Drágáim,
A mai bejegyzésünkben elkalauzollak Titeket egy helyre ami ijesztő, hátborzongató, félelmetes de mégis csodaszép. Ez a hely pedig nem más mint a Quarantine Station a Point Nepean Nemzeti Parkban. Hirtelen felindulásból mentünk el ide ezen a borongós, szeles szombat délelőttön. Ki akar már otthon ülni folyton. Időjárás ide vagy oda újrakeltünk. Ez a Karantén Állomás meglehetősen fontos szerepet töltött be.
1852-ben lett alapítva, és 1979-ig működött is. A hajókon ide érkező embereket kezelték itt, fertőtlenítettek a csomagjaikat meg őket. Aki beteg volt szépen mehetett a kórházakba, vannak itt külön influenza barakkok amik speciális fából készültek hogy a vírus ne jusson ki. Tudjátok amikor egy hajó megérkezett és kikötött, még 40 napig kellett a hajón dekkolni ezeknek a szerencsétlen embereknek és csak utána szállhattak ki. Aztán volt ám, hogy a 700 ember is volt egy hajón. Döbbenet. De ha kellett hát kellett, nem lehet csak úgy behurcolni a betegségeket, kiirtva ezzel a flórát és a faunát. –mondotta Dr. Tádé.
1980-ban jól bezárták. Azért az nem volt olyan régen na… Vagy csak nekünk tűnik úgy? Mindegy. 1952-től a katonaság használta, a kadétok itt tanultak 1985-ig. Aztán 1985-től 1998-ig még mindig a katonaság volt itt de már csak az orvosok tanultak itt. Hogy mit, azt ne kérdezzétek, mert kissé elavult a berendezés. Aztán 1999-ben a koszovói menekülteket szállásolták el itt. Az biztos hogy én nem lettem volna menekült itt, mert a hideg kiráz ettől a helytől.
Először is megnéztük a nagy emberek házát. Ez egy csodaszép házikó a domb tetején ami 1899-ben épült. Sajnos bemenni nem lehetett de bekukucskáltunk az ablakon. Cuki szobák, mindenhol nyílt tűzterű kandallóval hosszú folyosók. A konyha elég modern, még mosogató gép is van igaz hogy 1980-ból felejtették itt, de van. Bár amilyen kilátás nyílik az öbölre, én egész nap mosogattam volna kézzel. Azt is elmostam volna ami nem is koszos, s közben gyönyörködtem volna a kilátásban. A házikót terasz veszi körbe ahova nyáron biztosan kiülhettek az ott lakók. De tényleg kik is laktak itt?
1908-túl a szolgálatban lévő tisztek lakhattak itt, illetve az idelátogató orvosok akik a hajókon érkező emberek gyógyításában segédkeztek. Aztán amikor a katonaság távozott az épület egy izolációs kórház volt főleg terhes nőknek akiknek nem volt rendbe valami az immunrendszerükkel.
Nem tagadom a hely szép volt és nagyon örültem hogy nem esik az eső ezért rögtön fel is másztam ez első fára. Mert mi mindig mászunk ahova csak lehet. Mondanom sem kell Mazsola nem örült. Azt mondta szédül és hogy bujkál benne valami. Ugyan már –mondtam neki, biztos csak a szél miatt van, vagy mert sok volt a kávé. Sajnos kimásztam egy vékony ág szélére mert hogy onnan jobb a kilátás, és hogy vagy hogy nem megcsúsztam. Sikítottam egy nagyot de hát Mazsolára nem lehet számítani, ő nem sietett a segítségemre. Meg kellett várnom a felnőtteket ott az ágon csüngve, és közben azon gondolkoztam hogy fogom ezt kidumálni. Talán ha azt mondom hogy karácsonyra gyakorolok, mert karácsonyfa dísz szeretnék lenni? Vagy azt hogy éppen edzést csinálok? Vagy mi van ha csak egyszerűen ráfogom Mazsolára hogy ő volt a felbujtó? Akárhogy is, a hazugság nem segít, ami történt megtörtént. Ezt nem lehet kidumálni.
Na aztán innentől kezdve mi is csak karanténba mehettünk tovább, nem volt ám ugri-bugri Tádé. Csak Történelem óra volt angolul.
Na de akkor legyen a következő állomásunka a Sheperd’s Hut. Ez pöttöm kunyhó. De annyira pöttöm hogy egy szobája van benne egy kandallóval plusz egy nyitott előtér szerű hogy mégse verje az eső az ajtót. Ha jól emlékszem itt egy bácsi lakott még a karantén létrehozása előtt, és ő itt kertészkedett, birkákat nevelt és ebben a házikóban lakott.
Nem egy Hilton az biztos.
Ez az épület a legöregebb ami túlélte a … nem tudjuk mit de túlélte és még mindig áll.
Aztán van ám még itt utas váró szoba épület ahol az embereket felvettél a jegyzékbe és utána elküldték őket fertőtlenítő fürdésre, a ruhájukat csomagjaikat pedig elküldték a fertőtlenítő komplexumba. Hát az egy igazán félelmetes hely. Bementünk a terembe és a hatalmas helység közepén egy kőből készült asztal állt. Mi nem is tudjuk mire való, megkérdeztük a felnőtteket, de azt mondták ezt a kicsik jobb ha nem tudják. Komolyan vettük, és nem kérdezősködtünk. Ehelyett odamentünk egy ősrégi bőröndhöz ami ki volt állítva, szerettünk volna belenézni, de egyikünk sem érte fel. Mondtam Mazsolának, „na gyere, megtartalak kukucskálj bele mit hoztak magukkal az emberek a túloldalról”
De csak egy fél pár régi cipő. Egy lyukas ing és pár kacat volt benne. Mazsola azt mondta biztosan el is kapott valamit. Jah a butaságot azt.
Aztán tovább mentünk abba terembe ahol a bőröndöket fertőtlenítették. Egyáltalán nem volt barátságos. Síneken mentek be a kocsik ezekbe a kamrákba rajta a ruhákkal és egyéb tárgyakkal, és rájuk csukták a hatalmas ajtókat és formadelhiddel meg vákuummal öltek meg minden kórokozót amit csak magukkal tudtak hozni a messzeségből a népek. Kb. 1 óra volt ez a művelet, majd a másik oldalon kijöttek a tiszta cuccok.
Ez a buta Mazsola meg azt hitte, hogy a kocka alakú kamra az embereknek való, de aztán hamar elmondtam neki hogy ne butáskodjon, hát a vákuum megöli az embert. Meg a kicsiket is mint mi. Nekünk levegő kell. Na most hogy ezt tisztáztuk haladhatunk tovább.
Következő állomásunk a kórház. Jajj. Barátságtalan, víz hangos, dohos, kísérteties, és az a buta fehér szék ott egymagában…. 5 kórház épület volt, ebből mi meg tudtuk látogatni az egyiket. Ez mondjuk bőven elég is volt. 1858-59-ben épült és az 1. és 2. épületben a beteg utasokat szállásolták el. A többi 3 épületben pedig az egészséges utasok kaptak szállást.
Az első és másod osztályú utasok a dombon lévő kórházakban kaptak helyet a szép ház mellett a kunyhó felett. A fedélközben utazókat pedig 3.-4. számú korházba szállásolták el, illetve az 5. számú kórház az teljesen el volt izolálva a többitől, itt voltak a nagyon betegek. Őrület, mik voltak.
Felmentünk az emeletre Mazsolával de ő azt mondta a lépcső felénél, hogy ezt már nem bírja mindjárt elájul. Arra gyanakodott, hogy madárinfluenzát kapott, és itt kell maradnia karanténba. Mondtam neki „megfújt téged a szél barátom, nem a madárinfluenza kapott el.” Letámasztottam a falhoz és tovább menetem, de a lelkére kötöttem, hogy el ne mozduljon onnan mert valami még elkapja valamelyik folyosón. Na ezzel azt hiszem odaszögeltem a lábait a talajhoz.
Megláttam, hogy az egyik ajtón ki lehet menni a teraszra, hát fogtam magam és kimentem, mert nagyon nyomasztóak voltak a szürkére festett szélfútta kórtermek. Koszos ablakok, por, dohos szag… Horror filmbe illő. Legalább a kilátásuk szép volt, már aki nem fekvő beteg volt.
Láttam egy emlékművet szemközt, meg is néztem gyorsan a kis listámon, hogy mi az ott. Hát tudjátok az a temető volt régen. Most egy emlékmű áll a helyén.
A szép kilátást visszavonom. Legalább is az akkoriaknak nem lehetett szép.
Inkább visszamentem Mazsoláért.
Mazsola ott volt. Mondtam neki „gyere tesó menjünk innen a történelem ezen része nem nekünk való”
Az épületek, a park, és minden nagyon szépen meg van őrizve az utókornak, viszont ez egy olyan visszatekintés a múltra amit a ma embere a modern világban élve aligha tud felfogni épp ésszel. Nagyon elszomorított minket a hajó története ami Liverpool-ból érkezett 1852 November 4.-én.
Az SS Ticonderoga fedélzetén 714 utas érkezett, 300 ebből beteg volt, mert vérhas, tífusz, és kanyaró járvány tőrt ki a hajón. Sajnos 100 ember nem érkezhetett meg soha az új hazájába. Nagyon fontos a megfelelő higiénia, már gyerekként meg kell tanulnunk a kézmosás fontosságát, a gyümölcsök tisztítását fogyasztás elött, és az alapvető higiéniai szabályokat. Látjátok Mazsola is sokat fürdik a a sárba, de utána azonnal megyünk a zuhany alá, mert ezt így kell. Anyukátok nem hiába mondja, hogy irány kezet mosni.
A SS Ticoderoga történetét itt olvashatjátok:
https://nepeanhistoricalsociety.asn.au/history/quarantine-station/the-ticonderoga-1852/
Puszi
Mazsola és Tádé