Sziasztok,

Hát az úgy kezdődött, hogy reggel felkeltünk és sütött a nap. Ez nem a mi hibánk. Ezer trillió sok napsugár szikrázott mindenfele, kék égbolt, sehol egy felhő. Végre. Mert a hétvége nagyon hideg és esős volt ám, erről bezzeg senki nem beszél. Ezen a napsütéses reggelen szöget ütött a fejembe egy gondolat. Mi lenne ha elmennénk valahova?! Ki sem mondtam Mazsola azonnal rávágta, hogy szerinte ez rossz ötlet. Szerintem meg nem. Aztán folytatta hogy nem engedtek el minket a felnőttek, sőt házi munkánk is van. Ez igaz, de a házi munka megvár, és amúgy is haza érünk mire a felnőttek is itthon lesznek. Kérdés eldöntve, megyünk kirándulni. „Punktum”

Ki néztem egy jó kis helyet fent a Dandenong Hegységben aminek az a neve, hogy Thousand steps. Kicsit húztam a számat, hogy 1000 lépcső és hegyek, de legalább egyszer mi már voltunk konditerembe, így hát mit nekünk egy kis lépcsőzés nemde!?  Csomagoltunk kaját, vizet, gyümölcslét, a legfontosabb sem maradhatott el a kávé! Na hajrá.
Az odaút is necces volt, mert elvétettünk egy kanyart és valahol máshol lyukadtunk ki. De Mazsola hibája volt, ő nézte fordítva a térképet.  Nagy megpróbáltatások közepette megérkeztünk egy helyre, ami olyan parkosnak nézett ki, sok autóval meg minden. Hát… Elindultunk egy irányba és igazából ezt a kapuszerű valamit találtuk.

Ez a Kokoda séta útvonal megint a második világháborúhoz kapcsolódik. Az Ausztrál katonák 1942-ben Pápua Új-Guineában Kokoda nyomvonalát követve nagyon-nagyon fáradtak voltak és elnyűttek, és ez az 1000 lépcsős séta az ő fáradságukat hivatott bemutatni. Vagy valami ilyesmi. Jó-jó… Mi mentünk, de lépcső sehol. Már vagy 3 km-et gyalogoltunk és sehol a lépcsők. De mindenki arra ment, hát akkor mi is így tettünk. Egyszer csak juhééééé ott voltak a lépcsők.

Nem is tűnt ez olyan veszélyesnek. Lentről. Aztán kicsit fentebbről sem. Tudtam én, hogy nem hiába volt az edzőtermi látogatásunk. Aztán hogy vagy hogy nem egyre kevesebb lett a levegő, tudjátok az oxigén’, és…. Mintha ezek a lépcsőfokok is magasabbak lettek volna. Mondtam Mazsolának álljunk meg mert azonnal meghalok oxigénhiányban. Meg innom is kell. Na meg kicsit pihenni.
Azon gondolkoztam közben, hogy mi lenne ha visszafordulnánk. Ezt sem kellett kimondani Mazsola a fejembe lát és annyit mondott csak „Na még mit nem, nem azért szöktünk el idáig hogy aztán feladjuk”  Kicsit fintorogtam, hogy mekkora szája lett ennek a Malacnak hirtelen. Na menjünk csak tovább, majd meglátjuk.

Megállapíthatjuk, hogy a levegő itt még ritkább mint 10 lépcsőfokkal alább. Nekem már mindenféle gondolatok cikáztak a fejemben a szegény katonákról és arról hogy átérzem a fáradságukat. Szomjas is voltam és amúgy sem akartam menni fel. Sosem lesz vége. Látom Mazsola is zihál. Megláttunk egy padot. Muszáj volt megpihenni.  Plusz el kellett azon is gondolkodni újra, hogy talán többször kellene az edzést beiktatni. Szomorú tények ezek. Na mindegy, haladjunk tovább gondoltam. Hát mit látok Mazsola kidőlt. Haha, tudtam én… De most már akkor is felmegyünk ha úgy kell felcincálnom ezt a zöld Malacot.

 

Aztán felértünk. Végre. És azt mondtam én ugyan vissza nem megyek ezeken a lépcsőkön. Inkább elmegyek remetének, és bogyókon élek meg gyűjtögető életmódot folytatok. Mazsola is egyet értet. Aztán gondoltuk csak van itt könnyebb út is lefele az erdőn keresztül. Nézzük meg. Mazsola kicsit el volt keseredve hogy eltévedünk és soha többé haza sem találunk, de én nem aggódtam, mert a dugi telefonomról már hívtam segítséget. Mazsolának nem mondtam mert akkor meg azon stresszel. Mondtam neki, gyere csak erre, ez a jó irány. A fejmosás miatt meg ráérünk aggódni később.

Az erdő igazán szép hely volt. Csendes, nyugodt, csak a madarak csicsergését hallottuk, a levelek zörgését ahogy a szél fújta őket. A nap sütött, tavasz illat a levegőben. Talán mégis itt kellene maradnunk és remetének kellene lennünk. Már meg is találtam a házat ahova beköltözhetnénk. Jó-jó nem igazi ház hanem egy kiégett fa, de nézzétek meg hát nem ilyenbe laknak a tündérek? Vagy a manók? Mi simán elmennénk manónak is nem? Mazsola viszont haza akart menni, mert úgy érezte elvesztünk. Jól érezte, de nem tudta, hogy van GPS-em, mondjuk jel az nem mindig de kb. működött a dolog. A helyes úton voltunk. Szóval Remete projekt törölve, Mazsola a civilizációt szereti.

 

Arról mondjuk nem volt szó hogy 7 km az út lefele és ebből 6,9 km-t lejtőn kell menni fékezve. Oda lesz a tomporom, ez már biztos. De mit gondoltam? A hegyről valahogy le kell menni, és a lefele általában lejtős. Legalább tudtam, hogy jó az irány. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy Mazsola vinnyogására eszméltem. Ó ez a buta tudjátok mit csinált? Felmászott egy fára. Aztán beszorult. Mehettem menteni. Mondtam neki, na most aztán elég legyen irány a parkoló mert már várnak minket.

Nem sokára leértünk. Koszosan, és hát fáradtan, bűnbánó arccal néztünk vagy legalább is mindent megtettünk hogy bűnbánónak tűnjön. A megmentőnk nem volt boldog, hogy jönnie kellett, de hát két ilyen kicsit csak nem lehet itt hagyni. Nem szólt senki semmit. Bemásztunk a hátsó ülésre. Azon gondolkodtam hogy vajon mi fog történni? A csend jót jelent vagy rosszat? Talán ki leszünk dobva valahol az út szélén? Talán örökre szobafogságra leszünk ítélve? Vagy még ennél is rosszabb? Esetleg el leszünk téve egy sötét doboz aljára és egy dohos pincébe kerülünk? Rémisztő! Hát ahogy ezeken a szörnyűségeken gondolkodtam egyszer csak megálltunk. Fülsiketítő rikácsolás hallatszott kintről. Kicsit félelmetes volt. Ki kellett szállnunk. Gondoltam itt a vég. De nem a vég volt itt hanem egy kellemes meglepi. Madarak. Madarak mindenhol. Nagyok fehérek, és tök hangosak.

Először kicsit féltünk hogy el ne vigyenek a sasok. De ezek nem sas madarak voltak, hanem kakaduk.  Ők itt laknak az erdőben és ez a hely egy madár etetős hely. Elvileg 24 órán át nyitva van, de hát ezek a madarak mennek ám aludni. Az erdőben amúgy is hamarabb sötétedik. De mi még nem sötétedéskor voltunk ott, szóval volt a madarakkal időnk.

Az igazat megvallva ezek a madarak nem annyira barátkoztak velünk, pedig még kaját is vettünk nekik, meg kedvesek voltunk. Az emberek fejére is képesek voltak ráülni, meg a vállukra meg mindenhova, Mazsolára meg úgy néztek mint gyújtogató a vizes szalmára. Buta madár, hát nézd meg hogy néz. Na és a rikácsolás, a kis fülünk leesik.

Idegállapotba kerültem. Olyan „-mi a szöszt akar ez a rózsaszínű pöttöm” fejet vág ez a madár. Felment a vérnyomásom.  Kicsit most elkeseredtem, mert mi tök cukik vagyunk, és nem vagyunk ijesztők és ők most minket nem szeretnek. Szerettem volna ezt tisztázni velük, de sajnos huss mind elrepült. Egy elkezdi és megy utána a többi. Nem baj, nem adom fel. Érzem, hogy barátok leszünk. Vissza kell jönnünk ide, barátoknak kell lennünk, mert mi is jó fejek vagyunk és ők is, így ebből csak valami jó sülhet ki. Majd hozunk több kaját.

Egy barátja azért mégis csak maradt Mazsolának. Ez egy bátor madár, büszke vagyok rá.

A többiek meg… Tisztes távolságból nézték Mazsolát. Féltek.
Nem baj, legközelebb nem fognak félni.

A terminátor szavaival élve „I’ll be back”

Puszi

Mazsola és Tádé

Sziasztok,

Sajnálatos módon Mazsolának igaza lehetett, ezen a Karanténos helyen elkaphattunk valamit mert olyan, de olyan  beteg voltam két hétig hogy azt hittem bele is halok. Bele is haltam egy kicsit ami azt illeti. Halálos torokfájásban szenvedtem, meg még a fülem is fájt, hol az egyik hol a másik. Olykor azt gondoltam talán leesik és fületlen leszek egész hátralévő életembe. A füleim maradtak a fejemen viszont jött egy kis köhögés. Akkor meg attól tartottam a tüdőmet köpöm ki. Mazsola azt mondta ide orvos kell. Felkerekedtünk és elmentünk. Szerencsére csak egy kis megfázás volt, de biztos ami biztos és üvegből ittam a köptetőt, amikor kicsit megszaladt akkor felettébb jó kedvem lett, így legalább ki lehetett bírni ezt a szörnyűséget.
Aztán  most, hogy már jobban lettünk felkerekedtünk és megnéztük mit adnak a Salvos-okba és a Vinnies-be.
Első utunk egy Salvosba vezetett. A reggel nagyon szép napos volt, és egész szombaton ilyen kellemes idő igérkezett szóval fickándozva vetettük bele magunkat a vásárlásba.

Engedjétek meg, hogy meséljek ezekről a boltokról. Ott kezdődik, hogy ezek használt cikkeket árulnak. De nem úgy kell ám elképzelni mint egy szemét dombot. Nagyon sok értékes és értelmes dolgot lehet itt kapni potom pénzért. Pl. eredeti NFL mezt a régi időkből, 1972-es NG magazint, sok ruhát játékot, és miegymást. A teljes név The Salvation Army magyarul az Üdvhadsereg, ami egy katonailag szervezett protestáns vallási emberbaráti szervezet. A vallási dolgaikba ne is menjünk bele, tőlünk ez távol áll. Londonban alapította egy bizonyos William Booth lelkész 1865-ben ezt a szervezetet. Világszerte 1,7 millió tagjuk van most már +2. Jelenleg 131 országban vannak jelen, ahol működtetnek menedékházakat, hajléktalanoknak segítenek, katasztrófa estén mennek segítséget nyújtani, vannak karitatív üzleteik mint a Salvos-ok. De hogy ezek miért hívják magukat hadseregnek azt nem tudom, sokkal inkább vallási emberek mint katonák. Nem is értjük ezt pontosan. Azt viszont értjük hogy az emberek a már nem használatos cuccaikat elviszik ide, és ezek a Salvos-osok eladják, a bevétel meg megy a szegényeknek. Ez jó nem? Nekem ez tetszik. Majdnem beadtam Mazsolát hogy vigyék el. 😀 De aztán meggondoltam magam.

Volt itt minden amit az ember megtalálhat.
Cipők…

Táskák…
Talán a következő hajóútra kellene vennem egyet, ami megy a csinos ruhámhoz a kapitány estéjén.

Poharak…

Igen jól látjátok, sapkában vagyok. Mazsola a fejembe húzta mert azt mondta „Ejnye Tádé most voltál beteg, majdnem a füled is leesett annyira fájt, hiába a napsütés, még tél van csalós a az idő.”
Igaza van, tényleg majdnem leesett a fülem úgy hogy hagytam a sapkát.

Aztán rátaláltunk egy csomó kis kedvencre ezekbe az üzletekbe. Legszívesebben haza vittük volna őket.
Olyan szomorú, hogy ők már senkinek sem a kis kedvencei és itt hagyták őket. Na jó némelyik amilyen csúnya nem is hiszem hogy valaki valaha szerette őket. De nem illik ilyen gonoszakat mondani, biztosan nekik is hiányzik valaki aki szereti őket. Sajnos haza nem vihettük egyiket sem, de legalább játszottunk. Keressétek meg hol vagyunk a képen.

Megismerkedtünk egy koala ikerpár mamusszal az ő nevük Left és Right, de annyira egyformák hogy sosem tudtuk melyik Left és melyik Right. Nekik szerencséjük van, mert csak párban lehet használni őket és az sem baj ha néha össze vannak keverve de igy lealább mindig együtt vannak mint Mazsola és Tádé.

És itt volt még Piros, aki azt mondta hogy ő egy ördög. Mi az hogy ördög? Az ördög állítólag tök rossz dolgokat csinál, és amikor a gyerekek rosszalkodnak vagy amikor Mazsola is rosszalkodik, akkor azt mondják hogy „rossz mint az ördög”. De hát Piros nem is rossz sokat fecsegtünk és elmesélte hogy az emberek milyen sokszor emlegetik őt hogy pl. „ördög vigyen el”. De szerintem ő nem is akar elvinni senkit, meg néha kérdezik hogy „mi az ördög?” és van ez hogy „ezer ördög és pokol”. Azt hiszem Piros onnan jött, neki az az otthona és vannak ott vagy ezren ezek szerint. Ki tudja megfejteni ezeket a mendemondákat?! Miután jót beszélgettünk elköszöntünk Pirostól és mentünk tovább.

Mazsola megnézte az egyik polcon, hogy a cipész miként marad a kaptafájánál, de azt mondta ő ezt nem is érti. Még jó hogy nekünk nem kell cipő.

Egy polccal lejjebb találtam egy lányt aki rá volt dőlve egy csapra vagy kútra nem is tudom mi volt az.  
Kérdeztem tőle mit csinál itt, de nem válaszolt. Hát oda mentem aztán rátettem a fülem a kútra de nem hallottam semmit. Hallgatóztam egy ideig mert azt mondják a csend többet mond minden szónál, de ez a csend itt semmit sem mondott. Elköszöntem a kislánytól és tovább mentem megkeresni Mazsolát.

Meg is találtam Mazsolát. Pajkossal volt a hintalóval. Elmondása szerint ő az új barátja. Én csak álltam ott lent, néztem őket, és mondtam Mazsolának hogy „vigyázzál Mazsola mert magaslóról nagyot lehet ám esni” de azt mondta „Ugyan Tádé átesel a ló túloldalára.”
Láttam nagyon jóba vannak, inkább hagytam őket és kerestem valami más szórakozást.
kép

Hamar találtam is egy igazi Űr kompot. Alighanem ez a Start Trekb-ől való. El is énekeltem gyorsan az „I believe I can fly I believe I can touch the sky…” De ez a móka sem tartott sokáig mert mennünk kellett. Mondjuk éppen kávézni mentünk szóval annyira nem bántam.  

Bementünk a McDonalds-ba ahol állítólag a sült krumpli nem krumpliból van és a hús sem húsból van. Hát nem minden az aminek látszik de a kávé határozottan az volt aminek látszott. Kávé. És finom volt. Megittuk.

Aztán Mazsola annyira bújt hozzám és nem értettem miért, majd egy gyors mozdulattal az arcomra húzta a sapkámat, és csak hahotázott ott mint valami bolond malac. Mondtam is neki „Mazsola az ördög vigyen el amiért ilyen nyavalyás vagy” Na most már értem szegény Piros mért csuklik egyfolytában.

Nos így telt ez a tavaszias Salovos-os bevásárló túra, kicsit viccesen, játékosan, és bohókásan. A nap végére el is fáradtunk nagyon ugyanis 15 boltot megnéztünk. Akárkik is ezek a Üdvhadsereges egyének, nagyon jó dolgokat tesznek a világgal és sokkal de sokkal több jó cselekedetre lenne szüksége ennek a világnak manapság. Mindenki csak egy kicsit tegyen hozzá és akkor nagy baj már nem történhet.

Puszi:
M&T

Drágáim,

A mai bejegyzésünkben elkalauzollak Titeket egy helyre ami ijesztő, hátborzongató, félelmetes de mégis csodaszép. Ez a hely pedig nem más mint a Quarantine Station  a Point Nepean Nemzeti Parkban. Hirtelen felindulásból mentünk el ide ezen a borongós, szeles szombat délelőttön. Ki akar már otthon ülni folyton. Időjárás ide vagy oda újrakeltünk. Ez a Karantén Állomás meglehetősen fontos szerepet töltött be.

1852-ben lett alapítva, és 1979-ig működött is. A hajókon ide érkező embereket kezelték itt, fertőtlenítettek a csomagjaikat meg őket. Aki beteg volt szépen mehetett a kórházakba, vannak itt külön influenza barakkok amik speciális fából készültek hogy a vírus ne jusson ki. Tudjátok amikor egy hajó megérkezett és kikötött, még 40 napig kellett a hajón dekkolni ezeknek a szerencsétlen embereknek és csak utána szállhattak ki. Aztán volt ám, hogy a 700 ember is volt egy hajón.  Döbbenet. De ha kellett hát kellett, nem lehet csak úgy behurcolni a betegségeket, kiirtva ezzel a flórát és a faunát. –mondotta Dr. Tádé.

1980-ban jól bezárták. Azért az nem volt olyan régen na… Vagy csak nekünk tűnik úgy? Mindegy. 1952-től a katonaság használta, a kadétok itt tanultak 1985-ig. Aztán 1985-től 1998-ig még mindig a katonaság volt itt de már csak az orvosok tanultak itt. Hogy mit, azt ne kérdezzétek, mert kissé elavult a berendezés. Aztán 1999-ben a koszovói menekülteket szállásolták el itt. Az biztos hogy én nem lettem volna menekült itt, mert a hideg kiráz ettől a helytől.

Először is megnéztük a nagy emberek házát. Ez egy csodaszép házikó a domb tetején ami 1899-ben épült. Sajnos bemenni nem lehetett de bekukucskáltunk az ablakon. Cuki szobák, mindenhol nyílt tűzterű kandallóval hosszú folyosók. A konyha elég modern, még mosogató gép is van igaz hogy 1980-ból felejtették itt, de van.  Bár amilyen kilátás nyílik az öbölre, én egész nap mosogattam volna kézzel. Azt is elmostam volna ami nem is koszos, s közben gyönyörködtem volna a kilátásban. A házikót terasz veszi körbe ahova nyáron biztosan kiülhettek az ott lakók. De tényleg kik is laktak itt?
1908-túl a szolgálatban lévő tisztek lakhattak itt, illetve az idelátogató orvosok akik a hajókon érkező emberek gyógyításában segédkeztek. Aztán amikor a katonaság távozott az épület egy izolációs kórház volt főleg terhes nőknek akiknek nem volt rendbe valami az immunrendszerükkel.

Nem tagadom a hely szép volt és nagyon örültem hogy nem esik az eső ezért rögtön fel is másztam ez első fára. Mert mi mindig mászunk ahova csak lehet. Mondanom sem kell Mazsola nem örült. Azt mondta szédül és hogy bujkál benne valami. Ugyan már –mondtam neki, biztos csak a szél miatt van, vagy mert sok volt a kávé. Sajnos kimásztam egy vékony ág szélére mert hogy onnan jobb a kilátás, és hogy vagy hogy nem megcsúsztam. Sikítottam egy nagyot de hát Mazsolára nem lehet számítani, ő nem sietett a segítségemre. Meg kellett várnom a felnőtteket ott az ágon csüngve, és közben azon gondolkoztam hogy fogom ezt kidumálni. Talán ha azt mondom hogy karácsonyra gyakorolok, mert karácsonyfa dísz szeretnék lenni? Vagy azt hogy éppen edzést csinálok? Vagy mi van ha csak egyszerűen ráfogom Mazsolára hogy ő volt a felbujtó? Akárhogy is, a hazugság nem segít, ami történt megtörtént. Ezt nem lehet kidumálni.

Na aztán innentől kezdve mi is csak karanténba mehettünk tovább, nem volt ám ugri-bugri Tádé. Csak Történelem óra volt angolul.

Na de akkor legyen a következő állomásunka a Sheperd’s Hut. Ez pöttöm kunyhó. De annyira pöttöm hogy egy szobája van benne egy kandallóval plusz egy nyitott előtér szerű hogy mégse verje az eső az ajtót. Ha jól emlékszem itt egy bácsi lakott még a karantén létrehozása előtt, és ő itt kertészkedett, birkákat nevelt és ebben a házikóban lakott.
Nem egy Hilton az biztos.
Ez az épület a legöregebb ami túlélte a … nem tudjuk mit de túlélte és még mindig áll.

Aztán van ám még itt utas váró szoba épület ahol az embereket felvettél a jegyzékbe és utána elküldték őket fertőtlenítő fürdésre, a ruhájukat csomagjaikat pedig elküldték a fertőtlenítő komplexumba. Hát az egy igazán félelmetes hely. Bementünk a terembe és a hatalmas helység közepén egy kőből készült asztal állt. Mi nem is tudjuk mire való, megkérdeztük a felnőtteket, de azt mondták ezt a kicsik jobb ha nem tudják. Komolyan vettük, és nem kérdezősködtünk. Ehelyett odamentünk egy ősrégi bőröndhöz ami ki volt állítva, szerettünk volna belenézni, de egyikünk sem érte fel. Mondtam Mazsolának, „na gyere, megtartalak kukucskálj bele mit hoztak magukkal az emberek a túloldalról”
De csak egy fél pár régi cipő. Egy lyukas ing és pár kacat volt benne. Mazsola azt mondta biztosan el is kapott valamit. Jah a butaságot azt.

Aztán tovább mentünk abba terembe ahol a bőröndöket fertőtlenítették. Egyáltalán nem volt barátságos. Síneken mentek be a kocsik ezekbe a kamrákba rajta a ruhákkal és egyéb tárgyakkal, és rájuk csukták a hatalmas ajtókat és formadelhiddel meg vákuummal öltek meg minden kórokozót amit csak magukkal tudtak hozni a messzeségből a népek. Kb. 1 óra volt ez a művelet, majd a másik oldalon kijöttek a tiszta cuccok.

Ez a buta Mazsola meg azt hitte, hogy a kocka alakú kamra az embereknek való, de aztán hamar elmondtam neki hogy ne butáskodjon, hát a vákuum megöli az embert. Meg a kicsiket is mint mi. Nekünk levegő kell. Na most hogy ezt tisztáztuk haladhatunk tovább.

Következő állomásunk a kórház. Jajj. Barátságtalan, víz hangos, dohos, kísérteties, és az a buta fehér szék ott egymagában…. 5 kórház épület volt, ebből mi meg tudtuk látogatni az egyiket. Ez mondjuk bőven elég is volt. 1858-59-ben épült és az 1. és 2. épületben a beteg utasokat szállásolták el. A többi 3 épületben pedig az egészséges utasok kaptak szállást.
Az első és másod osztályú utasok a dombon lévő kórházakban kaptak helyet a szép ház mellett a kunyhó felett. A fedélközben utazókat pedig 3.-4. számú korházba szállásolták el, illetve az 5. számú kórház az teljesen el volt izolálva a többitől, itt voltak a nagyon betegek. Őrület, mik voltak.

Felmentünk az emeletre Mazsolával de ő azt mondta a lépcső felénél, hogy ezt már nem bírja mindjárt elájul. Arra gyanakodott, hogy madárinfluenzát kapott, és itt kell maradnia karanténba. Mondtam neki „megfújt téged a szél barátom, nem a madárinfluenza kapott el.” Letámasztottam a falhoz és tovább menetem, de a lelkére kötöttem, hogy el ne mozduljon onnan mert valami még elkapja valamelyik folyosón. Na ezzel azt hiszem odaszögeltem a lábait a talajhoz.

Megláttam, hogy az egyik ajtón ki lehet menni a teraszra, hát fogtam magam és kimentem, mert nagyon nyomasztóak voltak a szürkére festett szélfútta kórtermek. Koszos ablakok, por, dohos szag…  Horror filmbe illő. Legalább a kilátásuk szép volt, már aki nem fekvő beteg volt.
Láttam egy emlékművet szemközt, meg is néztem gyorsan a kis listámon, hogy mi az ott. Hát tudjátok az a temető volt régen. Most egy emlékmű áll a helyén.
A szép kilátást visszavonom. Legalább is az akkoriaknak nem lehetett szép.
Inkább visszamentem Mazsoláért.

Mazsola ott volt. Mondtam neki „gyere tesó menjünk innen a történelem ezen része nem nekünk való”
Az épületek, a park, és minden nagyon szépen meg van őrizve az utókornak, viszont ez egy olyan visszatekintés a múltra amit a ma embere a modern világban élve aligha tud felfogni épp ésszel. Nagyon elszomorított minket a hajó története ami Liverpool-ból érkezett 1852 November 4.-én.

Az SS Ticonderoga fedélzetén 714 utas érkezett, 300 ebből beteg volt, mert vérhas, tífusz, és kanyaró járvány tőrt ki a hajón. Sajnos 100 ember nem érkezhetett meg soha az új hazájába. Nagyon fontos a megfelelő higiénia, már gyerekként meg kell tanulnunk a kézmosás fontosságát, a gyümölcsök tisztítását fogyasztás elött, és az alapvető higiéniai szabályokat. Látjátok Mazsola is sokat fürdik a a sárba, de utána azonnal megyünk a zuhany alá, mert ezt így kell. Anyukátok nem hiába mondja, hogy irány kezet mosni.

A SS Ticoderoga történetét itt olvashatjátok:
https://nepeanhistoricalsociety.asn.au/history/quarantine-station/the-ticonderoga-1852/

Puszi

Mazsola és Tádé

Sziasztok,

Hát úgy esett az eset hogy Mazsolával  meglátogattuk az edzőtermet mert ha nem is vagyunk kórosan kövérek de bizony túl fittek sem. Sajnos a lépcsőket is alig tudtuk megmászni. Ennek véget kell vetni. Egészséges életmódra fel.

Nem kell ám nagyon sokat menni a teremig. Ott van a medence végében ami jelenleg nem használható. Nem azért mert rossz. Azért mert hideg van. ☹
Félve ugyan de elhúztuk az ajtót, és bementünk. Senki sem volt ott. Úgy néz ki rajtunk kívül mindenki más szuper fitt. Megálltunk egy valamicsoda elött.
Néztük, nézegettük, jobbról is balról is de sehogy sem jöttünk rá hogy ez mi a csuda lehet.
-Mazsola figyelj ez most mi?
-Ez Tádé… izé ez egy szerkezet.
-Jó-jó, azt én is tudom, de ez milyen szerkezet?
-Azt hiszem Tádé ez az a szerkezet ami kockás hasat csinál.
-Kockás? Hasat? Azt meg hogy?
-Nézz a hasamra Tádé. Úgy néz ki mint aki tudja?

Jobbnak láttam tovább haladni mert szerintem a Mazsolának lövése sem volt róla hogy mi volt az a szerkezet.
Azt mondta, hogy akkor most másszunk fel egy másik szerkezetre. Az meg valami formás popsit csináló gépezet volt. Nem értettem miért kell felmásznunk de Mazsola nagyon erősködött.
Megmutatta hogyan is kell használni a gépet.
Szerintem rosszul tudta, nekem ez baromira kényelmetlen volt, és azt sem tudom minek csüngtünk ott mint valami ruha amit éppen kiakasztottak száradni. Én már kezdtem kiakadni.

-Mazsola figyelj, ezt mi most miért is csináljuk?
-Azért mert megbeszéltük hogy mind pudingok vagyunk, gyengék, és egy kicsit pufik.
-Jó de a kicsit pufi az még nem nagyon pufi.
-Persze de az edzés nem csak azt jelenti, hogy lefogysz. Legalább 30 dolgot fel tudnék sorolni ami jó az edzésben.
-Na ne viccelj Mazsola olyan sokat?
-Aha, képzeld el csökkenti a stresszt, enyhíti a szorongást, növeli az önbizalmat, fejleszti a memóriát fokozza az agyi teljesítményt, feltölt energiával… tudod ilyesmi.
-Ja értem, akkor, extra memória sosem árt. Hol is tartottunk?

-Gyere Mazsi itt a szoba bicaj, ezt ismerem tudom hogy kell használni.
-Na ne mond Te szélhámos, hol láttál te már ilyet?
-Hol-hol? Na mit gondolsz? Azon az interneten. Gyere utánam és csináld amit én, de nagyon figyelj el ne bénázd a gyakorlatot.
-Te Tádé biztos hogy jól láttad azon az interneten ennek az eszköznek a használatát? Szerintem valamit félreérthettél.
-Biztos hogy nem, igy kell csinálni, csak kibírsz még két percet…
-Kibírok Tádé, egye fene.

Aztán a Mazsola azt mondta, hogy szerinte mégsem feküdni kellett volna azon a bringán, szóval most megmutatta ő, hogy szerinte hogyan kell használni. Azt mondta ő felül arra a fekete bigyóra én meg hajtsam. Mert hogy ez egy kardió gép ami azt jelenti hogy a szívünknek jó. Nekünk jó nagy a szívünk és tele van kedvességgel is, de sajnos az embereknek nem mindig szóval nekik erre szükségük lehet.

Aztán Mazsola azt mondta hogy arra a pedálra vagy mi a fenére rá kell állnom. Én megpróbáltam és tutkó jól csináltam de egyszer csak huss’ és már fejre is álltam. Szerintem Mazsola sem mondta jól hogy ezt hogyan is kell használni. Ez egyáltalán nem volt jó.

Óóó és ott volt ám valami más is. Leginkább az 1960-as évek beli Star Trek sorozat Enterprise űrhajójának egyik vezérlő paneljére hasonlított.
Világitott, fényes pöttyök vonalak oda vissza mentek, hangokat is adott ki.
Mondtam is Mazsolának hozzá ne nyúljon mert még a végén teret váltunk és a Delta Kvadránsba jutunk. Mit csinálnánk ott a sok idegen között? Kazonok, 8472-es faj, vagy a Borg akik határozottan nem svédek. Ijesztő.
– „Híd a gépháznak, Mazsola gépész, hogy állunk a térhajtómű javításával? A konzolon még mindig hibaüzenet olvasható”
– Fejezd be Tádé, Te nem vagy Kirk kapitány.
– Nem vagyok ez igaz, de lehetnék.

-Na gyere te csillaghajó kapitány inkább húzzuk el ezt az egyenes rudat.
-Hova húzzuk el?
-Hát egy irányba… Hogy erősödjünk.
-Na jó, húzzuk, de a csillaghajós játék sokkal jobb volt.
-Ne fecsegj annyit inkább toljad…

Nem ment az úgy ám, elkezdtem én is húzni. Akkora erővel hogy magunkra rántottam. Mazsola szerint csak elcsúsztam, de szerintem meg tök erős vagyok.

Meg is éheztem eme nagy edzésbe. Gyorsan keverek is magamnak egy fehérje turmixot hogy had jöjjenek a kockás és az izmok. Tudjuk jól hogy nem úgy használtuk a termet mint a profik, de ma inkább csak kedvességre gyúrtunk. Azt viszont profi módon csináltuk.

Pacsi
M&T

Sziasztok,

Szomorú tényekkel állunk szemben kérem szépen. Mazsolával rájöttünk a csúnya igazságra és arra is hogy tennünk kell valamit. Történt ugyanis, hogy elmentünk egy hosszabb kirándulásra a múlt hét végén. Mert már uncsi volt itthon ülni és nézni kifele az ablakon, hogy hogyan esik az eső és fúj a szél.

Kigondoltam hogy menjünk el a Great Ocean Roadon keresztül egy csodaszép nemzeti parkba Aminek az a neve, hogy Great Otway National park.
Hát felkerekedtünk.

Különben a Great Ocean Road B 100 vagy szépen magyarul a Nagy Óceáni út, egy 243 kme-es part menti út a mi kis államunkban Victoriában. Az első világháborúból visszajött katonák építették 1919 és 1932 között. Ezeknek sem volt jobb dolguk a háború után mint utat építeni. Néha igazán furcsák az emberek. Sebaj, köszönjük nekik mert csodaszép látvány tárul az óceánra, a hegyekre és a völgyekre. Különben amíg nem volt meg ez az út a kis városkák teljesen el voltak szigetelve a külvilágtól, szóval a katona bácsik nem csak úgy jó módjukban építkeztek ám. Valószínűleg nekik volt a legeslegszebb kilátásuk a munkájuk során.

Elsőre én egy vízesést szerettem volna megnézni, ami fent van az erdőben ami amúgy egy esőerdő ám, nem csak sima erdő. Aztán Mazsola azt mondta, hogy menjünk el valami fák felett mászkálós helyre is mert hogy az tök menő. Nem bántam a dolgot, mert a miénk volt a hétvége.
Első megállónk Lorne volt, ami egy kis nyaraló város közvetlen a parton, és tőle 6 km-re található az Erskine vízesés, amit szerettem volna meglátogatni.
Nagyon izgatott voltam, mert télen az erdő nagyon zöld, a patakok vízesések nincsenek kiszáradva szóval alig vártam hogy odaérjünk.
Hát az erdő nem volt nagyon meleg, de nem bántam mert már hallottam a víz csobogást így neki is iramodtunk a lépcsőknek.

Aztán kb. az út felénél megláttam a szépséges víz zuhatagot. Az állam is leesett. Nem is tudtam, hogy ekkora nagy szám van, úgy tátva maradt. Mondtam is Mazsolának azonnal csinálj egy képet mert ezt el sem fogják hinni mások hogy itt voltunk.

Kicsit féltem hogy leesek a mélységbe, de szerencsére nem volt akkor a szél, mint a hajón amikor leestem a Sky bár-ból, igaz most nem is koktéloztam be. 😀
Aztán sok-sok lépcsőfok után amit a kis lábunk megmászott megérkeztünk a vízesés aljához. Olyan szép kis patakocska volt, nagy kövekkel, kristálytiszta vízzel. Csak ámultunk és bámultunk.

Mondtam is Mazsolának „-Na ugye hogy megérte lejönni, nem is volt vészes az a 300 méter amit gyalogolni kellett.” Mazsola csak hümmögött és valamit motyogott, hogy „-majd felfele meglátjuk” de ki hallotta már ezt mikor megláttam egy kis ösvényt végig a páfrányfák alatt. Futottam is megnézni, hogy mi van arra, hívtam Mazsolát hogy jöjjön.
Jött is és csodáltuk a patakocskát, hallgattuk ahogy a víz szelíden csobog, ezüstösen csillogó halacskák úszkáltak a kristálytiszta vízben, felettünk páfrányfák magaslottak, és nyílegyenes törzsű eukaliptuszok növekedtek egészen az égig vagy még tovább. Mazsola szerint még tovább. Olyan volt, mintha egy elvarázsolt mesevilágba a csöppentünk volna. Mindenhol ősi buja növényzet, különös madárhangok, soha véget nem érő fakoronák.

Tudjátok hogy ezek a fák 25 emelet magasságra is meg tudnak nőni? 80-100 méter nekik meg sem kottyan. Én 15 cm magas vagyok. Ebből arra következtetek hogy ezek a fák valóban az égig érnek.

Tudjátok azt is, hogy mi mindenre felmászunk amikor csak lehet. 🙂 A nagy fákra most nem lehetett. De felmászhattunk a páfrányokra. Mazsola félt a pókoktól. Jó mondjuk én is, de a gyilkos fekete csigától jobban. Nem viccelek… szerencsére nem láttunk egyet sem.

Kicsit még elugrándoztunk a köveken csak Mazsolának belecsúszott a jobb lába a vízbe és majdnem le is fagyott neki. Mondtam akkor menjünk fel, induljunk neki. Csak 300 méter, hipp-hopp meg lesz az. Kissé kétségbeesve néztem fel a lépcsőfokokra. Lefele nem tűntek ilyen magasnak, és mintha kevesebben is lettek volna ezek a lépcsőfokok. Lehetséges, hogy mialatt lent játszottunk valaki idehozott párat. Mindegy, attól hogy itt elmélkedem, ezek kevesebben nem lesznek és én feljebb sem jutok. Uccu neki.

Na ezt sem bírtuk túl sokáig. A felénél már leültünk lábat lógatni. Kiköptük a tüdőnket. Hol Mazsola húzott engem, hol én őt. Aztán a padon ülve el is beszélgettünk egy kicsit arról, hogy mennyire nem vagyunk fittek. Különösképpen Mazsola, mert hát ugye ő mégis csak pufókabb mint én. Mindegy. A lényeg, hogy mi most kivételesen egyetértettünk abban hogy ez így tovább nem mehet. Ha szeretnénk még több helyre elmenni, még több csodát felfedezni itt Ausztráliában, akkor bizony ilyen lustán tohonyán ezt nem tudjuk megtenni. 100% egyetértés!

El is határoztuk hogy heti 1 alkalommal biztosan elmegyünk az edzőterembe.
Mert bizony az egészséges életmód és a megfelelő táplálkozás fontos a cukiság mellett.
Na jövő héten megmutatjuk nektek az edzőtermi kalandjainkat.

Addig is ha szeretnétek szép helyeket nézegetni, akkor az alábbi linkeken sok szép képet osztanak meg a Parks Victoria munkatársai.

Facebook
https://www.facebook.com/ParksVictoria/

instagram
@parksvic

Pacsi
Mazsola és Tádé

Drága Barátaim,

Újra itt vagyunk és folytatjuk a mesénket a furcsa ausztrál ausztrál ételekről és azok történetéről.

Jöjjön a Vegemite.

Ez a cucc nagyon ausztrál. Kis sárga tégelyekben fordul elő mindenütt ahova megyünk. Az ausztrálok mindennapi étkezésének a része sőt azt kell mondjam ez a nemzeti identitásukat képviseli. Na akkor nem ám hogy kihagyjuk. Uccu neki vettünk egy üvegcsével.

Ezt a receptet egy bácsika dolgozta ki 1922-ben Cyril P. Callister. Csodálom is hogy nem „Callimite” lett a termék neve. Ez a cucc elég sok érdekes anyagból tevődik össze. A sörgyártásból visszamaradó magas élesztőtartalmú cefréből autolízissel készül….
– Mazsola?!
– Mi van Tádé, éppen diktálok… Ne zavarj. Mesét kell írnom.
– De Mazsola nem tudom mi az az autolízis.
– Jajj te kis buta az autolízis önbontás; élettani működés, amelynek során az elhalt v. megsérült sejtek enzimjeikkel önmagukat lebontják
– Ahhhhha, így már értem. Remélem én sosem kapom el ezt a betegséget.
– De Tádé ez ne.. (sóhaj) Folytatom a mesét.

Autolízissel készül, só, és különféle vitaminok hozzáadásával. Semmi állati sincs benne így vegetáriánusok is fogyaszthatják.
– A tehenek?  
– Csitt Tádé, mesélek.
Ez nem is hangzik rosszul. A sok vitamin jó, főként télvíz idején.
Felhasználása sokrétű, de itt leginkább pirítósra felkenve eszik. Vagy vajas kenyérre. Íze erősen sós, umamais.
– Umami???? Mazsola mi van veled, miért nem beszélsz értelmesen? Mi az az uram valami…
-Nem uram valami Tádé, hanem umamis.
– Uramit…
– Az alapvető édes, savanyú, sós és keserű íz mellett az úgynevezett „ötödik íz”. Megtalálható például a paradicsomban, a sajtfélékben, a halfélékben, a spenótban.
– Jól van Professzor Mazsola, a mese hátralévő részében hagyjuk ezeket a magas röptű társalgásokat. Érthetően Mazsola, érthetően…. Ubarnis… Pff…
– Jó mindegy, akkor kezdték el gyártani mikor az angoloktól akadozni kezdett a Marmite nevezetű hasonló de nem azonos gyártmányú cucc. Cyril bácsi, aki amúgy egy élelmiszer technikus volt, megbízást kapott, hogy akkor valamit csináljon, mert nem állapot, hogy nincs Marmite.
1923-ban a Vegemite a boltok polcaira került. Ja a nevét kihúztak egy kalapból, és azonnal levédették. Nemzeti versenyt hirdettek a névre és aki a Vegemite-ot kitalálta kapott 3500 dollárt. Hm.. Nem volt túl bonyolítva.
Szóval nem ment jól az üzlet, mert ismét érkezett a fránya Marmite. Ezért aztán a Vegemite új nevet kapott. Parwill. Szerintem hagyjuk is. Nem javultak az eladások, ezért visszatértek az eredeti névhez.
Aztán volt itt minden 1925-ben, cég váltás, nagy reklám kampány, aztán eladták a receptet, meg a gyártás jogát, a 2. világháborúban a katonák ételellátmányában is benne volt, az orvosok felírhatták tápszerként miután brit mondom BRIT kutatók megerősítették a magas B vitamin tartalmat. Végül is 1940 végére már minden háztartásba be kúszott ez a kis sárga üvegecske. Aztán 1954-ben íródott egy dalocska a „Happy Little Vegemite” ami nagyot lendített az üzleten, és azóta is ez a Vegemite himnusz.

Itt meg is hallgatható:
https://www.youtube.com/watch?v=h5r3HAJh8es

De akkor talán együnk egy kicsit, kóstoljuk meg és meglátjuk mi ez.

– Gyere Tádé megkenem neked a kenyeredet.
– Köszi Mazsola, cuki vagy…. De figyi Mazsola ennek furi szaga van. Biztos attól az ubu hogy is hívjáktól.
– Dehogy is, csak a zöldségek miatt van ez.
– Na jó, kóstoljuk meg.
– Fúúúúj Mazsola, ennek hányás ízevan… Sós hányás.
– Khm…khm valóban Tádé, ez kissé eltér a mi ízlésünktől.
– Eltér? Ez egyenesen visszataszító. Keserű, sós, büdös, és ubuntu is van benne…
– Umamis Tádé, Umamis…
– Nem érdekel. Te meg akarsz ölni. Szegény katonák jó hogy inkább a háborút választották mint ezt a barna csúfságot. Meg hogy a recept titkos. Hát ne is árulják el senkinek ezt a förmedvényt. A biológiai hadviselésbe a legmagasabb besorolást kapná. Ezzel az ebolát is meg lehet ölni. Fel vagyok háborodva Mazsola! Fel! És tiltakozom is.
– Tádé, meg kell állapítanom, hogy nem vagyunk ausztrálok, és nem is leszünk soha…
Végünk van. Kifeküdtünk.

Akkor jöjjön a Milo.
– A mi? ló?
– Nem te buta, a Milo, tudod te vetted. Az a csokis ital…
– Ja igen, a kakaó…
– Hát nem egészen mert ez maláta és ilyen zöld színe van és tudo…
-Állj, állj, ÁLLJ!
– Mi van Tádé, miért kiabálsz?
– Nem tudom mi az a Maláta, ismeretlen szó és félek…
– A maláta az a…
– Nem, nem és nem…. Ezt a zöld dobozt itt ki nem nyitod. Ma biztos nem.

Ki kell heverjük a Vegemite okozta kaja sokkot.
Erre mi sem jobb mint egy kis hazai borsó főzelék.
Mit nektek Vegemite. A magyar ételek, na azok már igen. Azokat szeretjük.

A biztonság kedvéért benyomtam egy virslit is. Pimo. Magyar termék. Itt Ausztráliába.

Hamarosan újra itt leszünk, amennyiben nem jelentkezünk egy hét elteltével értesítsék a rendőrséget. Vegemite gyilkosság áldozatai lettünk!

M&T

Napfényes szép napot Drágáim.

Ahogy megígértük ma megmutatunk néhány ausztrál finomságot. Oké, az igazat megvallva abból amit megmutatunk 1 volt finom. Akkor lássuk.

Ausztrál furcsaságok, első rész.

Felkerekedtem Mazsola nélkül, és elmentem a közeli Woolworths-be vásárolni. Nem semmi hely, van ott minden.

Nem is bánom, hogy Mazsolát otthon hagytuk. Csak hisztizne hogy fáj a lába, hogy uncsizik stb.
Az első amit megvásároltunk az a Tim Tam.
Ez egy édesség. Millió ízesítésben van de mi a classic-ot vásároltuk. Ráfeszültem az Étcsokoládés Tim Tam-re, de aztán elhessegettem a gondolatokat! Maradjunk az eredetinél.

Aztán jöjjön egy kevésbé édes ausztrál különlegesség a Vegemite. Ebből is van ám ilyen blend meg olyan… Ennél is inkább az original-t választottam. Mit mondjak első ránézésre az üveg sem volt szimpatikus, de mit szoktak mondani!? Ne ítélj elsőre, ami belül van az lehet hogy kincs.
Na gyere sárga ruhás barátom megyünk a bevásárló kocsiba befele.

Miután megvásároltuk a cuknisságot és a sárga vegivalamit, átnyargaltunk a következő sorba. Kövi termék a Gumption. Mit tudunk erről?! Semmit. Illetve annyit hogy nem lehet megenni.
Akkor gyere Gumption barátom, téged is hazaviszlek.

Hazaértünk és Mazsola már várta, hogy kóstolgathasson. Vettünk mást is de csak ezt a 3 terméket szabad megmutatni neki, mert felfalná az egész szatyrot ha tudná mi van még benne.
Szóltam is neki, hogy akkor kezdődhet az kóstolás. Különben ez tök menő most az interneten, ahol az a sok szörfös van. Már mi is szörfölünk, és mennek ezek a kóstoljuk meg ezt meg azt…. Kóstoljuk.

Tim Tam

Ez tulajdonképpen egy keksz. Csokis keksz. Két keksz között csoki réteg és az egész bele van mártva tejcsokiba. Hát jól van. Már a gondolattól is kipotyogtak a fogaim. Az Arnott’s keksz gyártó vállalat készíti. Ezt Ian Norris bácsi hozta létre, aki elment utazgatni egy kicsit a világba, hogy keressen inspirációt az új termékhez. Aztán Angliában talált egy kekszet a Pingvin kekszet és úgy döntött ő bizony jobbat csinál. Hát csinált is. 1964-ben piacra is dobták a terméket amit egy lóról neveztek el. Igen egy lóról. Ross Arnott akié a kekszes cég 1958-ban részt vett egy Kentucky Derby-ben és úgy gondolta a győztes ló neve tökéletesen megfelel az új terméknek. Tim Tam.  
Mindenki hogy oda van hogy eredetit kell kitalálni és olyat ami senkinek sincs. Marketing meg minden. Fenét! Itt ez a ló jó kis névvel, tetszik, legyen ez a keksz neve. Nem kell túlagyalni ezt. Ross bácsi tudta.

Ám de lássuk hogy kell enni a Tim Tam-et. Van ám ennek egy rituáléja. Nem csak úgy kikapod a dobozból és eszed.
Mondtam Mazsolának, fogd meg és harapd le az egyik csücskét. Nézett bután de leharapta. Na én pedig leharaptam a szemközti csücsköt. „hmmm de ropogós” gondoltam
Aztán bele kell mártani tejbe az egyik leharapott felét, a másik leharapott felén pedig el kell kezdeni szívni a tejet. Fura mi? Ausztrálok.

A tej nagyon ügyesen átáztatja a kekszet ami puha lesz, és a csoki tej keksz trió valami isteni  finomságos elegyet alkot.
Mazsolával mormogva neki is láttunk és felfaltuk az egészet. A fülemig csokoládés lettem. Egyszer élünk. De akkor nagyon!

Kettő terméket kóstoltunk még meg. A Vegemite-ot és… oké a Gumptiont nem mert az tisztitószer.
Azt hiszem utóbbit fogjuk bemutatni, mert a Vegemite egy nagyon gonosz ördögi találmány. Aki ezt ételnek meri hívni azt legszívesebben megdobálnám ezzel a csúnya sárga üveggel amibe ezeket a förmedvényeket töltik. Ez az emberiség ellen elkövetett bűn. Fel is ment a vérnyomásom. Kell egy kis Tim Tam rá. Rögtön jövök.

Gumption

Foglaljuk össze amit erről a termékről tudunk. Egy tisztítószer. Ennyi. Mazsolának van egy elborult elmélete. Szerinte ez egy titkos kísérlet mellékterméke. Mivel semmit de semmit nem találunk róla.  Olyan mint egy Amerikába beépült KGB kém. Mindenki ismeri, szereti, esetünkben használja, jól működik de ha egy kicsit is a dolgok mélyére ásunk akkor falakba ütközünk, nincs háttér sztori. Mi volt 1948-elött? Ki találta fel? Hogyan? És miért? Felettébb gyanús ez nekünk. Tisztítószer összeesküvési elméletre bukkantunk. Na de én jobban nyomozok ám mint az FBI.
Agent Tádé belekezd!
Akinek nincs ilyen a konyhájában az nem is lehet igazi háziasszony. A Gumption több mint hatvan éve van a piacon, és több generáción keresztül ott volt minden háztartásban. 1948-ban dobták piacra, és számos különböző módon került tesztelésre. Azt mondják –mi még nem próbáltuk- hogy nagyon könnyű a használata, nincsen benne fehérítő vagy bármilyen agresszív kémiai tisztítószer, semmiféle káros gőz nincs amit belélegezhetünk, nem bántja a bőrünket. A nagyon erős foltokat is eltünteti. Visszaállítja az eredeti csillogást, fényt. Használható minden felületen, nem karcol.
Kételkedem. Nagyon kételkedem. Mazsolával el is határoztuk hogy teszteljük. Ha információ sehol nincs hiába szörföltem a neten, akkor majd beszéljenek a tettek! Most mutasd meg Gumption hogy mit tudsz!

Harcra fel, Szivacs kezű Mazsola is itt van, felvette a kesztyűt… Őőőő  a szivacsot. Én kiskezű vagyok ezért snowboard módba használom a szivacsot. Uccu neki sikáljunk.

Bakker, ez működik. Nézzétek milyen csodásan letakarította a Gumption a főzőlapot. Csak úgy csillog-villog, még a tükörképem is látszik. Halkan jegyzem meg, hogy milyen jóképűek vagyunk.
Úgy tűnik van amikor csak el kell fogadni a dolgokat. Úgy ahogy azok vannak. Nem kell mindenre keresni és tudni a választ! Vannak amik működnek és vannak amik nem. A Gumption 66 éve működik. Gumption a barátunk.

Ma ez a két ausztrál termék fért bele, de van ám még itt miről mesélni. Ezek pedig a Milo és a Vegemite. Az egyik egy élesztő kivonat,  a másik pedig szárított maláta kivonat vagy ilyesmi. Ezek itt lent furák ugye? Jövő héten hozom a történeteket!

Üdv:
Mazsola és Tádé

Drágáim,

Maradjunk még Newcastle-be mit szóltok? Miután Mazsolát móresre tanítottam az ágyús kalandja után meghívtam egy fagyira és mondtam neki, hogy „-Na komám most elmegyünk művelődni.” Nézett bután, de mondtam neki ne aggódjon elviszem egy múzeumba.
Na nem ám azt gondoljátok, hogy az előző sztorimat fejből írtam eme csodálatos városról…
Mindent a Newcastle Museumban olvastam. Csodálom, hogy ezt az múzeumot nem egy emberről nevezték el.
Tehát lássuk akkor, Newcastle Museum alapítva 1988. Hát ez nem volt régen. Mi régebbiek vagyunk. Azta, ez azért durva nem, hogy múzeumi darabok lehetnénk?!
Szóval a múzeum eredetileg a Castelmain sörgyár épületében kapott helyet 1988 és 2008 között. De aztán bezárták. Aztán az egész hóbelevanc átköltözött a Honeysuckle vasúti műhelyekbe amelyek a klasszikus vasúti építészet darabjai és három épületből áll. Szép. Mit mondjak?
2011 Augusztus 4.-től itt lehet megtekinteni a kiállításokat.

Volt ám ott mindenféle kiállítás mint pl. a Supernova interaktív tudományos kiállítás, meg valami a pókokról, de oda akkor sem mennék be ha fizetnének. Örülök ha nem látom ezeket a soklábú szörnyetegeket nem hogy még készakarva nézegessem. Fel vagyok háborodva még most is ha csak rá gondolok. Inkább megnéztük az eredeti kiállítást ami az emigrációról szólt, az őslakosokról, és a város történetéről. Láttunk pár ikonikus darabot mint a Ford T-modellt. Az szegény igazán leharcolt állapotban volt. Akkor volt ott egy 1870-ben épített mozdony. Az jól tartotta magát. Pont mint mi.

Na jó, eljött az ideje hogy beszéljünk egy komoly dologról. Be kell vallanom, hogy a múzeum látogatás nem volt jó ötlet. Nem vagyok oda a művészetekért. Kortárs, absztrakt, filmművészet, térbeli időbeli… Mi cukik vagyunk, mi ehhez nem értünk.
Viszont tök sok érdekes dolgot láttunk. Itt van rögtön ez a kő. El is játszottuk Mazsolával hogy első helyezést értünk el. Szinkron úszásban. A háttérben pedig egy csúnya cápa meg akarja enni a madarat. De miért van egy cápa az úszómedencében?

Sokkal inkább a régi dolgokra voltunk kíváncsiak. Mazsola meglátott egy régi világháborús egyenruhát. Nagyon tetszett neki. El is képzelte hogy milyen fess úri malac lenne ebben.
Álmodozz csak Mazsola. Álmodozz.

Kicsivel odébb pedig megláttam egy mosógépet.
Először nem is tudtam mi az. Óvatosan körül néztem, aztán közelebb hajoltam az üveghez. Szórakoznak ezek velem? De nem! Ez egy mosógép.  Tulajdonképpen jobb mintha a folyóhoz kellett volna lejárni mosni a nőknek.

Haladtam tovább és szörnyűséges dolgot láttam. Ezek a nyavalyások. Ezek a semmirekellő ördögbőrök kitűzdelték a csodálatos pillangókat egy üveg mögé. Mind meghaltak. Ott zokogtam, és Mazsola futott oda és nem értette mi bajom. Hüppögve mondtam neki, hogy pillangó gyilkosság történt. Azt mondta, hogy ezek nem is igaziak, de én tudom hogy igen. Csak azért mondta hogy nem sírjak és ne sajnáljam a pillangókat. A pillangók olyanok mint a szivárványok. Nem szabad bántani őket. Emberek, ne bántsátok a  pillangókat légyszi. Minden kis pillangóval egy kis kedvesség hal meg. Semmilyen állatot se bántsatok emberek, mert ők is élnek.

A pók és a kígyó kivétel. Ők lehet, hogy élnek, de tök gonoszak. Az egyiknek nincs lába, a másiknak meg több van a kelleténél. Pokolfajzatok, én mondom.
Jajj le is esett a vérnyomásom, leheveredek ide a kanapéra kicsit. Mazsolát elküldtem kristálycukorért a vércukor szintem miatt.

Mazsola azt mondta menjünk is tovább, látott egy csodaszép régi villamost, üljünk fel rá. Arra jött egy kislány és képzeljétek megsimogatott. Móni meg nézett csúnyán mert azt hitte el akar vinni. De nem aggódtam, ez a gyerek nem nézett ki neveletlennek.

Láttunk egy nagyon-nagyon régi Coca-Cola-t szívesen megittam volna a vércukromnak jót tenne.

Aztán itt vannak a tejtermékek. Végül is régiek, mert azok, de nekünk, amikor mi voltunk fiatalok kb. otthon ugyan ilyen stílusúak voltak a boltokban a termékek. Tudjátok mi is retrók vagyunk. Szóval fura a régi dolgokra régiként nézni mikor ezek voltak a mi fiatalkorunkban.

Hahaaaa és mit találtam! Milo! Tudjátok ez egy elég népszerű édesség vagy valami hasonló. Egyébként nagyon sok olyan dolog van itt amit otthon nem kapni. Mert ausztrál. Mint pl. a Milo.

Aha, szöget ütött a fejemben egy gondolat. Nem csak helyeket városokat tudok nektek megmutatni. Hanem ételeket, édességeket amik kifejezetten ausztrálok.
Azt hiszem holnap felkerekedek, és körülnézek a Woolworths-ben hogy mit lehet kapni, és mit tudok nektek megmutatni. Végzek egy kis kutatást és elmesélem a termékeke történetét. Mazsolával meg kóstoltatom, Ő lesz a tesztelő. Azt mondja benne van. Ti is benne vagytok?
Kalandra fel. Kóstoljuk meg Ausztráliát! Jupííííí….

Üdv: Mazsola és Tádé

Sziasztok Emberek,

Jöhet még egy mese egy újabb városkáról érdekes sztorikkal? Mert voltunk ám mi máshol is.

De előtte szeretném megemlíteni Mazsola vállalhatatlan viselkedését With Sunday Islandon.
Szerintem ekkora már meg volt vadulva az örökös bezártság miatt. Csak az ablakból nézhettünk kifelé, és két napja semmi egyebet nem láttunk csak vizet. Két napja csak hajóztunk a végtelenek tűnő óceánon. Hullámok, eső és szél.  Mindössze ennyi amit eltudunk mondani.

Amikor kikötöttünk With Sundays-on akkor is csak esett.
Nem is tudtuk mi tévők legyünk. Sajnos az erdei sétára nem tudtunk elmenni mert  – a ciklon miatt akit úgy hívtak hogy Iris holott senki nem hívta – az egész erdő egy hatalmas sártengerré változott. A kilátókhoz sem tudtunk kimenni mert az eső csak esett, olykor vízszintesen. Ezek a trópusi viharok olyanok mint a veszedelem. Azért Iris adott nekünk 10, azaz tíz, szabad percet amikor nem esett.

Na és most nézzétek meg?! Mazsola kettőt röffentett, leugrott az oszlopról és már túrta is a homokot. Rákiáltottam, hogy mit csinálsz te vadmalac?! Kikapunk, sáros leszel. Rám nézett és csak annyit mondott „Na és, ez egy malac dolga!” –és túrt tovább.  Azt hiszem leesett a vérnyomásom.

Én erről nem is vagyok hajlandó többet beszélni. Inkább mesélek nektek Newcastle-ról. De nem ám arról ami Angliában van. Nem-nem. A mienkéről itt Ausztráliában. Ez egy pöttöm városka. Semmi felhőkarcoló, reggeli dugó és őrület.
A hajónk csendesen siklott be a városka kikötőjébe napsütés, tiszta égbolt és ez a látvány fogadott minket.

Tudjátok a kapitány elmondta ám, hogy ide Ausztráliába sokkal nagyobb hajók is jönnének ám de sajnos sem Sydney-be sem Brisbane-be nem férnek be. Na meg még pár nagy város kikötőjébe sem. Vagy a víz nem elég mély vagy hely nincs vagy mindkettő. Na mondjuk Sydney-ben bent van a városban a NAVY kikötője, ahova beférne sokkal nagyobb hajó is. De a tengerészek meg azt mondták hogy szó sem lehet róla, ez egy katonai támaszpont nem ricsajda meg turista központ. Korrekt. Na Newcastle-ben nincs ilyen gond mert ez egy ipar város szenet bányásznak és csak úgy jönnek befele a nagyobbnál nagyobb hajók szóval nem kellett kint dekkolnunk. Ez a legnagyobb szén exportáló város a világon 2017-ben 159,6 millió tonna szenet exportáltak. Ennyi szén nincs is a világon.
Ha Mazsola itt is rosszalkodik, felhajítom egy futószalagra és egy ilyen szén szállító hajó pocakjába találja magát de hirtelen. Megmutattam neki, és nyomatékosítottam, hogy nem viccelek és hogy alighanem ez a hajó Oroszországba megy és majd egész nap szenet lapátolhat és vodkát ihat ha itt és most nem viselkedik. Bevált!

Nyakunkba vettük a várost. Azt a várost ami Új Dél-Wales államának a második legnépesebb városa, 162 km távolságra van Sydney-től és mindösszesen 322,278-an lakják. Ó igen, ez a mi városunk.
1797-ben John Shortland hadnagy volt aki felfedezte a régió, persze véletlen. Mert valami itt is volt a rabokkal, de nem egyértelműek a leírások. Na mindegy a jó Shortland hadnagy azt mondta Sydneybe visszaérve, hogy talált egy tuti helyet egy folyóval amit ki tudja miért de szintén egy emberről neveztek el. John Hunter Új Dél-Wales kormányzója nevét kapta a folyó ami így lett Hunter folyó. Aztán jól el is kezdték a szenet bányászni a következő két évben. Hát igen. Szegény elítélteknek ez szívás volt főleg a nagyon rosszaknak, mert velük bányásztatták ám a szenet, és ők csak úgy hívták a helyet hogy a „hellhole” szabad fordításán „pokol”. Aztán az 1800-as évektől jöttek az emberek a folyó torkolatához, favágók, földművesek, kiszabadult rabok, aztán a kormány úgy döntött, hogy a nyilvánvaló természeti erőforrásokat kiaknázza és szépen lassan bezárták a fegyenctelepet, és lett egy városuk. Dióhéjban ennyi. De volt itt réz, szappan, acél gyártás, meg földrengés 1989-ben 5,6-os erősségű. Hát az már jó nagy. Meg viharok is voltak jó nagyok. Ez Newcastle.

Aztán mialatt Mazsolával pózerkodtunk és fotózkodtunk, egy tervet ötöltem ki. Belém bujt a kisördög. Amott szemben a parkba megláttam egy BBQ sütőt. Sátáni kacajt hallattam, de csak belül.

Mondom Mazsolának gyere tesóm, nézd a szép pálmafát ott szemben a parkban. Másszunk fel rá. Brisbane-ben is milyen jó volt már fára mászni.
Erre ő szomorú arccal: „- de ha meglátják egy szén szállító hajó pocakjában kötök ki.”
Hmm, Mazsolának igaza van, befenyítettem az út elején. Mondtam neki hogy ezúttal kivételt teszünk. A fáramászásért nem jár szén lapátolós büntetés Oroszországba.
Nem is kellett sok, egy szempillantás és a fán voltunk.

Mondtam Mazsolának erről a fáról nem látjuk jól a háttérben kikötő hajónkat, jobb lenen ha átugranánk oda arra a magaslatra. Csak nem mondhattam meg hogy az BBQ sütő. Még a végén rájön a tervemre. Muhahaha… Nehezen ugyan de kötélnek állt, felmásztunk.
Mondtam neki
„- Jajj Mazsola ugye innen milyen szépen látni a hajót? Emlékszel amikor kilőttél az ágyúból?”
Mazsola kacagott az én apró ujjacskám pedig észrevétlen lassan kúszott a BBQ sütő bekapcsoló gombja irányába.
„-Hogyne emlékeznék Tádé, tök vicces volt, hogy semmit sem vettél észre belőle.”
Sátáni kacajom a holdig is elért, és annyit mondtam Mazsolának hogy
„-Igen, vicces volt? Érdekes én nem emlékszem hogy nevettem volna.”
Hopp már nyomtam is meg a gombot.
„-Jajj Tádé tudod csak tesós viccelőőőőőőő aúúú Tádé, ez mi? Ez a lap forró. Te átkozott kis rózsaszín egér, meg akarsz ölni? Kisül a zsírom. „
„-Én? Megölni? Dehogy, ez csak kis testvéri vicceskedés, de milyen érdekes, hogy te sem nevetsz Mazsola.”
„- Ez nem igazság Tádé, majdnem ropogósra sütöttél.”

„-Dehogy is te buta malac, csak meg akartam mutatni, hogy nem szép dolog tőrbe csalni senkit, mert lehetsz a következő te is akit tőrbe csalnak. Ezt úgy hívják karma. Ne feledd, az élet nem hagy kiegyenlítetlen számlát, visszaadja a jót és a rosszat is. És tudod, hogy sosem dobnálak egy szén szállító hajó pocakjába hogy egész nap szenet lapátolj és vodkát igyál Vlagyivosztokba. A testvérek nem bántják egymást.”
„-Jól van Tádé nem feledem, és tudom. Ne haragudj, hogy kilőttelek egy ágyúból”
„-Semmi baj, gyere menjünk haza.”

Így esett az eset, hogy megtanultuk mindketten, hogy a tőrbe csalás nem szép dolog.
Közben pedig bejártuk Newcastle városát.

Üdv: M&T

Sziasztok Kedveskéim!

Egy újabb csodaszép várost szeretnénk Nektek megmutatni innen Ausztráliából. Ez a város pedig nem más mit Brisbane. Hát ide is azzal a csodaszép hajóval jutottunk el, aminek a neve Radiance Of The Seas. Azóta hajószerelem van.
Ebben a városban megismerkedtünk egy családdal is, ők aztán nagyon kedvesek voltak ám. Megmutattak nekünk minden csodálatos dolgot. Sétáltunk ugrándoztunk, és a változatosság kedvéért sétahajóztunk. Naptej nem volt nálunk, ezért az orrunk le is égett.
Először egy kávézóban találkoztunk, ahová 30 percet kellett sétálni. Jajj nagyon meleg volt. Azt a mindenit. Akkor még nem tudtuk de ez volt az első és utolsó jó idős napunk a nyaralás alatt. Na jó, az utolsó Newcastle-ben volt, végre ott is láthattuk a napot.

Brisbane egy kis város. Kis. A kis várost úgy kell érteni, hogy nem 4 milliós őrület hanem egy 2,2 millió fő népességű város. Csak higgyetek nekünk cukiknak, nagyon érezhető ez a két millió fő.
Queensland szövetségi államban van ez a város természetesen közel a Csendes-óceánhoz a Brisbane-folyó mellett. Na ennek a szegény folyónak a név választásához sem kellett sokat gondolkodni azt hiszem. De ha azt nézzük, hogy a várost egy emberről nevezték el akit úgy hívtak hogy Sir Thomas Brisbane hát akkor végül is a folyónak is jó az. Egyébként ez a jóvágású úriember Új- Dél-Wales kormányzója volt. Ami egy másik szövetségi állam… Na de Sir Thomas Brisbane elküldte 1823-ban John Oxley hadnagyot, hogy találjon egy helyet a visszaeső elítélteknek. Mert ugye köztudott, hogy Ausztrália egy börtön sziget volt. Ez az Oxley hadnagy felfedezte, hogy egy nagy folyó ömlik a Moreton-öbölbe és azt mondta „–Ez egy jó hely lesz ezeknek a pernahajdereknek” majd 1 évvel később megérkeztek az első elítéltek. Decemberben Sir Brisbane meglátogattat a telepet és a hadnagya azt javasolta neki, hogy róla nevezzék el a folyót is és a települést is. Én nem tudom, de annak tuti nem örülnék ha egy börtön lenne elnevezve róla. Tádé Szövetségi Börtön? Rózsaszín falakkal, és fegyveres őrökkel akiknek a puskájából szappan buborékok lőnek ki?! Haha, vicces lenne. Hát aztán így lett Brisbane neve Brisbane. ☺ Amúgy a szabad telepesek nem közelíthették meg a fegyenc telep 50 mérföldes körzetét, 1834-ben a telepet várossá nyilvánítottak és 1839-ben megnyílt a szabad telepesek előtt is az út, 1942-ben pedig be is zárták a fegyenc telepet. Biztos a rabok megjavultak és megtanulták rendes viselkedést. Hát nekem itt ne is legyenek elkanászodva. Milyen dolog az?!
Nem tudom Ti mit gondoltok de ez nem úgy néz ki mint egy börtön.

A reggeli után az első utunk a South Bank Parkland-be vezetett. Ez egy park komplexum a Brisbane folyó egyik partján. A túloldalon pedig látszanak a nagy házak. Olyan jó meleg volt az idő. É annyira szép zöld trópusi minden. Csak úgy futkároztunk a fák között, és a nagy levelű növények között.
Mazsola annyira futott, hogy egyszer fel is lökött. Lehorzsolta a térdemet a kavics, de nem bántam mert nem fájt.

Tudjátok mi volt még itt kialakítva? Egy füvész kert. Na jó, csak én hívom annak, de egy olyan kert amibe ültetnek a park gondozói zöldségeket, gyümölcsöket, fűszereket. Aki pedig nem ismeri hogy melyik növényke milyen az itt jól megnézheti, mert kis táblácskán ott van a nevük. Én például rácsodálkoztam a banánra.
Aztán ahogy haladtunk tovább ott meg ki volt alakítva egy Street Beach nevezetű medencés vizes napozós beach, tök furi volt. De én olyan kék vizet nem is láttam még. A nap szikrázóan sütött, kedvem lett volna ugrani egy seggest, de Mazsola azt mondta hogy a felnőttek mérgesek lesznek. Amugy se nagyon mehettünk egyedül sehova. Emlékeztek leestem a hajón a Sky bar-ból és azóta rövid pórázon vagyunk.

Tovább haladva egy szép kis tiszta vizű patakot láttunk csudi szép kövekkel. Nem tagadom a jobb lábam kisujját beleérintettem a vízbe amíg a felnőttek nem figyeltek. Mazsola meg elsápadt, hogy elvisz a sodrás. De mondtam neki, hogy milyen sodrás te? Nem vad vízi evezésen vagyunk. ☺
Az volt ám a baj, hogy még nagyon ijedt volt a tegnapi esés miatt. Kicsit karót nyelt a szentem.

Aztán megint csak tovább haladva beértünk egy zöldebb sűrűbb fás bokros erdős területre, ahol volt egy kis tó, egy kis sziget pálmákkal és furcsábbnál furcsább növényekkel.

Bementünk a szigetre, és mi történt vagy mi nem én nem tudom de már egy fán találtam magam, és azt látom hogy Mazsola is mászik fölfelé nyögdécselve, jajgatva. Biztosan kikészítetté már ez a párás meleg. Semmi baj Mazsola csak gyere, ne add fel! Mert aki nem adja fel ez eléri a célt, és a kis haladás is haladás.

A nagy fára mászás izgalmak után Mazsola és én megpihentünk a legkedvesebbik barátunkkal akit itt ismertünk meg. Egy nagyon cuki kisfiú és meg mondom őszintén hogy nekem Ő lett a kedvencem. Szerintem Ő is bír minket. Doni a neve és nagyon hiányzik Nekünk! Ő is hyper kvantum cuki mint mi! Néha kiakasztja az anyukáját aki igazából nem is mérges ám, csak úgy tesz! Mert nézzétek meg, ki tudna haragudni egy ilyen aranyos kisfiúra mint Ő? Na ugye hogy senki!
Mazsola kifeküdt a napra. Ritka pillanatok egyike!

És akkor úgy döntöttünk hogy visszafele gyalogoljon a fene. Le jártuk a kis lábainkat! Felpattantunk egy sétahajóra és tudjátok hogy mi volt az érdekessége? Az hogy ingyenes volt. Igen-igen, jól olvastátok! I-N-GY-E-N-E-S! Mi mindig meglepődünk az ilyen dolgokon. Mert a mai világban már semmi sincs ingyen.

Na hát mi felszálltunk rá és a víz felől is megcsodálhattuk a parkot amin keresztül sétáltunk.

Persze a lábunk egy pillanatra sem lett elengedve mert ugye a póráz az rövid… Féltenek minket hogy elveszünk.

Nini, itt is egy kerék, az nálunk is van Melbourne-ben. Bakancs listás!

Na hát ennyit tudtunk megmutatni és elmondani Brisben-ről a Queensland-i nagy városról. Minket lenyűgözött a napsütés, a meleg, a zöld park, és minden.
Sajnos nagyon éhesek lettünk, és fáradtak vissza kellett mennünk a hajónkhoz.
Juditnak és a családjának köszönjük a túrát, a kellemes időtöltést! Judit párja olyan vicces ember, nagyon sokat nevettünk. A kisfiúk is cukik, és biztosan találkozunk még! Meséltek ám nekünk valamiféle Byron Bay-ről. Azt hiszem az is bakancs listás lett!

Szép napot Emberek.
M&T