Mazsola & Tádé Ausztráliában

Kedves Zsuzsi és Dóri

Mazsola és Tádé jelentkezik a távoli földrészről.
Covid-19 jelentés: minden rendben, a koronát kiűztük és ennek örömére egy nagyszabású eseményen vettünk részt.
Hát az úgy történt, hogy nagyon unatkoztam és szörföztem az internet hullámain amikor szembe jött velem egy hirdetés.
Mivel cukik vagyunk és aranyosak, meg amúgy is adakozni jó, nem is volt kérdés, hogy benevezünk erre a nagyszabású eseményre. 
Mazsolát meg sem kérdeztem, csak annyit mondtam, hogy megyünk és kész.
De kell egy név… Egy jó csapat név. Ami ötletes és vicces.
Hm… törtem a buksimat, törtem de csak nem jutott eszembe semmi. A nagy gondolkodásban meg is éheztem. Kiáltottam Mazsolának csináljon már egy tojásos szalonnás reggelit nekem.
Természetesen a zöld malac játszotta a süketet, hogy bosszantson. Rákiabáltam hogy Bacon and Egg a kérésem. Igy lett Bacon and Egg a csapatunk neve.
Aztán egy hűvös vasárnap reggelen felkerekedtünk és elindultunk a sétára. Jó időt ígértek, de kora reggel azért reszketett a kis testem a csípős hidegtől.

Engedjétek meg, hogy meséjek egy kicsit erről a sétáról, és a jótékonykodásról, mert bizony a cukiság sokszor nem elég -bár elengedhetetlen- egy betegség gyógyításához. Mitokondriális betegség. Sosem hallotuk. Vannak ezek a mitokondriumok, tudjátok ilyen sejtszervecskék amik eldöntötték, hogy hibásan működnek. Ez részben örökletes, de okozhatják külső tényezők is a betegség kialakulást. A kórkép nagyon szerteágazó.  A mitokondriális betegségek mintegy 30-40 százalékban már gyermekkorban jelentkeznek, méghozzá nagyon súlyos formában, nem ritka hogy a gyerekek az első születésnapjukat sem érik meg. Nagyon szomorú. A betegséget ugyan gyógyítani nem lehet de lassitani igen, és mérsékelni lehet az általuk okozott életminőség romlását.
Hát ezen felbuzdulva be is neveztem, kifizettem a nevezési dijat, és megkértem az ismerőseimet, hogy egy kávé árával támogassák a sétánkat amit majd kutásokra és a kezelésekre forditanak.

A séta nagyon jó volt, egy parkban kezdünk a város túloldalán. Nagyon sok ember volt, több ezren vettünk részt az eseményen.
Meneteltünk dombokon fel és le, hidakon át, házak között, folyóparton, felhőkarcolók tövében, kikötőben és mindeközben a napocska szépen sütött.

A séta 35km hosszú volt. Nem tűnt hosszúnak, hiszen tudjátok, mi nagyon túrázósak vagyunk, és voltunk már nehezebb terepen is. Mit nekünk egy kis városi séta. Mazsola kicsit zsörtölődött hogy neki ez sok, és különben is mért Ő a Bacon a csapatban.
Ugyan kérlek, hát csak nem a tengeri malac lesz a szalonna.
Mondtam neki kicsit pihenjünk, és menjünk tovább. Mert biztosan nagyon jó érzés lesz amikor a célba beérünk, bár az még igen távolinak tünt az első 18 km után.

A város nagyon szép volt mint mindig.
Melbourne sajátossága a sok-sok park, végig a Yarra folyó mentén városi séta útvonalak, biciklis utak. Ezek behálózzák az egész várost. Mazsola ki is találta, hogy bringázzunk. Nem mondtam rá semmit. Nem szeretem a bicajt. De egye fene, talán tavasszal. Hiszen ő is végig bandukolja velem ezt a 35 km-t.

Majd 8 óra elteltével, elértünk az öbölhöz. Ott van ám a nagy élet. Emeberek sétálnak a parton, beülős és kiülős helyek tömkelege amik mind-mind tele voltak, élő zene, party zene, röplada a homokban… Csak ámultunk és bámultunk, nem is hisszük sokszor, hogy ilyen szuper helyen élünk, és ilyen szuper rendezvényeken vehetünk részt.
Már nagyon elfáradt ám a kis lábunk. Végig az út mentén táblák mutatták merre kell menni, és mennyi van még vissza.
Nos ennél megálltunk. Már majdnem ott vagyunk.

Leharcoltan, fáradtan, térd és derék fájással, de nem adtuk fel. Van egy jó hírünk, soha nem is fogjuk feladni. Legyen az egy séta, egy nem várt nehézség, vagy egy betegség.
Igen, megcsináltuk, 8 óra és 37 perc alatt.
Jó csapat ez a Bacon and Egg. Tudjátok mennyi pénzt gyüjtött a rendezvény? 573.709 dollárt ami 114.741.800 ft, igen majdnem 115 millió jó magyar forintnak megfelló összeget.
Büszkék vagyunk hogy részesei lehettünk ennek.

Mondanom sem kell hogy az augusztusban megrendezésre kerülő sétán is résztveszünk.

Puszi,
Mazsola és Tádé

Kedveseim,

A bezártságunk 9. napját írjuk.
Mazsola azt mondta, hogy ha nekem lehet Tádé konyhája rovatom, akkor neki lesz Mazsola Péksége. Chö…. Nem is tud sütni. Mindenesetre most nekiállt egy máglyarakást elkészíteni.
Jajj, de el sem tudjátok képzelni mennyit veszekszik a kiflikkel, nyavalyásnak hívja őket, és késsel vagdalózik. Nem bírtam ezt tovább nézni, inkább eljöttem.
Megmutatom nektek azt a helyet ahol még év elején voltunk. Tudjátok, a lakóautós kiránduláson. Akkor még csak páran beszéltek a koronás vírusról, nem is sejtettük, hogy világuralomra tör. A fene egye meg, csak állna velem szemben, jól megmondanám neki a magamét, még a koronáját is el venném. El én, az biztos!
Na de vissza a mesémhez.
Nagyon szeretjük a kis kengurukat és a koalákat, meg a wombatokat. Ezért aztán nagyon megörültünk, amikor egy igazán természethez közeli helyen álltunk meg a busszal.
Ezt a kis falut Tocumwal-nak hívják és jó sok kilométerre van Melbourne-től. Olyan sokra, hogy már nem is Victoria államban van, hanem Új Dél Wales-ben. Na jó, a határhoz közel van, de akkor is egy másik államban van.
Miután a vacsorát sikeresen megfőztük – mert nekem már akkor is benne volt a kezemben a főzőtudomány- elmentünk felfedezni a parkot.

Először is  meg szerettük volna nézni a Murray folyót. Itt mindenki arról beszél hogy ennél a folyónál nyaralnak, most már mi is elmondhatjuk hogy a Murray meg volt.
Na jó, gondoltam akkor nézzük meg mi olyan különleges ezen a folyón.
Hát az mondjuk elég különlegessé teszi az, hogy ez Ausztrália leghosszabb folyója, ami 2508 km-t jelent. Nagyon sok bennszülött halacska él benne, meg rák és hasonló vízi micsodák. A folyó hol sós, hol édesvíz, és úgy jött létre, hogy egy őslakos bácsi Ngurunderi üldözte Pondit az ausztrál tőkehalat. Pondit sokszor emberként is ábrázolták, szóval akkor most mi is volt Ő?! Ez a Ngurunderi tutajokkal üldözte a halakat, és lándzsával dobálta őket.
Hát jó, ha engem kérdeztek ez nem volt valami szép tőle. Pondi elég ravasz volt ám, nem hagyta magát, mindenféle mellékágakba elúszkált. De aztán Kobathatang-ban Ngurunderi eltalálta Pondi farkát a lándzsával aki emiatt akkorát ugrott hogy egyenes vonalban eljutott Peindjalang-ba, Tailem Bend közelébe. Legyen ez bárhol.
Mesemondás közben leértünk a folyóhoz. Valóban nagyon szép. De Pondi nem volt ott már.

Viszont egy medence igen, amit már a folyóhoz lefele menet ki is néztem magamnak.
Mazsola szörnyen kíváncsi volt mi lett Pondival. De zsarolás áldozatává vált mert azt mondtam neki:
„Na ide figyelj, folytatom a mesémet ha eljössz velem medencézni.” Buta malac nem szereti a vizet, pedig ma volt vagy 38 fok.
Mazsola csak állt a medence partján, és hallgatott.

Tehát Nguruderi nagyon csalódott volt, hogy nem sikerült Pondit elkapnia. Ezért a két feleségével Waku-val és Kanu-val felment egy szikla tetejére, amin Tailem Bend állt és ott csapdát állítottak Pondinak. Mazsola nagy szomorúan közbeszólt: „Jajj ez a szegény hal, egész életében csak menekül, és egyáltalán hol van ez a Tailem valami…”
Természetesen Pondi okosabb volt, és kicselezte Ngurunderit aki aztán mérgében megint üldözőbe vette. Sajnos vagy sem, megint elvesztette a zsákmányát, mert Pondi alámerült az Alexandria tóba és soha többé nem látták.
Ngurunderi és a két felesége letelepedtek a tó partján. Halászatból próbálták fentartani magukat, ez sajnos nem sikerült. Mondhatnánk, hogy ilyen kétbalkezes férj mellett ezt nem is csodáljuk, de a dolgok hátterében más állt. A Muldjewangk néven ismert vízi gonosz sújtotta őket azzal az átokkal, hogy soha többé ne legyen sikeres halászatuk.
Aztán Ngurunderi elköltözött családjával egy sokkal alkalmasabb helyre ami a mai Ashville helyén van. Legyen ez is bárhol. A legendák szerint a Misery hegy két iker csúcsa Ngurunderi tutajait jelképezi és Lalangengall-nak vagy vízijárműnek hivják.

Nos összegezve a történetet, Pondi és az feleségek nevén kívül az összes név kimondhatatlan. Ezek az őslakosok nem könnyítik meg a dolgunkat. De Pondi megmenekült, azóta is éli világát, és Ngrubnd… kimondhatatlan nevű bácsi is jól járt.
A mese közben mi pedig megszáradtunk a kellemes esti melegben.

Nos ez volt a Murray folyó története, most medig megnézem Mazsola felgyújtotta-e már a Máglyarakást.
Puszi,
Tádé és Mazsola a Pék

Sziasztok,

Nagyszerű hírünk van Kedveseim. Mazsolával eldöntöttük, hogy kicsit csiszolunk a főzőtudományunkon és mostantól elindítunk egy főzős blogot.
Én javasoltam, hogy legyen a neve Tádé Konyhája, de Mazsola behisztizett, hogy akkor Ő hol fog feltűnni. Mondtam neki, hogy lehet kukta, és a kondér mellett elég feltűnő lesz, úgy is nagyon sok krumplit kell megpucolnia mire mesterszakács lesz belőle. Azt hiszem valami baj lehet a krumplikkal, mert megsértődve elrohant. 

– Nem bánom, pucolhatsz répát is ha azokkal jobban ki vagy békülve-kiabáltam utána. 
Most nem szól hozzám. Szerintetek mi lehet a baja?
Talán segíthetnétek nekünk nevet választani. Ha van jó ötletetek ne tartsátok magatokban! Hátha Mazsola sem sértődik meg.

A karantén 25. napján már erősen unatkoztunk. Kitakarítottuk a lakást, amíg a felnőttek dolgoztak, megnéztük a kedvenc sorozataikat, mondván nekik már ne kelljen ezzel bajlódni munka után. Elmentünk bevásárolni is és már a virágokat is sokszor meglocsoltuk. Már annyira de annyira uncsi volt ez az egész mikor hirtelen megláttam annak a kedves angol bácsinak a szakácskönyvét. Tudjátok, van ez a Jamie Oliver aki angol, de igazából olasz ételeket főz. Ki tudja miért?! Talán az angoloknak nem elég kifinomult a konyhájuk.

Nos… nagy erőfeszítések árán előszedtük a könyvet a többi könyv alól. Nekem még a lábamra is ráesett, de ha egyszer én valamit kigondolok, annak egy törött kis lábujj sem állhatja útját.
Mazsola lelkivilága kissé érzékeny ha húst lát, de mit tehetünk ha a kiválasztott ételbe kell hús.
Lássuk a receptet.  Mazsola azt mondta olvassa jó kis kuktához híven.

– aju..gara..hram cnevdek slooJ… De Tádé… ez nem magyarul van, ez mi ez a nyelv, ezt nem lehet kiolvasni sem. Tádé, rossz a könyv, valaki összekeverte a betűket. –sipított Mazsola!
– Ajj te kis buta, hát engedj ide.. hogy lehet ez? Na nézzük.
– Nem tudom, Tádé, de-de… nézd itt, ez a slooJ, hát szóval nem tudom, de szerintem ez az angol bácsi nem érti a dolgát. – mondta Mazsola pityeregve.
– Jajj te kis ügyefogyott, hát nem látod hogy fejtetőn nézted a könyvet, és visszafelé olvastad a szöveget?! Nézd csak, ez „Jools kedvenc marharaguja”
– Ó igen, látom már. Azt hiszem igazad volt, hol vannak azok a krumplik, csak a kondér mellett lehet jó helyem.
– Semmi baj Mazsola! Jamie, Te és én összehozzuk ezt a fránya ragut. Na olvasd mi  kell még hozzá.
– Sóval kell olíva olaj, vaj, hagyma, marha lábszár… ez már nem tetszik nekem! – zsörtölődött a kurtafarkú.
– Csak mond tovább, a lábszárat pedig bízd rám!
– Pasztr.. pasze…  paszternák! Répa, sonkatök. Na ebből elég! Sonkáról szó nem lehet! – mérgelődött a malac.
– De Mazsola! A sonkatök az tök, és nem sonka, csak olyan az alakja. Ahh add ide azt a könyvet te mihaszna –sóhajtottam – és menj készítsed elő amit eddig felolvastál.
– Rendben, bele is teszem a slow-cookerbe jó!?
– Rendben, én pedig hozom a húst.

Miután a hús együtt volt a sok zöldséggel, már egész finomnak nézett ki az étel. Sajnos jó pár óra kell mire az egész megfő, többször meg is kell kóstolni, és meg kell kevergetni.
Természetesen a kevergetés a kis kukta Mazsola feladata volt, aki annak rendje és módja szerint nagy lelkiismerettel kevergette a készülő ételt.
Két kavargatás mellett így szólt.
– Figyelj Tádé, szerintem ez a ragu nagyon finom lesz. És tudod miért?
– Nem, miért? –kérdeztem
– Hát azért mert olyan tökéletesen van megkeverve. –kuncogta
Én meg csak forgattam a szemeimet. Nem reménytelen ez a Mazsola!

Kis vártatva el is készült a ragu. Nagyon finom lett, örülünk hogy Mr. Jamie Oliver a konyhánk vendége volt, és megosztotta velünk nagyszerű  főzőtudományát. Úgy gondoljuk máskor is segítségünkre lesz. Csak azt nem tudom ki az a Jools… De kiderítem!
Addig is egy csodás padlizsán-répa koszorúból köldünk a sok-sok szeretetet és cukiságot.

Puszi,
Mazsola és Tádé

Sziasztok Kedves Olvasók!

Mint tudjátok, ez volt az első lakóautós kirándulásunk, amit nagyon-nagyon élveztünk és biztosan lesz még rá alkalom hogy újra részt vegyünk egy ilyen nagyszerű kiránduláson.
Kezdő kempinges kis kedvencként nem tudtuk, hogy a dolgok hogyan mennek de azért feltaláltuk magunkat.
A kempingek igen jól felszereltek, tiszták és nagyon kedvesek az ott dolgozók, akik sok esetben a tulajdonosok is. Megszálltunk nagyobb kempingekben, amiből több is van mindenfelé, de voltak kis magán kempingek is. A nagy kempingek közül a Discovery tetszett nekünk a legjobban, viszont a Bushland On the Murray Holiday Park is nagyon jó volt. Mindegyikben aza a jó, hogy közel van a természethez. 

Most viszont egy 3. kempinget mutatunk meg nektek Byron Bay-ben ez pedig a  Glen Villa Resorts.
Mondanom sem kell, hogy a nagyon meleg volt, a növényzet trópusi és a kicsi kabinok istenien néztek ki, mi csak a szánkat tátottuk és nézelődtünk.

Már 4. napja úton voltunk, mikor is jött a felismerés, hogy mosnunk kell… De jajj… Mazsola és Wasabee is kétségbe estek, „nincsmosogép” „nemleszruhánk” „rossznyaralás” és hasonló siralmakat hallgattam míg nem azt mondtam.
– Elég ebből nyavalyások, megtaláljuk a megoldást, és mindenkinek szép illatos ruhája lesz. Csak kell egy terv!
-Egy terv? –zümmögte Wasabee
-Igen egy terv! –kiáltotta Mazsola. De…de milyen terv Tádé? –kérdezte Mazsola ismét.
-Jaj de buták vagytok mindketten, hát veszünk mosószert, szerzünk aprót, megkeressük a mosodát és kimossuk a ruháinkat.
-Ez egy szuper terv Tádé. –mondták mindketten.
-Na jó, akkor a feladat a következő, én szerzek mosószert, Mazsola te elmész apró pénzért a recepcióra, Wasabee te pedig a magasból felderíted a környéket és megkeresed a mosodát.
– De Tádé van térképünk, nem lehetne, hogy az alapján keressem meg. –kérdezte
– Hát legyen, de aztán nem ám eltévedünk. Munkára fel, itt találkozunk „at twenty hundred hours”.
– Mi van Tádé, agyadra ment a meleg? Mi ez a twenty valami… Nem értem. –morcogott Mazsola
– Ah. srácok, este 8 órakor itt találkozunk. Nagyon rossz katonák lennétek.
Ezt már nem hallották, mert mindenki ment a dolgára.
Beszereztem a mosószert. Ez az egyik kedvencem. Virágillatú. 

Mazsola hozta az aprót, Wasabee pedig megtalálta a mosodát.
Csuda nagy mosógépek vannak ott, 5-6 db, 2 dollárral működnek, és mondanunk sem kell nagyon tiszták.
Bepakoltunk, és elindítottuk. Mindent rendben ment…

…amíg a zöld malac fel nem sivított, hogy gekkók másznak a falon.
– Ne üvölts Mazsola, hát azt hiszik bántalmazunk. –mondtam neki.
– Igen de ott vannak azok a… azok a rondaságok.
– Csak fáznak Mazsola, bejönnek melegre, megfogják a szúnyogokat és nem is félelmetesek. –hazudtam, mert biztos nem fáznak, nagyon meleg volt.
– De azok, sárkányok…
Na megpróbáltam Mazsolát megnyugtatni hogy nem is sárkányok. És inkább jöjjön nézzük meg, hogy mit lehet még itt találni.
Volt még a mosógépek mellett szárítógép, és mikró, vizforraló, kenyérpirító, tea, kávé, aztán volt vasaló és minden egyéb ami kényelmessebbé teszi az itt tartózkodást.

Amíg a mosás ment megszomjaztunk. De már nem volt aprónk. Szomjan csak nem hallhattunk, meg már este is volt nem tudtunk a recepcióra menni és egy cselhez folyamodtunk.
Ezt ne próbáljátok ki otthon, és máshol sem, nem teljesen törvényes.
Bemásztam az automatába és kipiszkáltam egy Coca Cola-t. Mazsola így is magas pulzusszámmal ücsörgött a padon, nem idegesíthettem fel hogy még üdítőt sem kap. A család az első, megtettem amit kellett.

Volt ám nagy boldogság az üdítő láttán, már nem is számítottak a falon szaladgáló gyíkok, és a gyilkos szúnyogok. Egy kis Coke mindenen segít. Tudtátok hogy ez a kedvencem és simán függő tudok lenni ha arról van szó?!

Időközben eltűntek a gyíkok, elfogyott az üdítő, a ruhák átkerültek a szárítógépbe, ahol szépen megszáradtak, senki sem ideges, hogy nem lesz tiszta ruha és lassan nyugovóra térhetünk.
Ez volt első mosásunk története egy kempingben. Legközelebb főzünk, és csavargunk a folyóparton.

 

Puszi 

Mazsola, Tádé és Wasabee

Kedveseim, ahogy ígértük itt a folytatás. Tehát a nagyon rémisztő magasságok után visszatértünk a földre. Egy csodaszép erdei sétán vettünk részt, ahol láthattuk bányászok kunyhóit, szerszámait és mindeközben gyönyörűséges fák közt sétálhattunk. Persze Mazsola itt is félt mert azt hallotta, hogy számos furcsa mítosz és rejtélyes legenda kapcsolódik a Kék-hegységhez. Például egy fekete párduct véltek látni Lithgow térségében, de voltak itt ufó észlelések, meg szellemek, szörnyek amiket egyesek Yowie-nak hívnak. Tulajdonképpen Yowie pont olyan, mint a mi Jetink, csak kicsit kevesebb szőrrel, és Ő is a vadonban él. Szóval Mazsola nem akart jönni, de meggyőztem, hogy nem viszi el sem szellem sem ufó, és a feketepárduc sem eszik zöld fonalból készült kis malacokat. Meg különben sem a szellemjárós túrára fizettünk be. 

De kezdjük csak az elején. Az 1800-as években Katoomba egy szénbányász falucska volt, hát ugye ezek a hegyek nagyon gazdagok szénben, és valljuk be sok kő is van itt. Sétánk közben láttuk a régi kunyhókat, a szénbánya bejáratát. Azt nem tudom, hogy emberek hogyan fértek oda be, mert Mazsolát sem tudtam volna betunkolni nemhogy egy szenes vagont. Láttuk a szerszámokat is, és azt is hogy abban az időben lovacskák húzták a szénnel megrakodott vagonokat.
Az egyikre fel is huppantunk tudjátok.
Amint ott ücsörögtünk a szénkupac tetején, egy amerikai turista csoport is megérkezett és képzeljétek el, ők is csináltak rólunk fotókat. Alighanem híresek leszünk, még Amerikában is rólunk fognak beszélni.
Aztán egy másik néni a csoportból megmutatta, hogy neki is van egy utazós barátja, aki valószínűleg megijedhetett a nagy magasságban mert ő is csak a néni táskájában dekkolt mint korábban Mazsola.
Nem hiába mondják hogy a cukiság kifizetődő, és a kedvesség minden nyelven ugyan az jöjjön bárhonnan az ember. Szert tettünk pár amerikai barátra a szén kupac tetején mosolyogva. 

Aztán az erdei túra után a Katoomba vízeséshez vezetett az utunk. Tudjátok, hogy a Kék-hegységben körülbelül 1000 kanyon található és Ausztráliában itt található a legtöbb ismert réskanyon, amit a folyóvíz alakított ki és az a jellegzetessége, hogy keskeny, mély és nagyon szép?  A Katoomba vízesés a Jamison völgybe zubog le 244 m magasból és 3 platformja van. Le lehet menni egészen az aljához, de az nagyon nagy lépcsős séta, úgy hogy mi inkább a tetejénél maradtunk és megnéztük közelebbről is a vizet.

Ide még biztosan visszajövünk és megnézzük az alját is. Addigra Mazsola is fitt lesz és sportos. Amit ő még nem tud, hogy én a hátán fogok ülni. Kicsi lábaim nem bírnák ezt a sok lépcsőt, nézzétek csak milyen mélyen van a vízesés, és ez talán csak a fele vagy inkább a harmada.

Miután ezt igy jól kiókumláltam az utunk A Három Nővér irányába vezetett tovább egy igen látványos sziklaperemen húzódó séta útvonalon keresztül ahonnan beláttuk az egész Jamison völgyet a vízeséssel, a távolban lévő Három Nővérrel és  a végeláthatatlan buja őserdőkkel. Különleges napszakot választottunk, kora este volt, a nap éppen eltűnni készült a hegyek mögött egészen varázslatos színeket adva ezzel a tájnak, a szikláknak és az alattunk lévő mélységnek. Ez a három szikla amik alighanem tesók lehetnek, mint mi Mazsolával az őslakosok egyik kulturális helye.
Engedjétek meg hogy elmeséljem Nektek a három nővér Meehni, Wimlah, és Gunnedoo történetét.
Ők a Jamison völgyben éltek, mint a Katoomba törzs tagjai. Ezek a gyönyörű fiatal hölgyek beleszerettek a nepeai törzsből származó három testvérbe, ám a törzsi törvény megtiltotta számukra a házasságot. A fiútestvérek nem szívesen fogadták el ezt a törvényt, és ezért úgy döntöttek, hogy erőt alkalmaznak a három testvér elfogására, ami komoly törzsi csatát okozott. Mivel a három nővér életét súlyos veszély fenyegette, a Katoomba törzs boszorkánymestere magára vette, hogy a három nővért kővé alakítsa, hogy megvédje őket a bajtól. Miközben a bűbáj visszafordítását tervezte, a csata véget ért, maga a boszorkánymester meghalt. Mivel csak ő tudta volna visszafordítani a varázslatot ezért a nővérek továbbra is csodálatos sziklaformációjukban emlékeztetnek minket erre a csatára.
Ez a történet nem ért véget boldog befejezéssel, de mindenképpen szép legenda.

Mire a Nővérekhez értünk már teljesen ránk sötétedett, ezért visszaindultunk a szállásunkra.
A következő részben megmutatjuk nektek hogyan telt egy estént kempingben.

Puszi 

Mazsola és Tádé

Sziasztok, 

Visszatértünk a nyaralásból és hoztunk nektek pár érdekes történetet.
Egyszer csak eldöntöttük, olyan karácsony környékén, hogy akkor mi most elmegyünk nyaralni. Viszont szerettünk volna kipróbálni valami újat. Nem csak folyton a repülést…
-De Tádé, khm… mi még nem is repültünk, csak akkor mikor ide jöttünk és akkor is csak a bőröndben utaztunk.
-Jajj Mazsola, muszáj mindenbe belekötni? Akár repülhetnénk is nem? Lényeg a lényeg, hogy ezúttal egy lakóautós kirándulást terveztünk meg. Ki kíváncsi már a szállodai szobákra?!
-De Tádé….
-Nem Mazsola, meg se szólalj, most én mesélek mégpedig nem másról mint a lenyűgöző, hatalmas és végeláthatatlan Kék Hegységről. Vagy ahogy itt hívjuk Blue Moutains-ről.

Egy Katoomba nevezetű kis falu kempingjében száltunk meg. Ez volt az első település ezen a környéken aminek a neve Cittaslow volt ami annyit jelent „lassú kisváros” vagy magyarosan álmos kisváros. Hát nem is sietnek sehova az emberek itt, az biztos. Elég felkapott hely évente 3,5-4 millió látogatót fogad, de ki tudja miért, nem volt tömeg. Azt tudjátok hogy a Kék Hegységnek a neve sem az volt ami ma, elég sokáig hívták Carmarthen Hills-nek és Landsdowne Hills-nek.
Na de honnan a név? A Kék-hegység kék árnyalatát az eukaliptusz fák által felszabaduló illékony terpenoidok (olajok) eloszlása okozza. Amikor ezek kölcsönhatásba lépnek a rövid hullámú fény, por és vízgőzökkel, kék árnyalatot kap. Köszönöm a figyelmet, most jöjjön a túra mókásabb része.

10 perc sétára található egy nagyon mókás Scenic World nevezetű 4 opciós túra. Van Railway – vasút, Skyway – légi út, Cableway – kötélpálya és Walkway ami hát végül is egy séta az erdőben. 

Mi először a vasutat próbáltuk ki. Tudtátok hogy ez a világ egyik legmeredekebb személyszálitó vonata? Nem? Hát mi sem.

És tudjátok mit láttunk miután beültünk a vonatba és az elindult? Semmit. Mert annyira nagyon féltünk, hogy kapaszkodtunk a kamerába, egymásba, mindenki másba és csak sikítottunk. Az egész nem tartott tovább két percnél, de mi nem mertük kinyitni a szemünket. A páfrányok sűrűek és zöldek, a fák az égig érnek, a sziklafalak pedig a holdig. Gondolom. Mert nekem csak egy zöld malac visitása visszhangzik a fülemben.

Mazsola ezek után már nem is akart soha többé kimászni a hátizsákból és azt mondta, hogy őt ugyan nem érdekli a nagy mélység és távolság. Na én azért kinéztem ám a Skyway kabinból és csodás látvány fogadott. Ezt a völgyet Jamison Valley-nek hivják, és 270 méter magasan suhantunk a fák felett. Őserdő mindenhol amerre a szem ellát. Tudtátok hogy 150 féle növényfaj található meg itt ami sehol máshol a világon, és hogy több mint 100 féle eukaliptusz található meg a nemzeti parkban? Természetesen védettek.

Nos aztán az eredei sétára már Mazsola is előmászott a hátizsákból. Itt már nem félt. Az idő szép volt, az erdő pedig csodás mint mindig.
A következő részben, mesélünk a vízesésről, a bányászokról és a 3 Nővérről.

Addig is puszi,
Mazsola és Tádé

Sziasztok, 

A tékozló kis kedvencek visszatértek. Jaj, nagyon zűrös év volt a tavalyi és ezek a nagy erdőtüzek. Szörnyű igaz? De nem kell ám aggódni, minden a helyére kerül ha eljön az ideje.  Nálunk egy kicsit füst van ma is, és sajnos holnap is az lesz. Nagyon meleg van ismét, forró szél fúj és ez nem segít az erdőtüzek helyzetén. 

Mazsolával mégis úgy döntöttünk, hogy hátunkra kapjuk a hátizsákot és elmegyünk kirándulni. Hogy hova? Hát egy szigetre, amit French Island-nak hivnak. Na nem hiszem, hogy az miatt mert francia népek laknak ott. Csak ez a neve mint Mazsolának a Mazsola, s lám mégsem egy szárított szőlő szem, hanem a egy kurta farkú zöld malac. De már ne is szaporítsuk a szót tovább. Kezdődjék a kaland.

Nos erre a szigetre nem vezet út. Sem híd, sem semmi más. Kis hajóval kellett mennünk. Mazsola persze hogy tengeri beteg lett. Ezek a fiúk szörnyűek. Reggel korán megy a kishajó a szigetre, természetesen lekéstük. Futottunk ahogy a lábunk bírta de csak elhajózott az a nyavalyás nélkülünk. Sebaj addig benéztünk a helyi bolhapiacra, ahol vettünk finom sárgabarack lekvárt, egy kis birsalma sajtot és nekem egy nagyon szép zöld medált. Végül a 10 órakor induló kishajón már mi is ott voltunk. 30 percnyi hajókázás után már ott is voltunk.

French Island-ról azt kell tudni, hogy tele van kígyóval. Mérges kígyóval, és van olyan, ami aztán nagyon mérges. De nem tudom mi bajuk, szegények olyan csúnyák, hogy senki nem mer a közelükben menni. Még mi sem, pedig mi szuper kedvesek vagyunk mindenkivel. Talán ezért mérgesek nem? Mert őket senkisem szereti. Hát mindegy, vannak elvek, amit az ember tengerimalaca akkor sem ad fel, ha a világ a feje tetejére áll. A kígyó nem barát, a mérges kígyó pedig egyáltalán nem. Ebből nem engedünk.
Egyébként ez a sziget a legnagyobb Victoria államban, és a 70%-a nemzeti park. Mielőtt az európai népek megérkeztek, az őslakosok ezt a szigetet vadászterületként használták. Mondjuk kígyót mindig tudnak ott fogni az biztos. De ezenkívül kagylókat gyűjtöttek és hattyú tojásokat.  A szigetet 1802-ben nevezte el egy bácsi aki alighanem francia volt, Pierre Bernard Milius. Ő Isle des Francais-nek nevezte el de angolul French Island. Hát én biztos jobbat találtam volna ki. 1850-ben aztán megérkeztek a telepesek is, a szigetről exportáltak a szárazföldre sót, cikóriát, tejet, húst. De nagy sikere nem volt mert sokan inkább visszamentek a kontinensre. 1916-ban börtön volt. Úgy látszik Ausztrália nehezen szakít a hagyományaival. Az angolok imádják a szigeteket börtönnek kialakítani. Jaj de ilyen börtönbe el lennék én is, csak a fránya kígyók ne lennének. Aztán akartak ám oda erőművet, mert az áram az fontos. De a szigetlakók és a természetvédők ezt megakadályozták. Aztán a 1979-től a börtön farm-ot és az állami földet is nemzeti parkká nyilvánították. Ma a sziget kétharmada nemzeti a park, az egyharmad pedig magán tulajdonban van. Mazsolának mikor beszéltem a kígyó veszélyről, inkább levetette magát a mélybe. Sok volt ez neki igy, tengeri betegség, a szárazföldön meg kígyók. Megértem.

2000-ben a sziget a Mornington Peninsula es a Western Port Bioszféra Rezervátum részévé vált ami valamit biztos jelent, valami jót szerintünk de sajnos azt nem tudjuk mit.
A szigeten körülbelül 260 állatfaj, 230 őslakos madár és 580 növény faj él amelyek közül sok egyedi. És tudjátok mi nincs a szigeten?
Nem! Nem kígyó! Az sok van. Hát róka! Az nincs a szigeten.  Meg gomba betegség a növénykéknek.
Na és tudjátok mi van még a szigeten? A kígyókon kívül… Hát koala! Nagyon sok koala. Nagyon jól el vannak ám ott, egészségesek, cukik, egész nap esznek, és alszanak pont mint Mazsola.
Tettünk egy hatalmas kört és megnéztük a fákat, az erdőt, felmentünk a dombra és lejöttünk a dombról. Bandukoltunk a mocsár mellett, bandukoltunk a mocsárban, láttunk sok szép fekete hattyút, de koalát egyet sem. Éppen ezért vissza is kell mennünk oda.
Azt pedig úgy sem fogjátok kitalálni hogy mit láttunk. Igen, kígyót. A vaksi Mazsola cammogott előttem, én pedig szorosan a nyomában. Jobb-bal, jobb-bal jobb….és egyszer csak nagy sikításban törtem ki hiszen egy csúf fekete mérges kígyó ott volt éppen a lábam mellett. Gondolom mérges volt, mert nem mondta, hogy nem. Mazsola pedig akkorát ugrott hogyha nem zöld lenne még kengurunak gondolnám. A kígyó pedig? Hát ő úgy elslisszolt ijedtében, hogy vissza sem nézett. A kígyók napoznak a fűben, az út sáros volt és mi is a fűben sétáltunk. Aztán így összetalálkoztunk. Nem volt egy örömteli esemény. Soha többet nem sétálok fűben. Ezek után inkább a komp felé vettük az irányt. Úgy döntöttünk áthajókázunk Phillip Island-ra egy jó rántott halacskát enni. Mit ad Isten? Ezt a kompot is lekéstük.
Kikészültem. Kígyós kaland, elkésés, rántott halat sem eszünk… Szörnyű. De a sziget nagyon-nagyon szép volt, és ígérem hozzuk a koalás kalandot is.

Nos, amikor a komp megérkezett, úgy döntöttem én leszek a jegyszedő. Mazsola a  fejébe húzta a kalapját, köszönte szépen, azt is letagadta hogy ismer, pedig aztán tök cuki voltam. Cuki, de szigorú. Senki fel nem jöhet jegy nélkül, ezen a hajón nem lesz ám bliccelés amíg én vagyok a jegyszedő a teringettét neki.

Aztán kifutottunk, és hazafelé vettük az irányt. A mai nap tartogatott még egy szuper meglepetést.
Jajj dehogy is, nem kígyót hoztunk magunkkal a hátizsákunkban, hanem képzeljétek el, 3 bálnát láttunk az öbölben. Egész sokat elidőztek ott, kifújták a vizet, és mutatták az uszonyukat, a hajó körül kíváncsiskodtak. Nagyon szuper zárása volt ez a mai napnak.
Hamarosan jövünk ismét. Talán szerzünk pár koala barátot is.
Puszi

Mazsola és Tádé

Sziasztok!

Hoztunk Nektek egy történetet a szombati napunkról.
Sajnos Ausztráliában beköszöntött a tél. Esik, fúj, és rettentő hideg van. Mit tehetünk ez ellen?
Semmit. De a télre és a magyar származásunkra való tekintettel kitaláltam, hogy töltsük kolbászt!
Jó magyar ember vagy a mi esetünkben a jó magyar kis kedvenc csak tölt egy kis füstre való elemózsiát ugye?!

Egy borongós reggelen pattant ki a fejemből az ötlet! Gyorsan el is hadartam Mazsolának, hogy mi lenne ha mi most elmennénk a piacra és megvennénk az összest húst és jól feldolgoznánk.
Aztán hirtelen eszembe jutott ám, hogy a jó magyar ember miből is készíti a kolbászt. Hál’ isten, hogy Mazsola még álmos volt, és nem is fogta fel mit csicsergek. Jobb lesz ha ezt a hús kérdést majd magam megoldom.
Így is tettem. Nem vagyok ám én egy elveszett tengeri malac.

Szóval 15 kg „valamilyen” hús megvásárlása után szombaton reggel összejött a család, mert hát ugye az ilyen események így zajlanak. Családi körben. Mi pálinka helyett bambit ittunk, Mazsolának dupla adag szörpöt tettem a szódához, hátha nem veszi észre a hús miféle hús!
Meg is jegyezte ám!
„-Te Tádé, olyan édes ez a bambi nem töltötted túl azt a szörpöt mond csak?”
De én csak legyintettem, hogy biztos sok volt a reggeli kávé és inkább a hús darálásra koncentráljon ne a bambira.

Hát nem is tudom, most vagy túl sok volt a babmi vagy túl kevés de ennek a malacnak nem igazán megy a húsdaráló használata.  Húzta, vonta, jajgatott, nyögdécselt, de csak nem jött az a hús.

– Eredj innen Mazsola, majd én megmutatom hogy kell ezt.- mondtam neki.
Na látjátok, így megy ez, így kell ezt csinálni.
Mazsola csak bámult és annyit tudott mondani „naháát.”

Hát az edényt elnézve van még mit darálni, de előtte csak iszunk egy kis bambit nem?
Szerencsére Mazsola semmit sem sejtett az egészből, hogy ez most miféle folyamat itt, és inkább el volt foglalva azzal hogy megtanulja a kolbász titkos receptjét és a kolbász töltés minden fortélyát.
No sebaj hogy a darálót sem tudta használni, hiszen Rómát sem egy nap alatt építették fel. Hosszú télnek nézünk elébe lesz még alkalma gyakorolni.

 

Nos a darálás elkészült, sok bambi fogyott. Nem véletlen van ám 3 színű cérna az asztalon a töltő mellett. A piros – ami inkább sárga, de hasonlítsuk a zászlónk színéhez – az megy az extra, nem gyomor barát, csípős kolbászkákra. A fehér a nem csípős, a zöld pedig értelem szerűen a kicsit csípős. Kész is. Piros, fehér, zöld. A magyar zászló színei. Mert akárhol is élünk a világban, magyarok vagyunk, és büszkének kell lennünk a magyarságunkra, a kultúránkra, és őriznünk kell a hagyományainkat! Akkor igyunk egy bambit.

Mazsola nagy érdeklődéssel figyelte a kolbásztöltő munkáját, tanulja a szakmát. A kolbász meg csak úgy tekeredett, kunkorodott, majdhogy nem el is szédültem. Alig várom, hogy füstre kerüljön és finom friss kovászos kenyérrel, hagymával, paprikával, paradicsommal tudjam falatozni. A friss, puha füstölt kolbásznál nincs is finomabb a világon.

No és kérem el is készültek a kis kolbászkák.
Nem nagyüzemi füstölőnk van ám, de lehetséges hogy egy következő bejegyzésben azt is meg mutatjuk. Csak nehogy boxos képűek legyünk a sok füsttől. Szóval a kolbászkáink azért ilyen rövidek, mert így kényelmesen elférnek, no meg könnyebben meg tudjuk enni őket.
Ma éjszaka még szikkadnak kicsit, és holnap irány a füst, aztán pedig a irány a pocakba bele!

Millió ölelés,
Mazsola és Tádé

Sziasztok,

Elnézéseteket kérem, hogy nem jelentkeztünk a kis mesékkel de hoztam egy nagyon komoly döntést -pontosabban kettőt- és muszáj teljes mértékben arra koncentrálnom. Az első az, hogy kertész leszek. A második pedig az, hogy pillangó…
-Hah, Tádé hagyd már ezt az ostobaságot. Nem leszel pillangó. Sosem. –mondta Mazsola.
– De igen, de igen, de igen… Merjünk nagyot álmodni Mazsola. És félig már amúgy is pillangó lettem, csak te nem jöttél el velünk és nem láttad. Most majd elmesélem. Figyelsz?
– Halljuk azt a történetet te Rózsaszínű molylepke.
– Gonosz vagy Mazsola…

Szóval az úgy kezdődött hogy…
– …hogy elkezdtek nőni a szárnyaid?
– Ne már Mazsola… Ne cikizz.
-Rendben, nem ám bebábozódsz itt idegességedben.
– Na jó, ebből elég. Ma nem lehet bírni veled Mazsola. Kifelé innen, hess-hess. Kívül tágasabb.

Így már nyugodtabban leszünk. Szóval Kockásfülűvel elmentünk egy helyre ahol sok víz van, virág, és mindenféle színes csoda. Ennek a helynek pedig az a neve hogy Blue Lotus Water Garden. Ezer és ezer színes, kicsi és nagy tavirózsa és lótusz virág van a tavakban. Nem is hittünk a szemünknek. Talán Tündérországba köthettünk ki? Ki tudja. Végül is egy Tündér lány valóban volt ott. ☺
De a liliomokon kívül voltak ott fák, pálmák, és egyéb színes virágok, virágágyásokban.

Ahogy a sétát elkezdtük nagyon sok szép és színes virágot láttunk. Át kellett menjünk egy szépséges hídon ami agy hatalmas tó közepén vezetett át millió és egy lótusz virág között. Méhecskék döngicséltek mindenfele, serényen gyűjtötték a nektárt. Nem is figyeltek Ránk. Wasa-bee biztosan nem volt ott, ezt már megtanultuk az előző kertes látogatásunkból. Csodálatosan szép virágok magasodtak fölénk. Rózsaszínűek mint én, sárgák, és fehérek. Beleszerettem a helybe.

Ahogy sétáltunk tovább megláttunk egy színes petúniákkal teli virágágyást. Édes cukros illatukkal a virágok csalogatták a méheket, pillangókat és engem. Egyszer csak zsupsz, fejest ugrottam a virág rengetegbe.
– Ó jaj, ki mi ez az őrült felfordulás itt- kérdezte egy vékonyka hang.
– Oh elnézést Kedves, nem láttalak hiszen olyan színes vagy mint ezek a virágok. – kértem elnézést szégyenkezve- Tádé vagyok, a barátom is itt van valahol. De hol is… Kitudja. Te kivagy színes szárnyú barátom?
– Szia, az én nevem Sunrise a pillangó.
– Nahát, te egy igazi pillangó vagy? Milyen szép színesek a szárnyaid és milyen puha.
– Igen, ezért nem kellene a virágok közé ugrálnod mert balesetet szenvedünk.
– Oké, megígérem, hogy semmi ugrálás nem lesz ezek után. Figyelj csak Sunrise, szerinted lehetek én is pillangó?
– Jajj Kedves Tádé, bármi lehetsz ami lenni akarsz! Minden csak döntés kérdése! Minden adottságod meg van hozzá hogy pillangó legyél! Színes vagy, kedves vagy, és szereted a virágokat!
– De én nem tudok repülni!
– Kérlek, ne légy ilyen kicsinyes. Gondolkodj nagyban. Nem kellenek szárnyak! A lelkünk szárnyalhat, a gondolataink szárnyalhatnak, és eljuthatunk oda ahová a legmerészebb álmainkban sem gondoltuk volna. Ha valamit igazán akarsz akkor találni fogsz hozzá egy utat, ha nem akarod igazán, akkor találni fogsz egy kifogást. Szárnyak? Ugyan kérlek.
– Nahát Sunrise, te nagyon bölcs pillangó vagy! – mondtam neki miközben Ő csak csapkodott a napfényben szivárványként tündöklő szárnyaival.
– Soha ne feledd Tádé, amint elszánod magad és hozol egy döntést az univerzum segíteni fog megvalósítani azt. Légy pillangó ha szeretnél! – ezzel el is repült a napfénybe én pedig ott maradtam a virágok közt ülve.

Előkerült Kockás is! Mondtam neki jöjjön ide mellém de ne ugráljon mert itt pillangók vannak, és nem szeretnék balesetet nekik.
Üldögéltünk még kicsit a virágok között a napfényben, élveztük az illatokat, színeket…
– Figyelj Kockás, én pillangó leszek.
-Legyél. Támogatom.

Aztán tovább haladva egy akkor a de akkora lótusz levelet láttunk meg, hogy a lélegzetünk is elállt. Erős késztetést éreztem hogy felmásszak rá!
– Gyere ide Kockás légyszi, csinálj egy képet Manócskának és Mazsolának. Hiszen ez a levél akkora hogy az egész Tökházikót befedné!

Tovább sétálva a piros hídon Kockás észrevett egy furcsaságot. Vizsgálgattuk, tanakodtunk mi lehet az de valahogy semmi sem jött bele a buksinkba.
– Talán egy zuhany rózsa. – mondta Kockás.
– Jajj dehogy is füles barátom. Ki akarna itt zuhanyozni, mikor itt vannak a tavak, azok közepén szökőkutak.?!– korholtam a buta beszéd miatt.
– Na jó, akkor mikrofon, szabad téri koncertekhez!
– Oh te.. te kis te! És kik hallgatják a zenét a virágok?
– Na jó Tádé, te amúgy is egy pillangó kertész vagy, akkor mond meg te hogy mi lehet ez?!
– Ő… Ez? Kérlek szépen ez egy olyan hogy is mondjam zöld izé ami… -ebben a pillanatban Sunrise megmentette a kertész pillangó becsületemet.
– Tádé és Kockás, kedveseim! Ez a lótusz virág közepe ami akkor marad meg ha a szirmok lehullottak, és tudjátok ebben nevelődnek a magok, amiből az új növények kihajtanak. Van ám itt még egy különlegesség. A büfében meg tudjátok kóstolni! Kérjétek a lótusz chips-et…
De azt már csak a messzeségből hallottuk mert Sunrise ismét tovább röppent.

Lótusz csipsz??? – néztünk egymásra kérdőn. Talán Sunrise csak viccel velünk! Nem egy viccelős fazon, szóval elindultunk a büfé felé!
Minden bátorságom összeszedve odamentem a pulthoz és kértem egyet. Kaptam is. Nagyon érdekes volt. Tényleg chips, és tényleg lótusz.
– Na mit gondolsz Tádé, megkóstoljuk? – kérdezte a Kockás.

Végül is nagyon finom volt. Ropogós, natúr ízű lótusz virág chips. Mindig van új a nap alatt nem igaz? Ajánljuk mindenkinek, egy kis tartár mártás nem rontja el. Kedves egészségünkre.

Végül Kockással felmásztunk egy óriási lótusz levélre ahol is jóllakottan elheveredtünk és élveztük a semmit tevést, a nyarat, azt hogy kék az ég, néztük a pillangók táncát, a szorgos méheket. Csak úgy voltunk.

Puszi
Tádé és Kockás.

Sziasztok,

Mivel a hétvége nagyon szép napos volt, ezért Kockásfülű nyúllal felkerekedtünk és elmentünk virág látogatóba. Ezúttal oda mentünk ahol még én sem voltam, tehát minden új volt nekem is.
A Királyi Botanikus Kertet (Royal Botanic Garden) látogattuk meg bent a városban. A nevére igen csak méltó kert megérdemli a Királyi jelzőt. Mazsola otthon betegeskedik. Fáj a torka. Én meg mondtam neki, hogy sok lesz az a jégkrém. Persze ő nem hallgatott rám, azt hitte meg akarom enni előle. Hát persze, hogy meg akartam, de ő nem osztotta meg. Látjátok így jár aki irigy.  Most otthon fekszik és Manócska ápolja Wasa-bee pedig a második vödör mézzel fordul a félszigetről, mert a méz és a tea nagyon jó együtt a torokfájásra.

Na de kezdjük is a mesénket. Tudjátok a Botanikus kert egy igazán szép és lenyűgöző hatalmas zöld terület a város közepén a felhőkarcolók között. Ha nem tudnám hogy Melbourne-ben vagyunk akkor azt hinném ez New York a Central Park-al. Na jó csak vicceltem.

Ennek a kertnek két része van, a Cranbourne-i és ez amit mi is meglátogattunk, a Melbourne-i.
1846-ban alapították és van vagy 36 hektár. Be sem tudtuk járni a kicsi lábainkkal hiszen közel 50 ezer növény található itt, 8500 különböző faj és van vagy 30 terület ahol ezeket meg lehet nézni. Például Kockásnak nagyon tetszett az úgynevezett Arid-garden ami kifejezetten csak kaktuszokból állt. Nekem az esőerdős rész sokkal jobban tetszett a nagy pálmákkal és bambuszokkal.
Az információnál fel is markoltunk egy térképet nehogy eltévedjünk. Rögtön az első hely ahova bementünk egy cuki zöldséges kert volt. Kicsit össze is zavarodtunk mert ez nem volt rajta a térképen.

Mi bajunk lehet, bementünk. Volt ott paradicsom, tök, és sok virág. Meg sok méhecske. Meg kérdeztem párat hogy „-Ne haragudj, te vagy Wasa-bee? Vagy te? Esetleg Te?” Jaj olyan egyformák ezek a méhek én nem is tudom hogy ismerik fel egymást. Aztán hirtelen megláttam egy fura alakot.
Úgy nézett ki mint Óz a nagy varázsló. Azonnal ránéztem a lábaimra. Huuh nincs piros cipellő. Rendben akkor nem csoda országban vagyok.

„Szia, te ki vagy?”-  kérdeztem. Nincs válasz!
„Khm-khm! Csókolom bácsi, én Tádé vagyok, ez pedig a barátom Kockásfülű Nyúl”- mondtam kicsit hangosabban.
-Oh ne haragudj Kedvesem, de olyan kicsi vagy és vékony a hangod, alig hallottalak. Mit csinálsz te itt? –kérdezte a fura figura
-Mi kirándulunk a barátommal és bejöttünk ebbe a kertbe. Kockás kergeti a méheket, de hiába mondtam neki hogy nincs itt a méhecske barátunk. Te is kirándulsz? -kérdeztem
-Nem kedvesem, én itt lakom és itt is dolgozom. Rémisztő a nevem és a palántákra vigyázok.
-Nahát…. De te nem is vagy olyan rémisztő, kit rémisztesz meg?! – kérdeztem
-Tudod Tádé én egy madárijesztő vagyok.
-Aztaaaaa….” –ámuldoztam – és mond csak mit csinál egy madárijesztő?  
-Tudod mi itt állunk a kertbe, néhányunk a határban és nap nap után nézzük a kék eget. A madarakat riasztjuk el. Ők megeszik a termést. Félelmetes hírünk gyorsan terjed a tavaszi szél szárnyán, ezért a tollas éhenkórász népség messze elkerüli a környéket. –mondta kicsit szomorúan.
-De… akkor te egész nap egyedül vagy? –kérdeztem
-Többnyire, de van hogy bejönnek ide mások is, gyerekek felnőttek. Látod itt vannak a méhek is, de ők inkább csak dolgoznak. Rajtam nincs virág, nem vagyok érdekes számukra.
-Hát nem valami izgalmas az életed Rémisztő.
-Cseppet se aggódj miattam. Van egy barátom képzeld. Egy madár.
– Egy madár? De hiszen őket rémiszted. – néztem bután
– Igen de ez a madár nem fél. Sőt egy kicsit talán pimasz is volt az elején. De aztán jól össze barátkoztunk. Ő hozza a híreket mit történik a nagy világban, én pedig nem rémisztgetem… Tudod Tádé, néha furcsa barátságok tudnak köttetni. Van aki furcsa és rémisztő, de nagyon kedves és odaadó. Aztán van, aki amolyan szemtelen, hitvány de ha jól bánunk vele akkor mindenkit meg lehet szelídíteni. Ha majd egyszer sok időd lesz olvass a Kis Hercegről és a Rókájáról. Meglásd érdekes mese.
– Értem Rémisztő, köszönöm hogy ilyen kedves voltál és nem rémisztettél meg. Biztosan vissza fogunk még jönni és meglátogatunk, elhozom a tesómat is Mazsolát.
– Rendben Tádé, gyertek csak. De most menjetek, nézzétek meg a kertet. Kánya a barátom azt mesélte hogy nagyon szép. – mondta Rémisztő.
-Szia Rémisztő, jó munkát.

-Kockás?! Kockáááás! Ahh hát itt vagy- Mond csak mit csinálsz te itt?
-Ő… csak megvizsgáltam közelebbről a virágot. Tuti nem bánja. Még te is beleférnél mellém.
– Na zsupsz ki onnan Kockásfülű barátom. Megyünk megnézzük a vulkánt!

A Guilfoyle’s Volcano az nem egy igazi vulkán ám. 1876-ban építettek és víztározó volt tulajdonképpen. A városra szép kilátás nyílik, a víz közepén pedig van egy lebegő sziget amin sok növény él. Körben, ahogy fel kellett menni a vízhez, kaktuszok láthatók és minden olyan növény, aminek kevés víz igénye van. Nem tagadom ezek a kaktuszok igazán szépek, és most virágoznak. Kockás azt mondta neki a kaktusz a kedvence. Nekem kicsit szúrósak, de sebaj. ☺

Tovább haladva elértünk a Herb Gardenbe ahol találtunk egy igazi napórát. Tiszta vicces volt. Felmásztunk rá. Próbáltuk leolvasni de a telefon kinézőjét egyszerűbbnek tűnt leolvasni. Így hát hagytuk a napórát másra.

Viszont a Herb garden érdekes volt. Csomó zöld fűszert láttunk és nem is tudtam hogy van vadon élő menta, meg rozmaring és miegymás. Csoda jó illat volt ott. Kedvem támadt volna bele dörgölőzni a jó illatba. De nem lehet, a természetet óvni kell.

Majd Kockásfülű összetalálkozott az Arid-gardenben egy kaktusszal. Alighanem rossz napja volt mert össze vissza szurkálta a kockás füleit. Ő pedig csak sziszegett, jajgatott, és kérte hogy engedje el. Jajj Kockás de buta vagy, nem minden kaktusz olyan barátságos mint a vulkánnál lévő nagy gombóc kaktuszok.
Mondtam Kockásnak hogy elviszem egy finom ételek kínáló étterembe ha végre dűlőre jut Szúróssal és elengedik egymást. Hiába, a kaktusz az kaktusz, nem tudja megtagadni önmagát. Aztán nagy nehezen kiszabadult és elindulhattunk végre enni.

Farkas éhesek voltunk. Betértünk az Etto Pasta Bar-ba ahol isteni finom olasz tésztákat árulnak. Meg pizzát. Mi rendeltünk egy Bazsalikomos-pestós tésztát amit hipp-hopp befaltunk.

Na de nem úgy van ám az hogy egy pizzát nem kóstolunk meg. Kirúgtunk a hámból, és rendeltünk egy sonkás pizzát is. Kissé kerekedett a szemünk amikor kihozták, de jó magyar kiskedvenc létünkre csak nem hagyhatjuk a népet szégyenbe. Megesszük.

Így is történt. Degeszre ettük a hasikánkat. Haza sem akartunk menni. Ott helyben el tudnunk volna aludni. Kidőltünk teljesen.

Puszi

Kockás és Tádé.