Sziasztok,
Hát tudjátok mi már jártunk földön, vízen, de levegőben még nem. Na jó, mondjuk most sem, de már megnéztük azokat a szerkezeteket amivel repülhetnénk ha úgy alakulna. Okés, végül is már repültünk, mert ide le kellett jutni valahogy, csak tudjátok akkor egy bőröndbe utaztunk 24 órát, tök sötétben tök hidegben, és azt sem tudtunk hol lyukadunk ki. Ám a történetnek jó vége lett, Ausztráliába érkeztünk. A napfény és tengerpart országába. Tengerpart oké, de a napfény az sokszor kérdéses. Nézzétek meg, Móni is beteg. Hideg van, szélvihar, eső. Ki sem dugjuk az orrunkat.
Egy hete történt az eset amikor elmentünk Morabinba-ba az olasz boltba. Erről azt kell tudni, hogy a reptér mellett van. Mazsola megzizzent a repülőkért egyből. Ez egy kis reptér ám, magángépekkel, kis 2-4 személyes repcsikkel amik pl. King’s Islandra viszik a népeket. Na ott sincs ám semmi, csak szél meg birkák, meg egy General Store… Azért ha pihenni lesz kedvem elrepülök oda. Szóval Mazsola megvadult és visított hogy még nézni akarja a felszálló gépeket. Egy dologgal tudtuk őt letépni a kerítésről mégpedig úgy, hogy megígértük neki, hogy elvisszük a repülőgép múzeumba. Ajj de nem ám csak úgy megígértük ezt! Azonnal menni kellett. Na ekkor végre elengedte a kerítést.
Tessék, már fel is pattant a pörgettyűre ez a kis zöld, alig hogy odaértünk a múzeumhoz!
Ez nem ám nagy valami van itt, kb 50 gépük van, repülőgép motorok, relikviák, dokumentumok. Két ilyen kicsinek mint mi vagyunk elég is ez.
Rögtön fel is pattantam egy rakéta hordozóra ami ezúttal nem robbanófejet hordozott hanem egy jó nagy adag cukiságot. Ha kilőttek volna akárhova robbant volna a cukiság bomba. Hát szeretni jobb mint háborúzni… Ebből is látszik milyen buták az emberek. Na keressétek a kis rózsaszín cukiság csomagot a képen! Megvan? Jó. Szép munka.
Mazsola össze vissza rohangászott, azt sem tudtam követni hol kandikált a zöld feje. Aztán a Mirage vadászgéppel szemben elkaptam őt egy gép szárnyánál egy közös fotóra. Ez a gép ha jól sejtem egy Airtourer. Ezzel aztán fel nem száltam volna az fix. Nem egy kedves jószág.
Ennyi volt, szaladt tovább a kis zöld malac. Nekem amúgy a Mirage tetszett a legjobban. Aztán voltak ám olyan gépek amikbe be is lehetett ülni. Ne tudjátok meg, az valami förtelem volt. Emberek ezzel felszálltak? Hova? Hogyan? És eljutottak A-ból B-be? Ez teljességgel lehetetlen.
Én bemásztam egy pilóta fülkébe. Esküszöm. Még a fejemet is beütöttem de ez volt a legkisebb gondom. El voltam szörnyülködve.
Szerintetek ezeket a műszereket mind használták, és mind mutatott valamit? Mondjuk valamit biztos, de Isten tudja mit. Vagy még ő sem tudja.
Szerintem haladjuk tovább. Idegállapotba kerültem. Mazsola meg csak néz és ujjong. Aztán beültetett megint valami járgányba. Ebből meg nem lehetett kilátni. Nem azért ám mert kicsik vagyunk. A fenét. Móni is kipróbálta és nem látott semmit. Egy véleményen vagyunk. Persze Mazsola egyből kérdezte „aztán a levegőbe minek mennél neki?” Én meg jól kiöltöttem a nyelvem rá és mondtam hogy „akárminek is neki mehetek, nem mindegy?”
Aztán volt még ott helikopter, régi háborús bombázó, volt ott szimulátor, amit mi nem tudtunk kipróbálni mert egy csapat gyerek volt bent. Amit azért elszomorító, mert nagyon neveletlenek és udvariatlanok voltak. Hiába volt ám minden cukiság, ezek a gyerekek nem voltak kedvesek. Szerintem a magyar gyerekek sokkal de sokkal jobb fejek mint az itteniek.
A következő képen a két cuki látható a helikopterben. Na ez sem nyugtatott meg, ámbár sokkal kevesebb kar, gomb, kapcsoló, dugattyú, huzzantyú és bisz-basz volt benne.
Na aztán kültéren rátaláltunk egy utasszállítóra. El is játszottunk mintha elutaznánk. ☺
Integessetek nekünk…
Na ez sem egy sok személyes Airbus, de végre nincs tömeg! ☺
És az ülések is milyen tágasak, lábtér is van, na nem mintha ez nekünk bármit számítana.
Egyet pislantottam és Mazsola már fel akart szállni. Rohantam a pilóta fülkébe, hogy meg ne nyomjon valamit ez a buta Malac. Késő volt. Felvillant a „biztonsági öveket kérjük becsatolni” lámpa az ülések felett.
Na gondoltam Mazsola ezt megint jól megcsinálta, megyünk büntibe és törölköző barátunk sem lesz mit Ormányos a hajón. De szerencsére semmi nem történt. Azért kicsit megszidtam a fejét.
Aztán csak néztünk kifelé az ablakon.
Mindezek után Móni hívott minket egy selfire. Mi meg jöttünk. Ez nem kérés volt. 🙂
Alighanem Mazsola leesett a lépcsőn. Annyira futott le a gépről. Hallottunk valami kis csattogást puffogást és ilyen „ijj, jajj, jujj, auch” jajveszékeléseket, de semmi sírás nem volt, szóval nem téptük fel a padlót nagy rohanásunkban.
Én kissé aggódtam a tesóm miatt, de a következő pillanatban megláttam hogy egy helikopterre próbál felcsimpaszkodni és egyből gondoltam, nincs itt semmi baj. Eb illetve malac csont beforr.
Aztán lassan indulnunk kellett haza, Móni nyűgös volt, Mazsola túlpörgött én meg… jobb nekem a földön. Vagy a vízen. De semmiképp nem levegőben.
Egy utolsó szelfi a Sabre nevezetű csodán és irány haza.
Ez most csak egy kicsi kirándulás volt, nem volt tervezve de Mazsolát le sem lehetett ráncigálni a kerítésről, és egész úton hazáig vigyorgott mint a vadkörte.
Ha bárkit érdekelne a múzeum, akkor itt találjátok.
http://www.aarg.com.au/
Legközelebb pedig elmesélem nektek hogy ez a pokolfajzat Mazsola kilőtt engem egy ágyúból.
De vissza kapta ám, tengeri malac nem felejt!
Puszi
Mazsola és Tádé