Author: betty

Sziasztok,

Uhh mi már elfáradtunk az elmúlt 2-3 hét folyamatos cukiskodásában, így elmentünk ma feltölteni a cukiskodási készletünket. De mindenek előtt a pocakot töltöttük fel a McDonald’s-ban egy kis reggelivel.

Ma választottunk egy tomato relish roll-t. A relish az talán olyan lecsó szerűség, de mégsem annyira. Nem is igazán tudjuk mi az. De édeskés, paradicsomos, és a fini zsemlében a tojással, bacon-nel (Mazsola ezt nem hallhatja) egy kis bébi spenóttal isteni volt. Tudjuk, tudjuk a McDonald’s nem egészséges kaját árul, és még a krumplijuk sem krumpliból van… Azt gondolom, hogy amit a test megkíván azt meg kell neki adni. Sajnálom, ha most csalódást okozok, de el kell mondanom, hogy a krumpli bizony krumpliból készül a McDonald’s-ban. Szerencsére mindenki választhat, hogy hol és mit szeretne enni. Mi ezt választottuk.  „I’m lovin’ it.”

Neki estem és széttéptem mint ovis gyerek a mese könyvet. Morcogtam is hozzá, olyan finomságos volt.

Aztán teletömött pocakkal és egy jó nagy adag kávéval útnak indultunk. Az ulticél a Dandenong Ranges volt, azon belül is Belgrave. Ez a kis település a hegyekben van, és olyan mint egy kis ékszer doboz, körös körül hegyek, és fák, és esőerdő! Csodaszép!

Kitaláltuk, hogy ha már megnéztük a modern tömeg közlekedést, akkor nézzük meg azt hogy mit használtak régen az emberek. Tudjátok Belgrave és Gembrook között üzemel egy vasút vonal aminek a neve Puffing Billy.

Erről azt kell tudni, hogy ez egy nosztalgia vasútvonal, nagyon keskeny nyomtávval és képzeljétek gőzmozdonyok húzzák a kocsikat! 1900-ban nyitották meg a vonalat, és 11 megálló volt a két város között. Eredeti célja az volt hogy a helyi farmerek és faipari közösség életét megkönnyítse. 1953-ban sajnos egy földcsuszamlás miatt a vasútvonalat leállítottak és 1954-ben be is zárták. Legnagyobb örömünkre 1962-ben újra megnyitották a vonalat, helyrehozták a károkat de csak lépésről lépésre. Önkéntesek, cserkészek, segítettek a vonal megtisztításában, gépészek, mérnökök, segítettek a műszaki karbantartásokban, felújításokban és évről évre egyre több állomást tudtak megnyitni a turisták számára. A teljes vonal Belgrave-től Gembrook-ig 1998-tól üzemel. Tudjátok ez a vasút 24 km hosszú, és a mai napig gőzmozdonyokkal és a viktoriánus vasút 1900-tó 1930-ig tartó vasúti gyakorlatával működik. Figyeljetek, mintha visszarepültünk volna az időbe. Korhű ruhát, felszerelések, vagonok, mozdonyok.

Mazsola nézett is bután mikor meg kellett néznie mikor jön a következő vonat. Itt minden manuális. Minden.
Mondta is hogy „-Tádé, valami baj van az órával, mert 10 perce nézem, és nem mozdul a mutató.”
Aztán mondtam neki, hogy ne legyen már ilyen buta zöld kismalac… Az az óra nem jár, az csak azt mutatja h mikor indul a következő vonat. Szerintem nem értette, mert nem nézett valami okosan.

Inkább elhívtam magammal jegyet venni. Cukiskodtam a jegy eladó bácsinak, de nem kaptunk kedvezményt. Ez nem az ő hibája, a cuki faktorunk elég alacsony, talán ki is fogyott. Tudjátok Juditot gyógyítanunk kellett és hát ahhoz extra cukinak kellett lennünk. Talán a jegy eladó bácsi nem vette észre a ragyogásunkat. Nem hibáztatom, néha az emberek csak úgy elmennek szép és kedves dolgok mellet. Fizettem és annyit mondtam,  „köszönöm a jegyeket, csókolom bácsi legyen szép napja.”

Mazsola még mindig értetlenkedett, hogy miért nem jár az óra?! Mondtam neki hogy feladom postán ha nem hagyja abba. Bele fogom gyömöszölni a postaládába és otthon Edithvalben talizunk. Hagyja az órát, ezek nem olyan… járós órák. Ezek állós órák. Csak hagyjuk őket állni. Megmutattam neki a postaládát is elrettentésül. 😀 Gonosz tesó voltam.

Aztán kérte hogy készítsek egy képet róla. Na végre leakadt az óra témáról! Boldogan fotóztam a sapkás fejét!

Képzeljétek el, hogy körülbelül egy hete történt egy busz baleset valamelyik vonat átjárónál, szerencsére senki sem sérült meg, de azóta nem lehet a vagonok és a vonat közelébe menni a peronon sem. De hát miért? Mi nem vagyunk ügytelenek, és amúgy sem busszal vagyunk…
Szóval csak felszállás után tudtunk pár képet készíteni. Szép zöld bőr üléses kocsiba ültünk.
De hogy ez is zöld mint a villamos?! A végén még kiderül hogy Mazsola eladta a grabanca színét az ausztráloknak és azért zöld itt minden ülés? Na jó, ez már összeesküvés elmélet! Inkább induljunk.

Aztán végre sípolt a vonat, becsukták az ajtókat, a kalauzok jöttek mentek, és kiáltott az egyik hogy „all aboard”… Wohoooo már ott voltunk a fedélzeten szóval induljunk.
Aztán jött a Station Master bácsi és mindenkinek jó utat kívánt, és hogy vigyázzunk magunkra!
Hát még szép hogy vigyázunk bácsi, nem buták vagyunk hanem kicsik!

Sajnos a buszbaleset óta már nem szabad az ablakba kilógatni a lábunkat mert a kalauz bácsik ránk szólnak, de azért a fejecskét kidugtuk. Mazsola visitott mint egy malac… Ja Ő malac. Móni meg azért visított, hogy a visító Mazsola el ne vesszen, én meg azért visítottam mert tetszett ahogy elindultunk és a gőzös pöfékelte a füstöt, égett szén illata és pernye szállt a levegőbe és közben élveztem a szép kilátást. Erdő, páfrányok, zöld, vonat fütty, régi fa híd… Isteni volt!

Nagyon szép volt ahogy a táj változott. Mentünk mi erdőben, tisztáson, hegyeken és völgyeken át! Kissé bekormozódtunk, Füstös, a nem túl kedves madár, büszke lenne ránk! Ahogy mentünk az erdőn keresztül, nagyon sok apró házikót láttunk és minden honnan integettek nekünk az emberek. Nem beszélve arról, hogy a vasúti átjáróknál az autóból szintén.
Mindenki csak integetett és mosolygott, a nap csak úgy ragyogott ránk, nekem még a szemem is könnyezett. Persze nem örömömben hanem a füsttől és a koromtól ami olykor azt gondolta hogy neki a legjobb helye az én gomb szemecskéimben van. Mazsola mondta, hogy csukjam be a szemem. Nem is tudtam eldönteni hogy most viccel velem ez a malac? Csukjam be? De hát csukott szemmel nem látom a tájat, sem az integető embereket… Arról nem beszélve, ha valaki meglát az ablakban csukott szemmel, mit fog gondolni?! – Na nézd már, ez a kis rózsaszín tökkelütött csukott szemmel nézelődik.
Ajj Mazsola annyi hülyeséget beszél. Persze, hogy nem csuktam be a szemem…
Hagytam von aki ezt?

Néhány helyen meg is állt a vonat, van aki csak Lakeside-ig ment, mert ott van egy nagy park, tóval kacsákkal, de mi nem szálltunk le, mert ugye mi Gembrookig váltottuk meg a jegyünket.
Azért az ablakból megnéztük az állomásokat, mind nagyon nagyon szépséges volt. Én mindig felolvastam Mazsolának hogy éppen hol vagyunk. De viccesen csináltam ám, mert amikor megérkeztünk mindig azt mondtam neki tölcsért csinálva a kezemből hogy  
“-Sijófok’ Sijófok’, sebes vonat érkezik Székesfehérvár irányából a 6. vágányra, és tovább indul Zamárdi irányába…. “  De mielőtt folytathattam volna Móni mondta hogy ne csináljam a feszkót, talán agyamra ment a füst?! Pedig szeirntem tök vicces voltam… Tettem még egy próbát, “Sijófok’ Sijó….” Oké, abba hagytam…
Mazsola sípcsonton rúgott, hogy leszállítanak a vonatról ha bontjuk a rendet!  Így csak nézelődtünk inkább!

Nem sok utazás volt már hátra, 20 perc múlva megérkeztünk Gembrook-ba. Mit is mondjak róla? Egy cuki kis település, egy főutcával és 3 kávézóval amiből 2 zárva  volt.
Megnéztük az állomást, annyira szuper módon volt berendezve. Fel is huppantunk egy kocsi tetejére amelyeken dobozok voltak rajtuk emberek nevei a címekkel. Persze tudtuk hogy ez csak díszlet de mégis annyira illik a korhű épülethez vasúthoz és a személyzethez. Aztán képzeljétek valaki ledisznózta Mazsolát! Hát kikértem magamnak! Mondtam hogy Ő nem disznó esetleg malac! Malac nekem, mert é s a tesója vagyok. Mindenki másnak Mazsola! M-A-ZS-O-L-A.
Szakadtam a röhögéstől amikor szerették volna kimondani a nevét. Volt Ő Maszola, Mádzsola, meg ki tudja még mi nem…

Végig sétáltunk a fő utcán, nem tartott sokáig, és volt még 20 percünk a vonat visszaindulásáig, ezért betértünk egy bambira a helyi csehóba!

A visszafele út nem volt olyan izgalmas, és az igazság az hogy el is fáradtunk, de ez nem olyan fáradság mint a hétköznapokban vagy a munkában való elfáradás.
Azért egy kicsit rosszalkodhattunk is amíg a kalauzbácsi nem jött arra és nem látta meg hogy lógunk a plafonon. De kimagyaráztam. Mondtam hogy “ez nem az aminek látszik kalauz bácsi, mi csak kapaszkodunk. Egyáltalán nem a mi hibánk, hogy ilyen magasra tették a kapaszkodó csöveket, és nem ér le a lábacskánk. “  Ez nem jött be, mert a kaller bácsi ott utazott velünk a kocsiba mindaddig amíg vissza nem értünk Belgrave-be. Mi pedig szeppeni sem mertünk, nem hogy kapaszkodni.

Tehát ez a napunk így telt. Köszönjük hogy elolvastátok a blogot, reméljük egy kis mosoly lett mindenki arcán, és megint megoszthattunk néhány érdekes információt erről a csodaszép országról ahová volt szerencsénk kiköltözni!

Ölelés:
Tádé & Mazsola

Sziasztok,

Egy nagyon jó hírrel szolgálhatunk. Nekünk legalább is az. A héten szinte mindennap mentünk a kórházba, mert a cukiság gyógyít. Egyik nap olyan jól volt Judit, a mi itteni anyukánk, hogy már játszani is tudtunk vele, ott töltöttük a délutánt és együtt vacsoráztunk.

Ezen a napon a tömegközlekedés másik formáját választottuk, ami szintén nagyon népszerű itt Melbourne-ben… Ez pedig nem más, mint a villamos. Tudjuk már meséltünk Nektek a villamosokról, de miután a vonatokról teljes körű tájékoztatást adtunk a Kedves Olvasóinknak, így arra gondoltunk hogy igazságtalan lenne ha a villamosokat kihagynánk. Amúgy Mazsola a vonatokat szereti jobban, mert azt mondja az fiús. Jó hát a villamos sem egy kecses és nőies masina, de nekem meg az a kedvencem és kész….
Tudtátok hogy a villamos vonal folyamatosan üzemel 1885 óta, és hogy az első kocsikat lovak húzták? Őrület ugye?
Ezt a képet nagyon adom! (Új kifejezés most tanultam, menő)

Hát most egy kicsit már fejlettebbek vagyunk kérem szépen. E-Class!

Egyébként az Ő nevük Yarra Trams, a Yarra egy folyó, ami a várost szeli ketté. De mi még sosem láttuk.
Tudjátok mit?  -Mazsola, légyszi vedd már elő a cukiság noteszt és arra az oldalra amelyiknek az a neve, hogy bakancslista írd már fel kérlek hogy „megnézni a Yarra folyót”. Köszi. Cuki tesóm vagy!
Szóval a Yarra Trams 2017 májusától 250 kilométeren üzemelteti a vasút hálózatot, 493 villamossal, 24 útvonallal és 1763 villamos megállóval. És azt tudtátok-e, hogy Melbourne villamos hálózata a legnagyobb a világon?! Utánunk következik Szentpétervár 205 km villamos hálózattal. Szerintem jók vagyunk! Tudtam én, hogy a villamost kell kedvencnek választanom! 2016-ban és 2017-ben 204 millió utast vittek ezek a villamosok… Tök jó nem?

Különben vannak régi meg új villamosok is… Van ám egy olyan hogy E-Class de mi még azt sem láttuk (kép fent), mert az is csak a városban megy a nagy házak között…. Pillanat! – Mazsola légyszi ír…. Na Mazsola, most miért vagy ilyen? Jó akkor majd felírom én a bakancslistánkra hogy „Meg néz-ni az E-class vil-la-most.” Kész! A Mazsolát meg jól itthon hagyom, ha továbbra is gorombáskodik.
Szóval mi csak zötykölődöttünk a 72-es villamoson végig a Malvern Road-on, átszelve Prahran-t, közben nézegettük a házakat. Láttam azt a piacot, ahol már Móni volt a barátjával azzal a napsugár mosolyú fiúval a kávézóból…. Ez a piac nagyon szép, azt mondják sok-sok gyümölcs kapható, és finomak és olcsók is. Mondjuk.  

Mazsola meg teljesen beleolvadt a villamos ülésbe. Kicsit irigy is voltam, hogy miért nem rózsaszínek az ülések, hát a villamosok mégis az én kedvenceim. Mazsola a vonatokat szereti, akkor miért zöldek itt az ülések. Ahh bonyolult kérdések!

Egy kicsit gonoszkodtam is ám, de ez nem olyan igazi gonoszság volt. Láttam egy bácsit, akinek furcsán fel volt a zoknija húzva a lábszárán, és szerintem ez divat gyilkosság. Mazsola fiú, neki ez fel sem tűnt! Én egy kicsit kuncogtam, ő meg nem értette. De mi csajok, ugye értjük ezt, és szólunk a fiúknak ha éppen gyilkolják a divatot. Én tuti szólok Mazsolának ha szandit venne fel például zoknival vagy lábujjas papuccsal.

Aztán megérkeztünk a kórházhoz. Nagyon nagy zaj volt, néztem körbe mert megmondom a frankót lapultak a füleim rá a fejemre félelmemben. Aztán képzeljétek megláttam egy helikoptert. Jajj de nem csak ám úgy a levegőben. A kórház helikoptere volt és tudjátok hol a leszállója? Az út felett. Ott van a helipad közvetlenül az út felett ahol a villamosok, buszok autók mennek. Hát félelmetes is volt, és egyben megnyugtató is hogy nagyon gyorsan tudnak mindenhova odaérni, és onnan még a sürgősségi osztály is gyorsan megközelíthető ha beteget hoznak.

És amúgy a pilótákat láttuk ám a kórház ebédlőjébe. Oda akartam menni kedveskedni de Móni nem engedte mert h ez butaság. Kár volt hallgatnom rá. A cukiságom nagyobb, mint az angol tudásom, nyert ügyem lett volna. ☹
Azt tudom javasolni mindenkinek, hogy soha ne engedjétek, hogy bárki vagy bármi visszatartson titeket bármitől! Mindig hallgassatok a megérzéseitekre és a szívetekre, ezek nem tévedhetnek. Szóval a pilótákat elszalasztottam de legközelebb nem fogom!

Aztán különösebb lépcső baleset nélkül feljutottunk a Judithoz. Már várt minket, mert küldtünk neki SMS-t hogy jövünk!
Egyből odahuppantunk Judit ölébe. Szerintem örült nekünk, de ha nem, hát mi akkor is ott voltunk.

Elmeséltük a villamosos sztorit, beszélgettünk kicsit az ő napjáról. Orvosok jöttek-mentek, mi meg csak füleltünk, figyeltünk.

Aztán Mazsola nagyon nézegette az távirányítót vagy mit. Szerintem meg akarta szerelni! De Judit mondta neki, hogy ha megnyomja a gombokat jönnek a nővérek és megműtik.

Egyből sápadt zöld lett, és csak messziről nézte a cuccot. Én meg vihogtam, mert igazából tudtam ám hogy nem lesz itt semmilyen műtét. Csak Mazsola idegállapotba kerül ha orvosi szakkifejezéseket hall. Hihi… Néha jó cukkolni a tesót.

Aztán én meg észrevettem az ágy mellett valami távirányítót, és meg akartam nézni. Judit segített, aztán el is magyarázta, hogy mi az és hogyan működik. Kicsit féltett, hogy leesek, de kapaszkodtam.

Mazsola nem foglalkozott velem, ő még mindig papírzacskóba lélegzett mert ki voltak az idegjei.

Aztán össze kellett szedni magunkat, mert a sok cukiskodás alatt elrepült az idő, és meghozták a vacsorát. Húsleves volt, meg alma szósz sült husival, és banán. Tök jól nézett ki. De volt ott már bárány, marha, meg ilyesmik. Sok zöldséget adnak ha jól láttuk, és gyümölcsöt is mindig. Szerintem itt nagyon nagyon jó az egészségügy.

Hát aztán el is kellet vacsora után köszönni, mert a Judit is fáradt volt, meg mi is úgy mentünk volna már. De megígértük, hogy másnap is jövünk!

Tudjátok mi történt másnap? A Juditnak már nem kellett a kórházban lennie, hanem haza engedték, és már otthon gyógyulgat tovább. És mi vettünk neki kicsi ajándékot mikor mentünk be hozzá.

Sajnos a pilótákról le kell mondanom, de sebaj, az fontosabb hogy már nem kell mennünk a kórházba mert ez azt jelenti minden rendben van Judittal. Mi örülünk nagyon és annak is, hogy vonatozhattunk, villamosozhattunk, láthattuk a világnak megint egy kis szeletét és ezt meg is oszthattuk Veletek, úgy ahogy mi láttuk! Köszönjük hogy elolvassátok a blogunkat!
Millió cukiságot küldünk!
Mazsola és Tádé

utóirat: következő részben láthatjátok és olvashatjátok a Puffing Billy-s kalandunkat.

Sziasztok,

Tudom, tudom, az autós blogot vártátok, főként a kisfiúk, de én Tádé lepattintottam a Mazsolát, hogy van az Ő autós kirándulásánál érdekfeszítőbb témánk is. Persze ezen megsértődött és elszaladt. Én meg nem tartottam fel, majd visszajön.

Engem teljesen felvillanyozott a városban való utazgatás. Minden nap mentünk ám. Villamossal, vonattal, sétálva… Kocsival is. Csak ott mindig be kell magunkat kötni és nem látunk ki. De nem baj, aki autóval utazik, annak mindig kell használnia a biztonsági övet. Ezen ne is vitatkozzatok velünk, ezt így kell és kész. Kérünk mindenki a legcukibb módunkon, ha autóval utaztok kössétek be magatokat! Köszönjük. Mazsola… Mazsolaaaaa??
Ő is köszöni, hallottam ahogy puffogva mondja!

Nos egy csütörtöki reggelen elmehettünk Mónival. De már akkora volt a forgalom, hogy ezek ketten hisztiztek. Mazsola mert folyton szédül, Móni mert utál vezetni. Én meg csak a gomb szemeimet forgattam, és mondtam a vérfagyasztóan cuki hangocskámmal – Jó, akkor mostantól én vagyok a főnök, utazunk ahogy én mondom! Befenyítettem a bandát. Letettük az autót Malvern-ben. Tudjátok a hely ahol a cuki fiúk vannak, Manuel , Daniel… Szeretjük őket!
Nem volt túl nehéz leparkolni. Mondtam ennek a kettő hisztizsáknak hogy jöjjenek utánam.
Nem tudtam ám merre kell menni, hát milyen kicsi és tudatlanka vagyok én, de felszegtem az államat és csak annyit mondtam –Kövessetek.
Aznap reggel South Yarra-ba mentünk. Az már nagyon város ám.
Először is ki kellett ókumláljam, hogy melyik irányba kell mennünk és melyik platformról. Nem volt nehéz. Jól meg is figyeltem, hogy a vonat éppen most van itt, szóval lekéstük, de alatta ki volt írva hogy jön a következő 7 perc múlva.

Szépen nyugiban lesétáltunk a peronra. De előtte lecsippantottuk a myki kártyát. Persze ezt csak mi hívjuk csippantásnak, mert amikor odateszed a kártyát a konzolhoz akkor az csipog egyet. Amúgy az 1-es peron bejáratánál is vannak csippantók de ezt nem tudtam, szóval mi még fent csippantottunk. ☺

Tudjátok itt az neve a szolgáltatónak Metro Train Melbourne. Mi meg csak csodálkoztunk hogy miért metró? És ha metró akkor miért nem a föld alatt megy? De ez nem úgy metró ám.. Ez neve! Szépek a kocsik, és tiszták. Azt tudtátok, hogy 869-km hosszú a vasút hálózat Melbourne-ben és 420 vasúti kocsi üzemel? Van egy speciális rendezvény vonatuk is, de az nagyon speckó lehet mert még sosem láttuk . Ezek a kocsik évente több mint 30 millió kilométert mennek, és 228 millió utast juttatnak el az úti céljukhoz. Ma reggel ez a szám 228 millió és kettő lett! Ezek a vonatok 415 ezer főt szállítanak naponta (mai napon +2, ), és 14 ezer járatot bonyolítanak le hetente, 218 vasútállomás van és 3500 vasúti szakember, mozdony vezetők, mérnökök, ügyfélszolgálatosok. Na de hagyjuk is, hát ennyi szám bele sem fér a buksimba, tele van az cukisággal, nem számokkal. Nézzük inkább a képeket!

Mazsola nem mert közelebb menni a peron széléhez, mert félt hogy elviszi a vonat szele.
De milyen vonat Mazsola? A környéken sem volt semmi… Milyen félős tesóm van nekem.

Amúgy nekünk nagyon tetszenek ám ezek a régi vágású vasút állomások. Menő mindegyik.
Nektek is tetszik?

Jupiiiiii, megjött a vonat!

jupiiii nem tudtunk leülni 🙁 , szorítottuk a korlátot, hogy el ne essünk. South Yarra csak 5 perc vonattal, ugyanez autóval 50 perc minimum, mert a Toorak Road járhatatlan. Szerintem tök jó ötlet volt vonatozni.
Aztán végig sétáltunk a Toorak Road-on. Nagyon kellemes reggel volt, de a tömeg..

Jajj ki sem dugtuk, csak a fejünket a táskából. Ez a sok rohanó őrült, hát a végén eltapossák a kicsiket, néha azt gondoltuk, hogy egymást is. Lassítsatok néha emberek! Nem kell folyton rohanni, nézelődjetek, vegyétek észre a szép reggelt, a csodaszép vasút állomást, és ne lökjétek fel egymást minduntalan. Emelje fel a kezét aki egyetért velünk! ☺

A tömegből kiérve, Mazsola rácsodálkozott a gyalogosok közlekedési lámpájára, de csak miután kilelkendezte magát egy biciklis üzlet tábláján. Az volt ráírva hogy Pista Bike! Mazsola meg volt és most is meg van róla győződve hogy a Pista bizony egy magyar névre utal. Néztünk mi be az ablakon, de senki sem volt ott. Na ha legközelebb arra járunk bemegyünk, és azt mondjuk – Csókolom, Pista bácsi itt van? Ha magyarok akkor megértenek… ☺

Mondtam Mazsolának hogy nyomja meg azt a gombot és haladjunk tovább, mert munka van. Nem nekünk, hanem Móninak. De csak a zöld jelzéskor szabad a lámpán áthaladni! Ugye emlékszünk még erre?!

Gondoltuk mi a táskában maradunk amíg Móni dolgozik, de én kimásztam.
Elég halkan… Nem okoztam bajt! Mazsola először nem tartott velem, félt. De mitől? A cukikat szeretik, minket kicsit megdorgálnak maximum. És nagy bajt úgy sem csinálunk, csak kíváncsiak vagyunk a körülöttünk lévő világra! Ez pedig általában nem baj.

Annyira de annyira szépet láttam! A felhőkarcolókat.

Én csak bámultam és bámultam őket ahogy mind az égig ér, és arról ábrándoztam hogy egyszer oda is elmegyek. Be, közéjük, a lábukhoz, és majd nézek felfele a kis gomb szemeimmel, és biztosan nem is látom a tetejüket mert akkor a magasak…

Aztán Mazsola is előkeveredett. Megmutattam neki, hogy a park másik oldalára fogunk menni Judithoz a kórházba. Először csak azt gondoltam – áh, ez 5 perc séta. De valahogy onnan a 6. emeletről ez a part nem tűnt akkorának! Pedig akkora, vagy még nagyobb is.

Útközben kicsit megpihentünk egy padon, nagyon meleg volt. De ahogy látom nem csak mi vagyunk kíváncsiak a világra. A világ is kíváncsi ránk. Egy madár nagyon közel jött hozzánk. Mi nem féltünk, de Móni nem tudta elzavarni.
Ez a madár nem félt. Móni mondta neki hogy őrült jószág, de semmivel sem foglalkozott.
Szerintem meg 3 perc hírnévre vágyott. Legyen. Bemutatjuk Nektek őt!  

-Madár, Ők itt a blog olvasói. Mosolyogjál, fotóznak. Mindegy, ezt még gyakorold.

– Kedves Olvasók, Ő itt Madár. Nem túl kedves, a nevét sem mondta meg, ezért elneveztük Füstösnek.

És újra az Alfred kórházban… Mazsola félt. De mondtam neki ha nem kiabál, nem műti meg senki, én meg nem fogok leesni a lépcsőn, megígérem…

Na menjük be Judithoz…
Hamarosan jelentkezünk.

Mazsola és Tádé

Sziasztok,

Hát ismét el kell mesélnem Nektek egy vicces történetet. Vicces nekem, Mazsolának annyira nem.
Életünkben először meglátogattunk egy kórházat. Na nem azért mert betegek vagyunk. Látogatóba voltunk Juditnál az itteni anyukánknál. (Ő csinálta a karácsonyi tojáslikőrt amitől Tádé kicsit bekarmolt, és megborult a karácsonyi ebéd közepén. – Mazsola.)
Az emberek néha elromlanak, aztán van úgy, hogy csak úgy maguktól rendbe jönnek. Néha meg nem és akkor bemennek egy helyre amit úgy hívnak kórház. Ott van sok orvos, meg ápoló, meg mindenki különböző ruhákban, és meggyógyítják a beteg embereket. Mi néha csak megfázunk és köhécselünk szóval kórházba még sosem kellett menjünk.

Ennek a kórháznak az a neve, hogy The Alfred Hospital, és hatalmas. 1871-ben alapították, és  Edinburgh hercegéről Alfred-ről nevezték el, akit képzeljétek el meg akartak ölni egy ausztráliai látogatása során. Szerencsére nem sikerül ez a gonosz tett. Azt most nem tudjuk, hogy amúgy is az Ő nevét kapta volna a kórház vagy ez embernek le kell magát lövetni ahhoz hogy elnevezzenek róla valamit? Ez furcsa. Tudjátok ott van az az elnök, akinek a felesége egy rózsaszínű Chanel kosztümben volt mikor lelőtték. Aztán van róla elnevezve egy reptér is. Valami Kennedy, de mi ezt nem tudjuk, minket a politika egyáltalán nem érdekel. Igen, és az Alfred az egy oktató kórház ahová jönnek tanulni a fiatal okos orvosok a Monash Egyetemről. 638 ágy található ott, és nagyon sok betegséget gyógyítanak, rák, pszichiátriai problémákat – Mazsolának ez jól jöhet még amikor éppen kergetem őrületbe szegényt – allergia, kardiológia, neurológia hú és még sorolhatnánk. Ez a kórház egyébként bent van a városban, a felhő karcolók tövében… Az Albert park mellett ahol a Forma 1 futamok vannak.

Első nap autóval mentünk. Halálosan unalmas volt. És forgalmas. Móni utál vezetni, amit meg is értünk, sok ember inkább bevásárló kocsit kellene tologasson, mint sem autót vezessen. Kritikus egy társaság van itt!
Másnap úgy döntöttünk igénybe vesszük a Melbourne-ben lévő tömeg közlekedést, ezen belül is a villamost. Rögtön le is késtük. Sajnos a gyalogosoknak a lámpa piros volt, és sem itt sem a világon máshol nem szabad a piros jelzéskor elindulni. Meg kell várni a zöldet. Mi megvártuk, a villamos meg minket nem.

Na mondtam Mazsolának hogy „akkor légyszi nézd meg mikor jön a következő, én meg addig előkeresem a myki kártyánkat.” Mi ezzel utazunk. Felszálláskor és leszálláskor csak „le kell csippantani” egy konzolon és hajrá, lehet utazni.

Armadale-ben vártuk a villamost, és annyira szép volt a megálló. Ücsörögtünk a padon kicsit, néztük a forgalmat, meg innen már láthatóak a felhőkarcolók is.

Aztán Mazsola megnézte a vonatokat, de csak fentről. Nézzétek meg a sok huligán, itt is grafittiznek. Ki vagyok tőlük. Rávernék a kezükre szívesen. Egy szívlapáttal. De sajnos az erőszak nem vezet sehova ezért csak lemosatnám mindegyikkel a művét. Mert értitek, még ha szép lenne?! De ez? Ez nem művészet! 3 éves koromban szebbet rajzoltam ceruza és papír nélkül, mint ezek a huligánok. Felháborító.

Aztán végre megérkezett a villamos. A 72-es volt a miénk. Vagyis ezen a vonalon csak az jár, meg a 72A de azt meg nem használjuk szóval… 72. Jajj annyira sokan voltak ám, alig kaptunk ülőhelyet, és amúgy sem kellett szerencsére sokat menni, mert kb. csak 10 megálló a kórház.
Egy nagyon fülledt és meleg nyári napunk volt, kicsit ki is merültünk a sétától.

Beértünk a kórházba, és már a főbejáratnál tudtuk hogy ez más. Ez teljesen más mint amit eddig láttunk. Figyeljetek, tisztára mintha a vészhelyzetben lennék. Tátott szájjal mentünk végig a folyosókon, és egy részen megőrizték a régi épületet, a régi ablakokat, és annyira szép, nem tudtuk nem megcsodálni. De aztán mennünk kellett látogatni.

Sajnos nagyon ügyetlen voltam, és képzeljétek el megbotlottam. Biztos mert még a csodálkozástól azt sem tudtam merre van arcal előre.
Aztán leestem a lépcsőn. Annyira pattogtam lefele. Megütöttem a fülecskémet is.

Na nem nagyon, mert hallottam ahogy Mazsola visít, de nem láttam semmit, mert arcom a fal fele, lábaim az ég irányába…

Mondtam neki „Mazsola ne sikoltozz, azt hiszik baj van. Ide csődíted a népeket és megyünk az intenzívre.” De ez csak visít, tovább… És már zokog is. Látom hogy ugrál lefele a lépcsőn, de addigra már ott termett egy doktornéni és megkérdezte Mazsolát hogy jol van-e?
Naná hogy jól volt, maximum csak sokkot kapott, én meg most estem le a lépcsőn,
„- semmi baj jól vagyok, csak a fülem ütöttem meg”
„- már az orromat is leporoltam, köszönöm hogy kérdezik”
„- hogyne, fel tudok menni a lépcsőn”
” – kicsit fáj a tomporom de nem, nem kell segítség kapaszkodom a falban… „
Ja, hogy engem senki nem kérdezett és velem senki nem foglalkozik?! Szép mondhatom.

Azt hiszem Mazsolának leesett a vérnyomása, vagy a vércukor szintje, vagy valamije, mert elájult. Tuti műbalhé… Na mindegy, felvitték a traumatológiára.
Kicsit kába volt, de mondtam neki ne legyen már ilyen, ez katona dolog, eszik egy két szőlőcukrot azt jó lesz.
Aztán megérkezett Dr. Clemens, akiről eddig azt hittük hogy valami mérnök ember. De most látjuk hogy orvos mérnök, és kis kedvencekkel is foglalkozik.

Most meg Mazsola ezen kezdett el visítani… Mert hogy Ő szurit kap. Fél a tűtől. Jó attól én is. A rózsaszínű popsimat ne szurkálják már.

Nem akart egy helyben maradni. Gondoltam is, ezt rögtön lekötözik. Mondtam is Dr. Clemensnek, hogy nem vagyunk rokonok, örökbe fogadták. Sőt nem is ismerem. Aztán Dr. Clemens mondta neki, hogy viselkedjen, mert ha továbbra is ficánkol akkor infúziót fog kapni.

Annyira de annyira megijedt az infúzió hallatán, hogy egyből nyugton maradt. Persze, fogalmunk sincs mi az az infúzió, megkérdezni meg nem mertük mert ha rossz dolog? Akkor Mazsolát kiteszem egy tortúrának? Na nem… Hallgattunk, és tűrte hogy vizsgálják, és megmérik meg ilyesmi…

Aztán miután rendben találták a vérnyomását, lemehettünk a büfébe enni valamit, hogy a vércukor szintje is helyre álljon. Ezúttal a liftet használtuk, nem kockáztatok be még egy leesést magamnak és  egy szívrohamot Mazsolának.

Büfé??? Drága kenyér… Ez több mint büfé. Volt ott süti, üdítők, torták, kedves emberek, kávé, kiülős helyiség, beülős helyiség, finom menük… Édesanyám, Mazsolának egyből visszajött a színe, már nem is volt sápadt kis disznó.

Ettünk is gyorsan valami csirkét rizzsel. Én kértem a rizst, ő a csirkét. Hagytam egy kicsit  érvényesülni.

Ezt hívhatjuk vacsorának azt hiszem, mert a nagy izgalmak közepette ránk esteledett. Szóval vacsora után kiültünk a kórház kertjébe, kicsit beszélgettünk a történtekről, visszamentünk Judithoz, aztán este pedig haza villamosoztunk, majd pedig kocsikáztunk. A tomporom az még fáj, de szerencsére mindenki jól van.

Biztosan megyünk még látogatni, szóval szerintem jelentkezünk még a kórházból.
Holnap pedig megyünk az autós múzeumba, mert Mazsolának megígértük az eperszedés után.

Biztosan jó szórakozás lesz.

Addig is itt egy kép a múltból mindannyiunknak… jó nézegetni a régi fotókat.

Sziasztok,

Vasárnap van, ezért újra elmeséljük nektek az elmúlt napokban történteket.
Először is azzal kezdeném, hogy egy kis vidéki levegőre vágytam. Elég volt a város zajából. Csendet szerettem volna, madarakat és erdőt. Pókokat nem szerettem volna, de velük úgy látszik ezt senki nem közölte, így ők is vidéken töltötték a hétvégét. Elég goromba nép ez a Pók.
Nekünk nem barátaink azok, akiknek több lábuk van, mint nekünk vagy kevesebb, mert akkor az meg biztos, hogy kígyó. Cukik vagyunk, rendben, senkit nem bántunk, rendben, de ebből a sok lábas dologból nem engedünk.
Mazsolának mondtam, hogy menjen már oda Mónihoz és mondja, hogy szeretnénk elmenni kirándulni. Mindegy hova, de a legjobb az lesz ha a Mornington Peninsulára megyünk. Mazsola persze nem kérdezte meg, mert szerinte én mindent vele akarok elintéztetni. Ez így van. De hát mire való a nagytestvér? A Mi esetünkben nem erre úgy tűnik… Egye fene, elintéztem én. Meg még azt is, hogy a nagy autóval menjünk, mert valaki szédül a madaras autóban. Ezt a valakit nem Tádénak hívják. Szóval uccu neki, felkerekedtünk és mentünk vidékre.

Egy korábbi posztunkban már láthattátok a az eperfarmot. De akkor annyi sok élményben volt részünk, eper, traktor, tehenek, tengerpart… azt sem tudtuk miről meséljünk.
Hát most jött el az ideje hogy meséljünk kicsit Nektek.
Sunny Ridge Strawberry farm Main Ridge-ben. Eszméletlen cuki hely, napfény ízű eprecskékkel ameddig a kis gomb szemünk ellát. Szerintem el is vesznénk, ha neki indulnánk felfedezni a farmot.

Erről a helyről azt kell tudni, hogy 1964-ben Pietro és Rosa a 3 gyermekükkel leköltöztek Melbourne-ből a Mornington Peninsula-ra. Pietro álma volt egy saját farm, ahol alma és cseresznye fákat nevel.
De hát abban az időben Ausztráliában sem volt ám könnyű az élet, mi 5 évvel később születtünk Magyarországon és hát tudjuk miről is beszélnek ők itt. Szóval elkezdtek gondolkodni…. Rendben van, gyümölcsfák?!  Na de azok csak 5-7 év múlva teremnek. Addig mi lesz? Élni kell. Kellett keresniük egy gyors áthidaló megoldást. Mi legyen? Eper! Eper palánták. Májusban elültetik, novemberben terem! Briliáns! De hát ők nem voltak ám tisztában az eper termesztés körülményeivel. ☹ Ennek ellenére komolyan vették a feladatot. Nem volt se traktoruk, se más szerszámok hogy műveljék a földet, csak egy ló. Egy ló akit úgy hívtak Dobbin és az ingatlan korábbi tulajától örököltek meg. Hát nem volt mit tenni neki kellett állni a lóval, és a kézi szerszámokkal szántani, ültetni, trágyázni, betakarítani. Akkor 10 ezer tő eprecske volt a farmon a cseresznye és alma fák között. Biztosan már akkor is napfény ízű édes eprecskék voltak. Aztán az epertövek száma csak nőtt és nőtt, a rokonok jöttek segíteni a betakarításnál, a lovacska is hűségesen szolgálta a gazdáját, és 10 év múlva a 3 hektárról és 10 ezer tő eperről 10 hektárra és 200 ezer tő napfény ízű eprecskére nőt a farm. Lenyűgöző ugye?
Most mondja valaki azt, hogy a kemény munka nem hozza meg a gyümölcsét. Haha, jelen esetben valóban gyümölcsöt hozott. Epret!

Aztán itt már nem volt ám elég a család meg a lovacska, helyi segítség kellett a betakarításhoz. Lett traktorjuk is meg sok-sok alkalmazott. Aztán az 1980-as évek elején a cseresznye és almafáknak menniük kellett. Nem tudjuk hova, mert nem kérdeztük, de azok mentek, az eprek meg maradtak. És vettek még földet, és lett még több bogyó, áfonya, málna, fekete szeder, meg idegenforgalom, turizmus. Ennek köszönhetően mi is belevethettük magunkat az epres élvezetbe. Aztán nekik van ám már gazdaságuk Queensland-ben, ami egy másik állam, és így egész évben kaphatunk finom epreket. Meg visznek Singapore-ba és Hong Kongba is napfény ízű epreket. Ugye ez milyen cuki történet? Mindenkinek azt javasoljuk hogy dolgozzon keményen, mert a jutalom nem marad el.

Na de most nézzük hogyan is szedtük és ettük az epreket. Mert hát adtak ám kis műanyag dobozt hogy abba szedjük… De hát ki tud ellenállni a sok szép piros eprecskének? Egy-kettő beugrott a szánkba. Én nem is értettem hogyan történhetett ez, de hát nemet csak nem mondhattunk. Ez ilyen ugrálós eper fajta, biztos a brit kutatók fejlesztették ki őket. Mert én olvastam ám a brit kutatókról azon az interneten vagy min amikor szörföltem.  
Na mindegy, szóval minden volt, csak napfény nem azon a délelőttön… Nagyon meleg volt, de képzeljétek borús és felhős volt az ég. Természetesen ez minket nem tántorított el. Másokat igen, mert talán ketten ha voltak a földön. Hah, hát több epret tudtunk a pocóba tenni. Illetve több eper tudott a kicsi szánkba ugrani.  A hölgy a pénztárnál mondta hogy a rózsaszínű zászlókkal jelölt földön szedhetjük az epret. Addig kicsit sétálnunk kellett, de nem bántuk, mert a farm csodaszép.

Én  sikítottam örömömben mikor megláttam az epreket. Jupiiiiii már bele is vetettem magam a sűrűjébe. Egyet össze is tiportam. Piros lett abal lábam- O-ó… gondoltam, na ebből este fürdés lesz. De kit érdekelt.

Mazsolát meg kerestem, és képzeljétek csak azért találtam meg mert a sapkája sárga volt. Szerintem el is veszett volna ha nincs rajta a sapka. Ebbe még belegondolni is rossz… Na ki találja meg Mazsolát  a képen? Akinek sikerül az megkapja. Mert ez nem elveszés, tudnám hogy jó helyre kerül. Csere is érdekel. 😀

Utána meg valami kacsákat hajtott. Azok meg féltek.

Hiába mondtam neki hogy nem szabad csak úgy lerohanni mindenkit. Nem ismernek. Először csak köszönni kell nekik, meg bemutatkozni. Emlékeztek, ahogy én csináltam Macival karácsonykor. Aki nem emlékszik az elolvashatja itt
Mazsola a kacsa hajcsár. Végre egyszer nem én őrültem meg.

Aztán meg elkezdett szakadni az eső. Szóltam Mazsolának hogy hagyja már a kacsákat, jöjjön és mentsük az epret amit leszedtünk. Hát majd kiköptem a tüdőmet mire elcipeltük a fa alá  a doboz ezekkel a kicsi lábakkal és kezekkel. Az eső meg csak esett. Kidőltem.

Eső után kissé ázottan, és sárosan még vissza mentünk epreket ugrasztania szánkba, aztán elindultunk haza.

Mazsola meglátott egy autós múzeumot. Na mondom ha itt most meg kell állni, akkor Mazsolát itt hagyom. De megbeszéltük,  hogy ázottan sárosan és epertől dagadtan nem megyünk be. Viszont vissza megyünk. Ezt is elfogjuk nektek mesélni!

Szintén egy jó hétvégénk volt az esős idő ellenére. A farm szép, az eper finom, és cuki a történet. Reméljük nektek is tetszett.
Este fürdés volt. Mazsola aggódott, feldöntötte a felmosó vödröt és felmászott rá… Mazsola a vandál. De én cseppet sem aggódtam, mert azt gondoltam hogy ez most egy olyan kaland park szerű fürdés lesz. Az lett… Mondtam Mazsolának, ne aggódjon. Ő lesz a következő.
Erre elszaladt. Azóta sem találjuk….

Pacsi
Mazsola és Tádé

Na Sziasztok,

Tádé ismét jelentkezik Ausztráliából. Reméljük nem unjátok még a beach-re járós postokat és a sok beach-et amit megmutatunk Nektek, de hát van az a mondás hogy szegény ember vízzel főz. Azt tudjuk mutatni amink van. Ezt viszont nagy szeretettel és sok cukisággal tesszük.
Tudtátok hogy Ausztráliában 10,685 beach található és ha meglátogatnánk mindet az 27 évig tartana… Szerintem maradjunk a realitásoknál. Nézzük a közelebbieket. Ma megmutatjuk Nektek Phillip Island-ot azon belül is Cape Woolamai beachet.

Először is azzal kezdenénk, hogy ma is megismertünk valakit. Őt Clemensnek hívjak, és Németországból érkezett a szüleivel még nagyon régen, amikor olyan kicsi volt mint mi. Vagy még kisebb, ki emlékszik már erre!? Na ennek fiatalembernek van ám egy szuper autója, édes anyám hát mi csak pislogtunk mikor megláttuk. Nagyon szép, és új illata van. Mazsola el is nyomkodta a GPS-t.

Én meg mondtam neki – Mit csinálsz Mazsola? Sydneybe fogunk kikötni… Csak kuncogott. Pasik. Csipázta a járgányt, láttam rajta. De szerintem ezt Móninak megint nem mondjuk el mert ki leszünk penderítve nem csak a kocsijából de még a lakásból is. Szóval elindultunk és meg kellett állni tankolni. Ez a Clemens nem volt valami kedves hozzánk hiába vihorásztunk neki. Mindig csak olyan arcot vágott mit a Terminátor, és fluffy toys-nak hívott minket. De mondtam hogy nem fluffy toys hanem Mazsola és Tádé… M-A-ZS-O-L-A és T-Á-D-É. Reménytelen eset a fiú.
Mindegy, amíg tankolt mi meghívtuk egy kávéra, hátha bevágódunk. Nem sikerült. Továbbra is fluffy toys-ok maradtuk. De legalább kilestem hogy csinálják a kávét a lányok.

Aztán megérkeztünk kb. 1 óra 20 perces autó út után. Phillip Island egy sziget és oda csak egy hídon át lehet bejutni, és ott van nagyon sok koala is. Majd legközelebb azokat is megnézzük. Szóval Woolamai beach egy csodaszép tengerpart, ami tulajdonképpen Ocean beach de mégsem olyan vadak a hullámok, mint a Back Beach-en ahol csak a Rock Pool-okban tudtunk hesszelgetni. Imádtuk a kis tajtékos hullámokat. Flamingó –mert még mindig nincs neve – azt mondta „-Gyerünk srácok, szelídítsük meg a hullámokat.” Mazsola rögtön beparázott, hogy itt nem is lehet úszni mert oda van írva a táblára. De hát mi nem is úszni akarunk hanem hullámot lovagolni és különben is ami oda van írva az csak tanács, nem parancs. Mazsolát kint hagytuk puffogni.

Elkeserítő gyerekek, teljes mértékben elkeserítő, hogy egyáltalán nem vagyok képes a vízen maradni. Nem megy. Igyekeztem dőlni balra, aztán jobbra. Kapaszkodtam is. Flamingóval is veszekedtem kicsit, mert biztos az ő hibája… Nézzétek meg, itt még vigyorgok, és a gyilkos hullám már a pici fejem felett tornyosul. Eljött a vég!

Felborultam, és kicsípte a sós víz a szememet. Megint. Próbáltam visszamászni, de akkor meg fejjel lefele sikerült. Rettentően ideges lettem. Megint. A kedvem is elment a mókázástól.

Mazsola próbált sajnálni, de a sárga fülig lehúzott sapkácskája sem tudta elrejteni a mosolyát. Mondtam neki, hogy menjünk vissza a székeinkhez, én most már csak napozni szeretnék. Flamingóval nem beszélünk. Felvettem a napszemüvegem, és elvonultam a világtól. Mazsola egy kicsit bírta még velem, de aztán lelépett mert uncsizott. Nem mentem vele, fogalmam sincs mit csinált, úgyhogy ezt elmeséli Ő. Na Mazsola gyere már ide meséld el a többieknek hogy hol jártál amíg én primadonnáskodtam a napszemcsimben.

Itt vagyok már Tádé… Sziasztok. Az én délutánom kicsit jobban telt, mint Tádé délutánja. De most mit mondjak? Én szóltam hogy a táblára van valami írva ami nem azt jelenti hogy vandálkodhatnak Flamingóval. De ők csinálták, most meg nem beszélnek… El kellett volna cserélnem Lucy-ra a magyar vizslára. Mindkettőt.
Hát én elmentem sétálni a parton végig. Nagyon meleg volt ma. 37 fok! 37… De a napon az volt vagy 45. És ez biztos. Beépített orr hőmérőm van. Clemens elment úszni, mert kiidegeltük a cukiskodással.
Ahogy sétálgattunk eszembe jutott, hogy én mindig is akartam homokvárat építeni. Azt hiszem ez egy jó alkalom. Összeszedtem a mancsocskáimmal a homokot, meggyurmáztam megformáztam és tádáááá… Ez lett belőle. Ugye szép?

Na jó, nem a legszebb, de az enyém, és az első, és a fene egye meg nekem a legszebb. Nézzétek meg még vizes árok is van körülötte.

Kicsit bemerészkedtem a vízbe a is, de nem nagyon ám. Tudjátok én nem szeretem a vizet. Aztán kicsit távolabb megláttam valami zászlókat! Jól sejtettem. Life saver-ek. Jupiiiii…. Mindig is önkéntes életmentő akartam lenni, de nem tudok úszni. Úgyhogy tiszteletbeli life saver lettem.
Odamentem a fiúkhoz és tök jó fejek voltak. Kértem hogy csinálhatok-e képet velük és persze megengedték. Elmeséltem nekik, hogy blogot írunk és hogy Magyarországról jöttünk és az otthoniaknak megmutatjuk Ausztráliát. Jó cimborák lettünk ám! Volt pacsi meg minden. Pózerkodtam kicsit erre is, kicsit arra is. Tádé bánhatja hogy nem jött. Amúgy is oda van az egyenruhákért nagyon. És szereti a sárga szint is.

Végül Clemens is visszaért az úszásból, ennek megörültünk nagyon mert nem adtuk fel azt hogy továbbra is cukiskodjunk neki. Úgy látszik ez az úszás egy fárasztó dolog, mert Clemens nagyon megéhezett. Volt neki Fish and Chips. Fogalmam sem volt mi lehet az. Nagyon buta szemekkel néztem, hogy mi kerül elő a zacskóból. Hát tudjátok…. Ez a világ átverése. Rántott hal volt és krumpli, olyan szalma krumpli. Na tudjátok… Mi is a neve? Megvan! Hasábburgonya! Kicsit azért megéheztem mit ne mondjak. Közelebb merészkedtem Clemenshez és mondtam neki hogy olyan szívesen megkóstolnám a krumplit. Meg a halat. Jaj hát láttam én rajta, hogy nem is barátságtalan, mert odaülhettem a lábára és megkóstolhattam az ennivalót. Jó hát először csak nézhettem a halacskát, de aztán ki tudna ellenállni a cuki gomb szemeimnek mondjátok csak? Ugye hogy senki!

Aztán szó szerint a fejére nőttem. Tádé meg az ölébe ült. Clemens továbbra is úgy nézett mint a Terminátor, mi továbbra is fluffy toys-ok maradtunk, de tudjuk ám, hogy legbelül már kezd meglágyulni a szíve. Nem minden ember egyforma, valakinél csak kicsi apró lépésekkel és sok kedvességgel lehet elérni dolgokat. És mi türelmesek vagyunk. A szeretett és a kedvesség áttöri a korlátokat. Így lesz ez most is. Majd meglátjátok.

Ez egy nagyon szuper nap volt. Jól lebarnultunk, Tádé jól elázott, Flamingó bánatában leeresztett, építettem homok várat, összecimboráztunk Clemensel és élveztük az életet. Easy life!

Pacsi, hamarosan találkozunk.
Mazsola és Tádé

Helló Emberek,

Tádé újra itt van. Sajnos nagyon rossz idő van . Esik. Nyoma sincs a szikrázó  napsütésnek és a 38 fok melegnek. Mazsolát kértem, hogy játszon velem, de nem akar. Mindig csak olvas. Kicsit böködtem, szurkáltam, hogy „–Naaa Mazsola ne legyél már ilyen penész virág, én nagyon uncsizom gyere játszani.” De csak rám röffentett a malac orrával és az mondta menj számítógépezz.

Én meg jöttem…

Van ez a Google, tudjátok ami mindent tud ami az interneten van. Egy gombszempillantás alatt mindenre választ kaphatunk. Szeretek szörfölni a neten, jelentsen ez bármit. Az emberek mondják ezt, mert ők a vízen is szörföznek meg a neten is. De hogyan? A kettőnek semmi köze egymáshoz. Áhh meg sem próbálom megfejteni az embereket, ők túl bonyolultak én meg túl cuki vagyok. Vannak dolgok amiket kár erőltetni, na és ez egy ilyen dolog.

Családfa kutatást végeztem. Mert már tökre unom, hogy Mazsola mindig kisegérnek hív, meg néha még azt is hozzátesz hogy rózsaszín. Aztán meg van aki azt mondta hogy kutya vagyok. Kutya? Ez most komoly? Kutya. Hát én rákerestem a Google-ben arra, hogy kutya. Nézzétek meg a képeket… Hát az biztos, hogy én kutya nem vagyok.

Aztán volt hogy manónak néztek. Amúgy én is manónak néztem magam. Szerintem teljesen manós vagyok. Manó lehet nem? Az hasonlít.

Biztosan tudjátok, hogy Mazsolával tesók vagyunk. Ne mondjátok el neki, de szerintem őt adoptálták vagy úgy találták és hazahozták. Mi nem is hasonlítunk egymásra. A testvérek hasonlítanak egymásra nem? De mi? Ő zöld, én rózsaszín-fehér vagyok, Ő pufók, én karcsú (mondjuk), Ő mogorva és néha tüskés mint a sünök, én tök cuki vagyok, ha vaj lennék a hűtőből kivéve azonnal kenhető lennék olyan kis pihe puha vagyok. Vagy ha legalább a fülünk vagy az orrunk hasonlítana… De semmi. Mazsola egy talált tesó.

Na nézzük mit mond nekem a Google. Itt van a nevem. Tádé. Ez nagyon cuki név, de az emberek között sosem találkoztam még ilyen névvel… vajon mit jelent? Mit mond a mindent tudó Google? Már írom is: Tádé név jelentése…

Na jó várjunk egy kicsit… Mik ezek itt? Mi az hogy „Tádé apostol” A végén kiderül hogy valami szent lélek vagyok? Hagyjuk, az biztos nem.

Ó te jó ég… Elromlott az internet! Kinek kell szólnom. Ezek azt mondják nekem, hogy a Tádé egy férfi név! De… De… De én kislány vagyok. Egy tök cuki kislány, hát rózsaszínű vagyok. Na jó, ezt felejtsük el. Itt és most tisztázzuk, az én nevem mint Tádé, az akkor is egy kislány név, és teljesen mindegy mit mond a Wikipédia. Mazsola a fiú. Én nem is szeretem az autókat és semmit ami fiús. Nem-nem, az internet elromlott. Lépjünk is tovább mert kikészülnek az idegeim. Viszont a nevem jelentés az hogy bátor, de még ezt sem tudják biztosra. Őrület.

A következő kérdést félve írom be. Ki az a Tádé? Mély levegő, kislány vagy, nem lesz gond…

Hát én most nagyon sok dolgot olvastam egyszerre… Hol is kezdjem. 1969-ben születtünk.

Nem emlékszem rá. Aztán azt is olvastam, hogy nem is Mazsolát találták hanem engem…

Én egy talált gyerek vagyok. Manócska az anyukám, és akkor akadtak rám amikor Mazsolával mentek valahova… Döbbentem olvastam a cikket. Nézzétek csak itt vannak a hírek 1969-ből, ezt az archivumban találtam a Manófalvi napilapban.

„A fényes tökház lakói, Manófalvi Manó és Mazsola egy szomorú, esős napon elindulnak a távoli Futrinka utca felé, hogy megtekintsék a madárijesztő-kiállítást. A mezei autóbusz megállójában egyszer csak gyönge, nyivákoló sírásra lesznek figyelmesek, és a közeli árvacsalánbokor alatt egy apró, fekete-fehér pöttyös tengerimalacot találnak. A kicsit önző, de érző szívű Mazsola könyörgésére Manócska ellenállása is meggyengül, és hazaviszik az elveszett kis állatot. Így kerül a tökházba az új családtag, Tádé. Mazsola eleinte örül a kicsi játszótársnak, ám hamarosan féltékenység keríti hatalmába. A tudatlan és gyönge állatnak Manócska többet néz el és enged meg, mint neki: ő fürödhet először; ha kiönti a vizesvödröt, elintézi azzal, hogy kicsi még; ha leejti a kanalát, szó nélkül lehajol, és fölemeli; ha fél, az ölébe bújhat, ráadásul Mazsolát megfosztja legkedvesebb szórakozásától, az alkonyati magányos turkálás örömétől is. Ám ahogy múlnak a napok és Tádé növekszik, a közös játékok során Mazsola is őszintén megszereti kistestvérét, és lassan megérti, hogy Manócska szeretete mindkettőjük felé egyformán sugárzik.”

Figyeljetek… Én egy tengeri malac vagyok. Egy tengeri malac? Ezt még fel kell dolgoznom. De legalább nem kutya. Most már tudom, hogy Mazsolával miért nem hasonlítunk.  De mi nagyon jó tesók vagyunk ám. Mert szerintem nem is az számít, hogy hasonlít-e az orrunk vagy a fülünk. Sokkal inkább számít az, hogy hasonlít-e a lelkünk. És nekünk hasonlít. Nagyon is. Én kicsit szeleburdi vagyok és ő komoly, én kicsit ficánkolás vagyok de ő meg nyugodt és így egészítjük ki egymást. Testvérek vagyunk és testvérnek lenni jó. Nem könnyű, de nagyon jó. És már cseppet sem bánom hogy tengeri malac vagyok, meg hogy engem találtak az árvacsalán bokor alatt, mert a lehető legjobb családot kaptam, és Manócska miatt egy kicsit manó is vagyok. Egy talált tengeri malac manó. Ez tesz különlegessé.

Odamegyek Mazsolához és megkérdezem van-e kedve velem régi képeket nézegetni 1969-ből amikor még nagyon kicsik voltunk. Volt kedve. Szuper.
Megnéztük a házunkat, ami egy szuper cuki tök házikó volt. Szerintem ezen a képen Mazsola megint seprűvel kerget. Ő azt mondja csak sepert mert Manócska megkérte segítsen a ház körül. De most én vagyok buta vagy a seprűnek nem ilyen pozícióban kell állni ahhoz hogy seperni tudjunk. Ugye hogy ugye…

Nahát?! Ezen a képen meg kik lehetnek, Mazsolát meg Manócskát ismerem. De a többieket? Szerintem azért nem emlékszem ám mert nagyon pinduri voltam. De majd megkérdezem Mazsolát erről ha abbahagyta a csodálkozást. A képnézegetés jó ötlet volt.

Mazsola nagyon megörült mikor meglátta Manócskát az egyik képen. Szerintem hiányzik is neki kicsit. Jó hát nekem is, de neki talán jobban. Meg is kérdezem Zsuzsit hogy Ő tud-e valamit Manócskáról mert most, hogy ilyen messze kerültünk fontos nagyon az otthoniakkal a kapcsolat tartás.

Haha, és az utolsó képen mi vagyunk amikor még sokkal kisebbek voltunk. Ritka pillanatok egyike mikor én nem bosszantottam Mazsolát és ő nem zsörtölődött velem. Itt a csillagokat néztük, és kérdeztem Mazsolát hogy miért van ennyi csillag és ő azt mondta, azért, hogy mindenki a világon tudjon magának választani egyet. Olyan sokan vannak, hogy mi is tudtunk választani egyet-egyet magunknak és lett saját csillagunk. De ők is testvérek csillag testvérek ott fent az égen. Mi meg itt lent a földön.
Ezzel a képpel el is köszönünk.

Nektek pedig azt üzenném kedves emberek, hogy nem számít honnan jótettek és kik vagytok, ha van testvéretek akkor sosem vagytok egyedül a világban. És nekem van testvérem. Mazsola az és szeretem.

Ó, igen! Eljött az én időm. Mazsola ideje! Fiús program. Végre. Már tele volt a töpszli hócipőm a vásárlással, csajos fecsegésekkel, a kávézós fiúk csodálásával. Tádé persze csak úgy ragyog, ha ott vagyunk, de én kicsit uncsizok.
Mondjuk Tádé leveszi a srácokat a lábukról, mert a múltkor is addig-addig csicsergett, amíg a srácok elfelejtették kihozni az italunkat. Nagyon mérges lettem és fel kellett hívnom Mr. Manuelt telefonon, hogy hol az ital… De ez egy következő történet lesz. Vissza a fiús programhoz.

Móni kocsiját el kellett vinni a szerelőhöz, mert tönkrement. De nagyon ám. Móni teljesen bedepizett miatta és azt mondta, hogy addig nem fog mosolyogni, amíg nem jön vissza a kocsija. Próbáltunk mi cukik lenni, meg felvidítani, de minden erőfeszítésünk hiábavalónak bizonyult, lefelé görbült a szája széle mindig. Valahol érthető, mert ha Tádé tönkre menne én sem lennék boldog. De elérkezett a nap amikor csörgött a telefon, és lehetett menni az autóért. Kérleltem Mónit, hogy had menjünk már mi is. Sokat nem kellett könyörögnünk, mert akkora boldogság volt, hogy akár a holdra is elmehettünk volna. Ha akartunk volna. Szóval itt voltunk:

Bementünk és tátva maradt a kicsi szám. Majdnem ki is estem rajta! Annyira csúcs szuper egy műhely az. Gábor a főnök, meg szerelő is. Nagyon kedves ember ám, lelkiismeretes és alapos. Ilyen az, amikor valaki szereti a munkáját és nem csak maszatol valamit azt “jól van az úgy”. Van malac orrom ehhez. Nagyon szép tágas, és jól felszerelt a műhely. Volt ott mindenféle emelő, meg kulcs meg kis dolog, nagy dolog.

Gáborral teljes volt az összhang, mert látta hogy én fiú vagyok és érdekelnek a fiús dolgok. Beszélgettünk, aztán rögtön segítettem is megcsinálni egy autót. Csak néztem okosan, hümmögtem, és mondtam, – aha szerintem ez lesz a baj. És az lett.
Egyből tiszteletbeli autó szerelő lettem.

A spray-s dobozokkal is lefotózkodhattam.

Miután megoldottuk az autó problémáját, körbevezetettek minket a műhelyben. Tádénak biztos, hogy egy divat -ruhás-cipős-ékszeres bolt jobban tetszett volna, de sajnos nem tudott meghatni engem abban a pillanatban Tádé problémája. Ez az én napom volt most. Ó drága kenyér, hát tudjátok mi volt a műhelyben??? Egy hatalmas motor!
Kérdeztem is Gábortól, hogy – ez mi ez itten letakarva kérem szépen…..
És mikor megláttam hogy egy Kawasaki motor az, még a sárga sapkámat is földhöz vágtam, és mondtam Gábornak hogy na had menjek egy kört légyszi! De nem ért le a lábam a pedálokhoz. Ez kicsit elszomorított. Mondtam is Tádénak akkor legalább egy képet lőjél már, hogy motoros lettem.

Vezettem már itt traktort, motort (?), és szerintem ki fogok próbálni minden járművet. Igen. Ennek a neve pedig az lesz hogy „Vezess amit tudsz” kihívás. Következő cél kitűzés: egy villamos!

Aztán volt egy kis hintázás láblógatás az egyik kábelen.

De jaj mit hallok! Valami csilingelt. Ügyfél érkezett…. Futottam mint a villám. De csak Tádé játszott a csengővel ami a pulton volt.

Végül is ha már bementem, akkor belenéztem a határidő naplóba, megnéztem milyen melók lesznek az év elején. Felvettem néhány új munkát felírtam Gábornak, hogy mit és hogyan csináljon meg. Mondtam Neki, hogy bátran szóljon ha szüksége van szorgos kezekre, én nagyon jól tudok figyelni, szórakoztatni, és cukiskodni. Meg… oda adom a kulcsot amit éppen kér.

Tádé meg majd főz nekünk kávét, miután befejezet a szelfizést…

Aztán lassacskán elköszöntünk, mert hivatalosak voltunk egy kávéra. Erikához a Gábor feleségéhez. Na, csajok megint… Próbáltam elbújni a műhelyben de sajnos szemmel vagyok tartva, vigyáznak rám és nem tűnhetek el… Bezzeg amikor Tádé papucsot „vesz kölcsön” vagy  karácsonyi ajándékokat bont ki engedély nélkül… azt nem veszik észre a felnőttek. Csak engem. Hogy eltűntem, hogy bújtam.

Aztán megérkeztünk Berwick-be, a szerelőtől talán 20 perc autóval. Nagyon szép. Csendes kertvárosi környék. Tádé csengetett.

Én meg izgultam. Mert kutya ugatást hallottam és nem tudtam mire számíthatok. Lelki malac szemeim előtt láttam Tádé kis testét egy hatalmas kutya szájába… De nyílt az ajtó és egy igazán szép és kedves hölgy fogadott minket. Azt mondta, hogy a rajongónk… Megértjük.

Aztán jött a fenevad. Akinek neve is van. Lucy. Jujj annyira édes, mint mi. Egy nagyon barátságos és szép 9 éves magyar vizsla lány. Vannak ám neki is kis kedvencei. Egy rózsaszín majom például. Meg is néztük. Kimentünk a kertbe is játszani kicsit, csak Lucy nagyon izgatott volt, és alighanem be akarta kapni a fejemet. De Erika, a fentebb említett kedves hölgy, aki amúgy a Gábor felesége azt mondta neki hogy nem, és Lucy nem csinálta. Okos és szót fogad. Nem lehetne hogy elcseréljem Tádéra? Csak egy hétre. Komolyan. Olyan jó lenne!

Erika beszéljünk erről. 😀
Köszönjük a kávét, az autó szervizt Móni nevében is, Ő most úgy is szerelmes, hogy itthon a kocsi, és remélem találkozunk még!

Kedves többiek, Tádé rákeresett magára az interneten. Mert nem nyugodott bele hogy ő egér.
Hamarosan elmeséli mit fedezett fel.

Mazsola és Tádé