnal kenhető lennék olyan kis pihe puha vagyok. Vagy ha legalább a fülünk vagy az orrunk hasonlítana… De semmi. Mazsola egy talált tesó.

Na nézzük mit mond nekem a Google. Itt van a nevem. Tádé. Ez nagyon cuki név, de az emberek között sosem találkoztam még ilyen névvel… vajon mit jelent? Mit mond a mindent tudó Google? Már írom is: Tádé név jelentése…

Na jó várjunk egy kicsit… Mik ezek itt? Mi az hogy „Tádé apostol” A végén kiderül hogy valami szent lélek vagyok? Hagyjuk, az biztos nem.

Ó te jó ég… Elromlott az internet! Kinek kell szólnom. Ezek azt mondják nekem, hogy a Tádé egy férfi név! De… De… De én kislány vagyok. Egy tök cuki kislány, hát rózsaszínű vagyok. Na jó, ezt felejtsük el. Itt és most tisztázzuk, az én nevem mint Tádé, az akkor is egy kislány név, és teljesen mindegy mit mond a Wikipédia. Mazsola a fiú. Én nem is szeretem az autókat és semmit ami fiús. Nem-nem, az internet elromlott. Lépjünk is tovább mert kikészülnek az idegeim. Viszont a nevem jelentés az hogy bátor, de még ezt sem tudják biztosra. Őrület.

A következő kérdést félve írom be. Ki az a Tádé? Mély levegő, kislány vagy, nem lesz gond…

Hát én most nagyon sok dolgot olvastam egyszerre… Hol is kezdjem. 1969-ben születtünk.

Nem emlékszem rá. Aztán azt is olvastam, hogy nem is Mazsolát találták hanem engem…

Én egy talált gyerek vagyok. Manócska az anyukám, és akkor akadtak rám amikor Mazsolával mentek valahova… Döbbentem olvastam a cikket. Nézzétek csak itt vannak a hírek 1969-ből, ezt az archivumban találtam a Manófalvi napilapban.

„A fényes tökház lakói, Manófalvi Manó és Mazsola egy szomorú, esős napon elindulnak a távoli Futrinka utca felé, hogy megtekintsék a madárijesztő-kiállítást. A mezei autóbusz megállójában egyszer csak gyönge, nyivákoló sírásra lesznek figyelmesek, és a közeli árvacsalánbokor alatt egy apró, fekete-fehér pöttyös tengerimalacot találnak. A kicsit önző, de érző szívű Mazsola könyörgésére Manócska ellenállása is meggyengül, és hazaviszik az elveszett kis állatot. Így kerül a tökházba az új családtag, Tádé. Mazsola eleinte örül a kicsi játszótársnak, ám hamarosan féltékenység keríti hatalmába. A tudatlan és gyönge állatnak Manócska többet néz el és enged meg, mint neki: ő fürödhet először; ha kiönti a vizesvödröt, elintézi azzal, hogy kicsi még; ha leejti a kanalát, szó nélkül lehajol, és fölemeli; ha fél, az ölébe bújhat, ráadásul Mazsolát megfosztja legkedvesebb szórakozásától, az alkonyati magányos turkálás örömétől is. Ám ahogy múlnak a napok és Tádé növekszik, a közös játékok során Mazsola is őszintén megszereti kistestvérét, és lassan megérti, hogy Manócska szeretete mindkettőjük felé egyformán sugárzik.”

Figyeljetek… Én egy tengeri malac vagyok. Egy tengeri malac? Ezt még fel kell dolgoznom. De legalább nem kutya. Most már tudom, hogy Mazsolával miért nem hasonlítunk.  De mi nagyon jó tesók vagyunk ám. Mert szerintem nem is az számít, hogy hasonlít-e az orrunk vagy a fülünk. Sokkal inkább számít az, hogy hasonlít-e a lelkünk. És nekünk hasonlít. Nagyon is. Én kicsit szeleburdi vagyok és ő komoly, én kicsit ficánkolás vagyok de ő meg nyugodt és így egészítjük ki egymást. Testvérek vagyunk és testvérnek lenni jó. Nem könnyű, de nagyon jó. És már cseppet sem bánom hogy tengeri malac vagyok, meg hogy engem találtak az árvacsalán bokor alatt, mert a lehető legjobb családot kaptam, és Manócska miatt egy kicsit manó is vagyok. Egy talált tengeri malac manó. Ez tesz különlegessé.

Odamegyek Mazsolához és megkérdezem van-e kedve velem régi képeket nézegetni 1969-ből amikor még nagyon kicsik voltunk. Volt kedve. Szuper.
Megnéztük a házunkat, ami egy szuper cuki tök házikó volt. Szerintem ezen a képen Mazsola megint seprűvel kerget. Ő azt mondja csak sepert mert Manócska megkérte segítsen a ház körül. De most én vagyok buta vagy a seprűnek nem ilyen pozícióban kell állni ahhoz hogy seperni tudjunk. Ugye hogy ugye…

Nahát?! Ezen a képen meg kik lehetnek, Mazsolát meg Manócskát ismerem. De a többieket? Szerintem azért nem emlékszem ám mert nagyon pinduri voltam. De majd megkérdezem Mazsolát erről ha abbahagyta a csodálkozást. A képnézegetés jó ötlet volt.

Mazsola nagyon megörült mikor meglátta Manócskát az egyik képen. Szerintem hiányzik is neki kicsit. Jó hát nekem is, de neki talán jobban. Meg is kérdezem Zsuzsit hogy Ő tud-e valamit Manócskáról mert most, hogy ilyen messze kerültünk fontos nagyon az otthoniakkal a kapcsolat tartás.

Haha, és az utolsó képen mi vagyunk amikor még sokkal kisebbek voltunk. Ritka pillanatok egyike mikor én nem bosszantottam Mazsolát és ő nem zsörtölődött velem. Itt a csillagokat néztük, és kérdeztem Mazsolát hogy miért van ennyi csillag és ő azt mondta, azért, hogy mindenki a világon tudjon magának választani egyet. Olyan sokan vannak, hogy mi is tudtunk választani egyet-egyet magunknak és lett saját csillagunk. De ők is testvérek csillag testvérek ott fent az égen. Mi meg itt lent a földön.
Ezzel a képpel el is köszönünk.

Nektek pedig azt üzenném kedves emberek, hogy nem számít honnan jótettek és kik vagytok, ha van testvéretek akkor sosem vagytok egyedül a világban. És nekem van testvérem. Mazsola az és szeretem.

Ó, igen! Eljött az én időm. Mazsola ideje! Fiús program. Végre. Már tele volt a töpszli hócipőm a vásárlással, csajos fecsegésekkel, a kávézós fiúk csodálásával. Tádé persze csak úgy ragyog, ha ott vagyunk, de én kicsit uncsizok.
Mondjuk Tádé leveszi a srácokat a lábukról, mert a múltkor is addig-addig csicsergett, amíg a srácok elfelejtették kihozni az italunkat. Nagyon mérges lettem és fel kellett hívnom Mr. Manuelt telefonon, hogy hol az ital… De ez egy következő történet lesz. Vissza a fiús programhoz.

Móni kocsiját el kellett vinni a szerelőhöz, mert tönkrement. De nagyon ám. Móni teljesen bedepizett miatta és azt mondta, hogy addig nem fog mosolyogni, amíg nem jön vissza a kocsija. Próbáltunk mi cukik lenni, meg felvidítani, de minden erőfeszítésünk hiábavalónak bizonyult, lefelé görbült a szája széle mindig. Valahol érthető, mert ha Tádé tönkre menne én sem lennék boldog. De elérkezett a nap amikor csörgött a telefon, és lehetett menni az autóért. Kérleltem Mónit, hogy had menjünk már mi is. Sokat nem kellett könyörögnünk, mert akkora boldogság volt, hogy akár a holdra is elmehettünk volna. Ha akartunk volna. Szóval itt voltunk:

Bementünk és tátva maradt a kicsi szám. Majdnem ki is estem rajta! Annyira csúcs szuper egy műhely az. Gábor a főnök, meg szerelő is. Nagyon kedves ember ám, lelkiismeretes és alapos. Ilyen az, amikor valaki szereti a munkáját és nem csak maszatol valamit azt “jól van az úgy”. Van malac orrom ehhez. Nagyon szép tágas, és jól felszerelt a műhely. Volt ott mindenféle emelő, meg kulcs meg kis dolog, nagy dolog.

Gáborral teljes volt az összhang, mert látta hogy én fiú vagyok és érdekelnek a fiús dolgok. Beszélgettünk, aztán rögtön segítettem is megcsinálni egy autót. Csak néztem okosan, hümmögtem, és mondtam, – aha szerintem ez lesz a baj. És az lett.
Egyből tiszteletbeli autó szerelő lettem.

A spray-s dobozokkal is lefotózkodhattam.

Miután megoldottuk az autó problémáját, körbevezetettek minket a műhelyben. Tádénak biztos, hogy egy divat -ruhás-cipős-ékszeres bolt jobban tetszett volna, de sajnos nem tudott meghatni engem abban a pillanatban Tádé problémája. Ez az én napom volt most. Ó drága kenyér, hát tudjátok mi volt a műhelyben??? Egy hatalmas motor!
Kérdeztem is Gábortól, hogy – ez mi ez itten letakarva kérem szépen…..
És mikor megláttam hogy egy Kawasaki motor az, még a sárga sapkámat is földhöz vágtam, és mondtam Gábornak hogy na had menjek egy kört légyszi! De nem ért le a lábam a pedálokhoz. Ez kicsit elszomorított. Mondtam is Tádénak akkor legalább egy képet lőjél már, hogy motoros lettem.

Vezettem már itt traktort, motort (?), és szerintem ki fogok próbálni minden járművet. Igen. Ennek a neve pedig az lesz hogy „Vezess amit tudsz” kihívás. Következő cél kitűzés: egy villamos!

Aztán volt egy kis hintázás láblógatás az egyik kábelen.

De jaj mit hallok! Valami csilingelt. Ügyfél érkezett…. Futottam mint a villám. De csak Tádé játszott a csengővel ami a pulton volt.

Végül is ha már bementem, akkor belenéztem a határidő naplóba, megnéztem milyen melók lesznek az év elején. Felvettem néhány új munkát felírtam Gábornak, hogy mit és hogyan csináljon meg. Mondtam Neki, hogy bátran szóljon ha szüksége van szorgos kezekre, én nagyon jól tudok figyelni, szórakoztatni, és cukiskodni. Meg… oda adom a kulcsot amit éppen kér.

Tádé meg majd főz nekünk kávét, miután befejezet a szelfizést…

Aztán lassacskán elköszöntünk, mert hivatalosak voltunk egy kávéra. Erikához a Gábor feleségéhez. Na, csajok megint… Próbáltam elbújni a műhelyben de sajnos szemmel vagyok tartva, vigyáznak rám és nem tűnhetek el… Bezzeg amikor Tádé papucsot „vesz kölcsön” vagy  karácsonyi ajándékokat bont ki engedély nélkül… azt nem veszik észre a felnőttek. Csak engem. Hogy eltűntem, hogy bújtam.

Aztán megérkeztünk Berwick-be, a szerelőtől talán 20 perc autóval. Nagyon szép. Csendes kertvárosi környék. Tádé csengetett.

Én meg izgultam. Mert kutya ugatást hallottam és nem tudtam mire számíthatok. Lelki malac szemeim előtt láttam Tádé kis testét egy hatalmas kutya szájába… De nyílt az ajtó és egy igazán szép és kedves hölgy fogadott minket. Azt mondta, hogy a rajongónk… Megértjük.

Aztán jött a fenevad. Akinek neve is van. Lucy. Jujj annyira édes, mint mi. Egy nagyon barátságos és szép 9 éves magyar vizsla lány. Vannak ám neki is kis kedvencei. Egy rózsaszín majom például. Meg is néztük. Kimentünk a kertbe is játszani kicsit, csak Lucy nagyon izgatott volt, és alighanem be akarta kapni a fejemet. De Erika, a fentebb említett kedves hölgy, aki amúgy a Gábor felesége azt mondta neki hogy nem, és Lucy nem csinálta. Okos és szót fogad. Nem lehetne hogy elcseréljem Tádéra? Csak egy hétre. Komolyan. Olyan jó lenne!

Erika beszéljünk erről. 😀
Köszönjük a kávét, az autó szervizt Móni nevében is, Ő most úgy is szerelmes, hogy itthon a kocsi, és remélem találkozunk még!

Kedves többiek, Tádé rákeresett magára az interneten. Mert nem nyugodott bele hogy ő egér.
Hamarosan elmeséli mit fedezett fel.

Mazsola és Tádé

Sziasztok,

Mazsola vagyok, tudjátok a zöld kismalac sárga sapkában, aki mindig próbálja rendre utasítani a Tádét, de hát falra hányt borsó az én szavam.
Ma egy kicsit komolyabb témáról szeretnék írni, mert én amúgy is komoly vagyok. Legalább is Tádénál komolyabb. Nála végül is még a falra hányt borsó is komolyabb. De én így szeretem ám a bohókás kis testvéremet. Kicsit szeleburdi, feledékeny, felelőtlen nagyon rózsaszín, de az enyém. Az én Tesóm.

Ma, egy nem túl meleg vasárnapi reggelen elindultunk a Mornington Peninsula-ra. Ugyan is volt ott egy esemény a Sea Shepherd támogatásával, vagy sokkal inkább az ő szervezésük alatt. Szemetet gyűjtöttünk a parton. Úgy hívják hogy Beach Clean-up. Ez Rye-ban volt ami egy csodaszép település hófehér homokos öböl menti strandokkal.

Előtte azért bementünk Rosebud-ba, Móni kedvenc kávézójába egy reggelire és egy kávéra. Annyira cuki hely, a nevük Bethy’s Cafe. Betty és Paul a tulajdonosok, és annyira cukik, van egy kisbabájuk és hamarosan születni fog egy újabb. Amíg vártunk a kávéra és a reggelire Tádé mondta hogy játszunk Tic-tac-toe-t. Jó. Játszunk.
Ő nyert! De csak mert hagytam. De ezt ne mondjátok el neki, okés? Annyira cuki volt ahogy örült. Én egy nagyon jó nagytesó vagyok!

Aztán odaértünk Rye-ba. Tudjátok én nem is gondoltam volna, hogy ennyi ember ott lesz. Na előtte egy pár szó a Sea Shepherd-ről. Mert ők nem ám csak a tengeren bálnavadász hajókkal hadakozó sokak szemében őrültnek tűnő emberek, hanem olyan önkéntesek, akik elkötelezett vízi világ védők, ami azt jelenti, hogy a világ minden részen védik, óvjak és felveszik a harcot az illegális halászok, bálna vadászok, óceán szennyező kitermelésekkel szemben. Tüntetéseket  és petíciókat íratnak alá, hogy bezárathassanak  delfináriumokat, vízi világokat (sea worlds), ahol ici-pici tartályokban,  élethosszig tartó rabságra ítélik ezeket a csodálatos állatokat…
-Jajj Tadé, alig kapok levegőt, ha rá gondolok..
-Itt egy zacskó, lélegezz és nyugodj meg!!! Ha kiborulsz, nem tudsz mesélni!!!!
-Gondolj csak bele Tádé, ha mi is be lennénk zárva egy cipős dobozba…….

Ezek az emberek önkéntes alapon dolgoznak és a bevételi forrásuk csak az adományokból, saját termékeik (ami újra hasznosított papír, műanyag) eladásából származik. Illetve nagyon sok híres ember áll a kampányaik mellett, Brigitte Bardot, Steve Irvin, Bob Barker, John Paul DeJoria, A Sea Shepherd hajókat is róluk nevezték el. 
-Akkor fussunk Mazsola, vegyünk mi is gyorsan egy kulacsot, szedjünk jó sok szemetet, és remélem, a következő hajójuk Mazsola és Tadé lesz…

No és ma beach takarítás volt. Ledöbbentem, és szomorú vagyok! Az emberek többsége miért szemetel? Miért igénytelen magára és a környezetére? Mindent találtunk! Sörös kupakokat, cigi csikket, sok műanyagot, camping széket, sörös, üdítős dobozokat, jégkrém pálcikát, plastic bag-et, kötelet…. Emberek miért? Nem szép dolog szemetelni, ezt tanulja meg mindenki és légyszi a gyerekeiteknek is tanítsatok meg akárhol is éltek a világban. Én elhatároztam hogy minden egyes Sea Shepherd rendezvényen ami a közelembe lesz, ott leszek.

És tudjátok, hogy mi jó ebben nagyon? Hogy az egész önkéntes. Tudjátok, hogy mennyi ember jött és mentünk és tettük a dolgunkat? Képzeljétek el hogy még olyan emberek is odajöttek akik csak sétáltak a parton, és megláttak két szívó szálat felvették odahozták a zsákunkba és azt mondták ” We love your job” Aztán tovább mentek. A közös munka építi a közösséget.
Amikor összeszedtük a szemetet, egy sátorba vittük ahol ki kellett önteni és szelektíven szétválogatni. Meg tudjátok le is mérték és kaptunk érte tokeneket és be lehetett őket cserélni ebédre kávéra vagy sörre. De mi nem kértük ám, mert nem azért csináltuk, hanem azért mert tenni akartunk egy kicsivel többet.

Aztán vettünk ennivalót és képzeljétek csak úgy leültünk a fűbe és megettük, és mások is leültek a fűben és ettek beszélgettek nevettek, szólt a zene. Teljesen fesztivál érzésem volt. Élő zene is volt ám. És mindenki önkéntesként volt ott. Imádtam.

De nem csak Ausztráliában van ám Sea Shepherd, hanem otthon is megtaláljátok őket mint….

https://www.facebook.com/Delfinmosoly.DolphinSmile/

https://www.facebook.com/SeaShepherd.HU/

Kérlek Titeket ne legyetek szemetelő nem törődő emberek…

Üdvözlettel Mazsola és Tádé a két elkötelezett Sea Shepherd aktivista. #savethelife

És végezetül amit összeszedtünk:

The Mornington Peninsula Marine Debris team and our Sea Shepherd Dive partner Dive2U participated in the Seaside scavenge event at Rye on Sunday. The event was a great success, with over 270 amazing people helping with the clean-up and supporting the various stall holders.

The volume of litter collected was immense –

770 KGS WAS REMOVED FROM THIS BEACH!.

No one wants to go to the beach to sit amongst cigarette butts and plastic, and our marine life don’t want to live with it either

Some figures for the day

9800 cigarette butts

445 plastic bottles

610 aluminium cans

520 glass bottles

835 plastic bags (supermarket, dog poo)

893 pieces of plastic food wrapping (wrap, packets, containers)

689 plastic straws, cups and cutlery

247 pieces of hard plastic

300 metal bottle tops

80 plus metres of fishing line

112 balloons, rubber balls

4 flares

10 fireworks

3.5kgs of sparklers

4 gazeboo frames

Sziasztok,

Átgondoltam… Az úszni tanulok bejegyzésem címe nem teljesen fedi a valóságot. Sokkal inkább illett volna a „Tádé megpróbál nem belefulladni a vízbe”.
Itt a folytatás. De menjünk csak vissza a karácsonyhoz egy kicsit! Ugye mondtam, hogy Claudia megmentett engem a medencénél, mert Mazsola csak vihogott amíg én az életemért küzdöttem.
Aztán tudjátok amikor átmentünk Claudiához, nekünk is volt ám egy kis ajándék a fa alatt. Annyira izgatott voltam, hogy még a fogacskáimmal is téptem a csomagolást. Na és nem is hiszitek el hogy mit kaptunk…. Egy igazi rózsaszín flamingót. Olyan kis kedvenceknek valót. Fel lehet fújni, és lehet vele a vízben szörfözni. Na nézzétek, mutatom.

Mazsola is örült, de súgta a fülembe, hogy neki ez túl rózsaszínű. Aztán dehogy. Csak fél…
Fél, hogy vizes lesz.
Hát ezt azonnal ki kellett próbálnunk. December lévén az idő meglehetősen meleg, így elmentünk strandolni. De mi természetesen a nagy vízhez akartunk menni, mert mit nekünk nyugodt vizű öböl?! Cöcöcö, ilyen flamingóval én leszek Tádé,  a hullám szelídítő. Ez olyan indián név nem? Mint Hosszú Puska vagy Medveölő. Hullám szelídítő!  Majd a szörfös fiúk és lányok tőlem fogják eltanulni a technikát…
Aztán, amikor odaértünk a nagy vízhez akkora de akkora hullámok voltak, hogy egy kicsit meg is ijedtem, és amúgy is fejmosást kaptam hogy el fog vinni a víz és soha többé nem látom Mazsolát se senkit. Szomorúan de beláttam, hogy igazuk van. Nagyon lógattam a nózimat, de tudjátok voltak ott a parton hatalmas sziklák, amelyekbe a víz lyukakat vájt kialakítva kis medencéket. Én csak rock pool-nak hívom őket. Nagy örömömre ki is próbáltam a flamingómat, Mazsola ült a köveken és nézte ahogy imádom a napsütést a pancsolást és az új játékomat. Közben a hullámok csak úgy háborogtak a nagy vízben, de mi nem féltünk mert teljesen biztonságban éreztük magunkat. Szép látvány volt.

Aztán, amikor már a flamingó is megunta az úsztatást, akkor kicsit barangoltunk a parton, barlangásztunk, napoztunk.

Kitaláltam hogy szeretném megnézni mégiscsak az öböl nyugodt vizét. Hát azért az mégsem járja, hogy nem tudom az ajándékomat kipróbálni. Végül hazafele megálltunk egy helyen aminek az a neve, hogy Dromana és van ott beach.

Bár egész Ausztrália egy nagy beach. Azt tudtátok, hogy 1838-tól illegális volt úszni a nyilvános strandokon napközben és ezt a törvényt egészen 1902-ig alkalmazták? De ezt nem értem, akkor éjszaka lehetett úszni? Hát még jó, hogy nem az 1800-as elején érkeztünk ide. Amúgy is csak valami börtönhajóval jöhettünk volna akkor. De miért is akartak volna minket bezárni? Mi lett volna az ítélet? Hogy túl cukik vagyunk? Vagy a Mazsola nem elég morcos? Hah… Szeretjük a 21. századot, annak minden találmányával együtt! Lásd rózsaszín flamingó és internet! Mazsola dobott egy hátast a dumámtól. Megértem, van szövegem.

Szóval az öböl nagyon szép. Türkiz kék víz, selymes kis hullámok. Tudjátok rájöttem, hogy ez az én világom. Ringatózni a lágy hullámokon, élvezni a napsütést, dalolászni, halakat nézegetni, amik ezüstösen csillognak a napfénytől a kristálytiszta vízben. Ülni a köveken és nézni a vizet! Nagyon relaxos. Figyelitek ugye hogy már csak törjük a magyart! Relaxos!

Teljesen felbátorodtam! Jól bemerészkedtem a vízbe. Mazsola arcán láttam a rémületet, de nem foglalkoztam vele, mert én csak kacagtam és viháncoltam, és sikongattam. Mondtam a flamingónak hogy gyorsabban gyorsabban, „gyihaaaa” jupiii, itt jön a hullám… Gyerünk menjünk neki… Ez azzzzz!

Hopika… Baleset történt! Túlzásba vittem a vadulást. Felfordultunk! De sebaj, kicsit csípte a szemem a sós víz, teljesen eláztam és homok ment a számba. De nem sírtam ám. Kicsit megijedtem. Láttam ahogy Mazsola fut a töpszli lábaival, és rémület van az arcán. Na nekem ezután nem lehetett. Kérdezte is, hogy „Tádé-Tádé jól vagy?”
Én meg mondtam neki „-Miért ne lennék? Tökéletes partot érés volt, igy terveztem.”
A végén megint dob egy hátast. De láttam ám, hogy megnyugodott.

Levontam a tanulságot. Nem tudok úszni, se hullám lovagolni, ellenben tökre cuki vagyok. A sós víz nem finom és a homok sem amikor csikorog a fogaim között. De Flamingóval jól éreztük magunkat, Mazsolával egy kicsit még diskuráltunk a köveken amíg felszáradtam.

Aztán hazajöttünk, és volt pancsi!

Claudia köszönjük szépen a flamingót!

Kedves Olvasóim, sokat törtem a buksimat azon, hogy mi legyen flamingó neve… Hiszen már ő is barát lett és nekünk is van nevünk. Minket sem csak malacnak hívnak. Jó, engem néha Mazsola kisegérnek hív, de hát a tesóm… Neki szabad! Szóval kérlek írjatok pár ötletet kommentben a Mágikus Horgolótűk Facebook oldalára a megosztás alá azzal kapcsolatban, hogy mi legyen Flamingó neve! Köszönjük a segítséget és azt hogy nyomon követitek az életünket!

A következő bejegyzésben komolyabb témával jelentkezünk. Mazsola fogja írni és csak egy szót árulhatok el ( na jó, kettőt). Sea Shepherd! Coming soon.