Nagyon Boldog Új Évet kívánunk mindenkinek!
Kicsit lementünk a térképről. De hagyom Tádét hogy elmesélje.
– Gyere Tádé, várnak az olvasók. Tádéééé! Tááá-déééé. Oh hát itt vagy te kis tengerimalac.
– Nem kell úgy visítani Mazsola, megsüketülünk.
Szóval az úgy történt hogy Kockásfülű nagyon uncsizott és szeretett volna menni valahova. Mindannyiunkat nem bírt volna el, ezért hát autóval kellett mennünk. A nagy autóval, azzal amivel Mazsola is ki van békülve. Behuppantunk és elindultunk.
Kockásfülű nagyon izgatott lett és kérdezte hova megyünk.
– Rám ne nézzetek – mondta Mazsola – én csak jöttem utánatok.
– De mi most akkor nem is megyünk sehova? –kérdezte a Kockásfülű.
– Hát hogy ne mennénk, látod megyünk. Előre!
– De mi van ott előre Tádé? Nem értem…. –szontyolodott el Kockásfülű. -Gyerekek –szolt bölcsen Manócska- így nem szabad elindulni, hát azt sem tudjuk hova megyünk. Megmondom mi lesz. Kockásfülű nyúl bemegy a Mekibe, kér mindenkinek egy kávét, mi pedig addig kitaláljuk a célállomást. Rendben.
– Rendben – mondtuk egybehangzóan.
Nos hát, kávé beszerezve és akkor neki vágtunk a nagy útnak. Az a neve neki hogy Great Ocean Road.
– Mi az a Nagy Óceáni Út Tádé? – kérdezte Kockás
– Az? Hát az egy nagyon hosszú út végig a parton az Óceán mellett. Szép kilátással…
– Jajj ne… És szerpentinekkel –sóhajtott Mazsola.
– Nyugalom Mazsola, itt egy Dedalon , menjél alukálni!
– Tádé, amíg nézelődők és fényképezek, addig elmeséled nekem mi az a nagy óceáni út?
Tudod ez egy olyan nagyon hosszú országút ami 1919-től 1932-ig épült. 243 km hosszú.
– Hú az nagyon hosszú Tádé. – csodálkozott Kockás.
– Katonák építettek, akik a háborúból visszatértek. Nagyon sok Viktória -korabeli város van az út mentén, kedves emberekkel.
– Nahát Tádé, ez érdekes, és milyen szép a kilátás. Manócska nézd csak, a nagy hullámokat, ugye milyen szépek.
– Azok ám Kockás -helyeselt Manócska.
– Ez egy nagyon veszélyes szakasz ám, hajók is elsüllyedtek itt meg minden.
– Akkor még jó hogy mi kocsival jövünk. – örvendett Kockás.
– Van kedvetek reggel megnézni a napfelkeltét? A szállásunk előtt van egy móló és biztosan szép kis napfelkelténk lesz.
– Hát izé, én azt hiszem álmos vagyok! – dörmögte Mazsola.
– Ugyan már, kiütött a Dedalon. Még csak délután kettő van, Mazsola. Ne idegesítsél, le sem ment a nap még… Erre nem kaptam választ mert húzta is a lóbőrt tovább.
Sajnos az út hátralévő része unalmasan telt és dugósan, mert úgy néz ki egész Ausztráli errefelé tart amerre mi. Kockás csak nézte a vizet, és ámuldozott.
Másnap aztán felkeltünk nagyon korán. De még talán annál is korábban. 5:15-kor már sétáltunk le a partra napfelkeltét nézni. Hideg volt, és szél. De a látvány kárpótolt. Mazsola sem volt már álmos!
Aztán jól kitaláltuk, hogy bemegyünk az erdőbe. Mert meleg lesz, és az erdő tudjátok egy természetes légkondicionáló. Kockásnak nagyon tetszett. Főleg a páfrányok.
Elmondtam neki, hogy meglátogatunk egy igazi vízesést is, és hogy többnyire csendben kell maradnunk, mert minél inkább csendben vagyunk az erdő annál többet mutat magából.
De suttogni azért lehet.
Elindultunk a Little Aire Falls irányába.
Az erdő valóban varázslatos volt. A nyári illatok , a színek, a madár hangok együtt mind -mind egy varázslatos mesevilágot hoztak el nekünk. Jó, a pókok nem amik a gyalog ösvény fölé feszítették a hálójukat és várták a bogarakat. De csak mi érkeztünk, arccal bele a hálóba. Nem voltam boldog. Meg ők sem. Szőhették újra a buta hálót. Ostoba pók népség, megzavarják az erdei idillt.
Nagy bosszankodás és két kilométer gyaloglás után megérkeztünk a vízeséshez. Csodálatos volt a fekete sziklákról lezúduló víztömeg látványa és hangja is. A vízesést körül vették az ősi páfrányok, és erdei eukaliptusz fák amik legalább olyan magasak hogy a holdig érnek, de még az is lehet hogy tovább. A vízeséshez nem tudtunk kimenni, de a 8 méter magas állványzatról is jól látszott.
Aztán lassan el kellett indulnunk vissza felé, mert útba ejtettünk ám még egy vízesést aminek a neve Triplet Falls. Az is biztosan szép lesz. A gyalog ösvényen Kockás észrevett egy táblát.
– Tádé nézd ezt a cuki csiguszt, hát nem aranyos?
– Hát nem, nem az. –mondtam mérgesen, Kockás meg nézett riadtan.
A fekete csigákról ugyan is azt kell tudni hogy feketék, és nem kedvelik a többieket. Állatokat esznek, és mérgük is van. Idevalósi őslakos csigák ezek, és esős időszakban különösen kell rájuk figyelni, na és persze nem szabad az erdőbe az avarban hemperegni mert ott laknak ezek az ijesztő fenegyerekek.
– Na jó, akkor haladjunk tovább Tádé. Mégsem aranyos ez a csiga.
Nagyon hatalmas fák között sétáltunk. Volt amelyik 40 méteres volt, és Kockás szinte el is tűnt a fa tövében. Hiába az őserdő nem véletlen őserdő. Ha egyszer nagy szerencsénk lesz, elmegyünk a mamutfenyőkhöz Kanadába. Még az is lehet ha jól kitanulom ezeket a kertészeti növényes dolgokat akkor eljuthatok oda is.
Utazni nagyon jó dolog. Megismerni másokat pedig még jobb. Színes világban élünk, néha már túl színes is, de többnyire szép, és lenyűgöző. Sokkal jobban kellene vigyázni rá.
Örülök hogy Kockásnak ennyire tetszik az erdő, és a természet! Ez egy csoda ami itt van. Mazsola és Manócska pedig egész úton csak fecsegnek csacsognak, be sem áll a szájuk. De nem baj az, meg kell beszélni az elmúlt egy év történéseit.
Eközben ideértünk a Tripled Falls-hoz is. Sajnos itt sem tudtuk a lábunkat belelógatni a vízbe, mert ezt is csak messziről lehetett megnézni. Csodaszép. Mint az előző is.
Sajnos a levegő lehűlt, a fák ködbe burkolództak, és mintha az eső is csepegne. Ez Ausztrália, az időjárás egy órán belül meg tud változni drasztikusan.
Azt hiszem ez után a kép után Kockás felveszi a nyúlcipőt és elindul vissza az autóhoz.
Holnapra is van egy kisebb kirándulás, de az még titok.
Puszi,
Mazsola és Tádé, és a csapat