Author: betty

Sziasztok!

Hoztunk Nektek egy történetet a szombati napunkról.
Sajnos Ausztráliában beköszöntött a tél. Esik, fúj, és rettentő hideg van. Mit tehetünk ez ellen?
Semmit. De a télre és a magyar származásunkra való tekintettel kitaláltam, hogy töltsük kolbászt!
Jó magyar ember vagy a mi esetünkben a jó magyar kis kedvenc csak tölt egy kis füstre való elemózsiát ugye?!

Egy borongós reggelen pattant ki a fejemből az ötlet! Gyorsan el is hadartam Mazsolának, hogy mi lenne ha mi most elmennénk a piacra és megvennénk az összest húst és jól feldolgoznánk.
Aztán hirtelen eszembe jutott ám, hogy a jó magyar ember miből is készíti a kolbászt. Hál’ isten, hogy Mazsola még álmos volt, és nem is fogta fel mit csicsergek. Jobb lesz ha ezt a hús kérdést majd magam megoldom.
Így is tettem. Nem vagyok ám én egy elveszett tengeri malac.

Szóval 15 kg „valamilyen” hús megvásárlása után szombaton reggel összejött a család, mert hát ugye az ilyen események így zajlanak. Családi körben. Mi pálinka helyett bambit ittunk, Mazsolának dupla adag szörpöt tettem a szódához, hátha nem veszi észre a hús miféle hús!
Meg is jegyezte ám!
„-Te Tádé, olyan édes ez a bambi nem töltötted túl azt a szörpöt mond csak?”
De én csak legyintettem, hogy biztos sok volt a reggeli kávé és inkább a hús darálásra koncentráljon ne a bambira.

Hát nem is tudom, most vagy túl sok volt a babmi vagy túl kevés de ennek a malacnak nem igazán megy a húsdaráló használata.  Húzta, vonta, jajgatott, nyögdécselt, de csak nem jött az a hús.

– Eredj innen Mazsola, majd én megmutatom hogy kell ezt.- mondtam neki.
Na látjátok, így megy ez, így kell ezt csinálni.
Mazsola csak bámult és annyit tudott mondani „naháát.”

Hát az edényt elnézve van még mit darálni, de előtte csak iszunk egy kis bambit nem?
Szerencsére Mazsola semmit sem sejtett az egészből, hogy ez most miféle folyamat itt, és inkább el volt foglalva azzal hogy megtanulja a kolbász titkos receptjét és a kolbász töltés minden fortélyát.
No sebaj hogy a darálót sem tudta használni, hiszen Rómát sem egy nap alatt építették fel. Hosszú télnek nézünk elébe lesz még alkalma gyakorolni.

 

Nos a darálás elkészült, sok bambi fogyott. Nem véletlen van ám 3 színű cérna az asztalon a töltő mellett. A piros – ami inkább sárga, de hasonlítsuk a zászlónk színéhez – az megy az extra, nem gyomor barát, csípős kolbászkákra. A fehér a nem csípős, a zöld pedig értelem szerűen a kicsit csípős. Kész is. Piros, fehér, zöld. A magyar zászló színei. Mert akárhol is élünk a világban, magyarok vagyunk, és büszkének kell lennünk a magyarságunkra, a kultúránkra, és őriznünk kell a hagyományainkat! Akkor igyunk egy bambit.

Mazsola nagy érdeklődéssel figyelte a kolbásztöltő munkáját, tanulja a szakmát. A kolbász meg csak úgy tekeredett, kunkorodott, majdhogy nem el is szédültem. Alig várom, hogy füstre kerüljön és finom friss kovászos kenyérrel, hagymával, paprikával, paradicsommal tudjam falatozni. A friss, puha füstölt kolbásznál nincs is finomabb a világon.

No és kérem el is készültek a kis kolbászkák.
Nem nagyüzemi füstölőnk van ám, de lehetséges hogy egy következő bejegyzésben azt is meg mutatjuk. Csak nehogy boxos képűek legyünk a sok füsttől. Szóval a kolbászkáink azért ilyen rövidek, mert így kényelmesen elférnek, no meg könnyebben meg tudjuk enni őket.
Ma éjszaka még szikkadnak kicsit, és holnap irány a füst, aztán pedig a irány a pocakba bele!

Millió ölelés,
Mazsola és Tádé

Sziasztok,

Elnézéseteket kérem, hogy nem jelentkeztünk a kis mesékkel de hoztam egy nagyon komoly döntést -pontosabban kettőt- és muszáj teljes mértékben arra koncentrálnom. Az első az, hogy kertész leszek. A második pedig az, hogy pillangó…
-Hah, Tádé hagyd már ezt az ostobaságot. Nem leszel pillangó. Sosem. –mondta Mazsola.
– De igen, de igen, de igen… Merjünk nagyot álmodni Mazsola. És félig már amúgy is pillangó lettem, csak te nem jöttél el velünk és nem láttad. Most majd elmesélem. Figyelsz?
– Halljuk azt a történetet te Rózsaszínű molylepke.
– Gonosz vagy Mazsola…

Szóval az úgy kezdődött hogy…
– …hogy elkezdtek nőni a szárnyaid?
– Ne már Mazsola… Ne cikizz.
-Rendben, nem ám bebábozódsz itt idegességedben.
– Na jó, ebből elég. Ma nem lehet bírni veled Mazsola. Kifelé innen, hess-hess. Kívül tágasabb.

Így már nyugodtabban leszünk. Szóval Kockásfülűvel elmentünk egy helyre ahol sok víz van, virág, és mindenféle színes csoda. Ennek a helynek pedig az a neve hogy Blue Lotus Water Garden. Ezer és ezer színes, kicsi és nagy tavirózsa és lótusz virág van a tavakban. Nem is hittünk a szemünknek. Talán Tündérországba köthettünk ki? Ki tudja. Végül is egy Tündér lány valóban volt ott. ☺
De a liliomokon kívül voltak ott fák, pálmák, és egyéb színes virágok, virágágyásokban.

Ahogy a sétát elkezdtük nagyon sok szép és színes virágot láttunk. Át kellett menjünk egy szépséges hídon ami agy hatalmas tó közepén vezetett át millió és egy lótusz virág között. Méhecskék döngicséltek mindenfele, serényen gyűjtötték a nektárt. Nem is figyeltek Ránk. Wasa-bee biztosan nem volt ott, ezt már megtanultuk az előző kertes látogatásunkból. Csodálatosan szép virágok magasodtak fölénk. Rózsaszínűek mint én, sárgák, és fehérek. Beleszerettem a helybe.

Ahogy sétáltunk tovább megláttunk egy színes petúniákkal teli virágágyást. Édes cukros illatukkal a virágok csalogatták a méheket, pillangókat és engem. Egyszer csak zsupsz, fejest ugrottam a virág rengetegbe.
– Ó jaj, ki mi ez az őrült felfordulás itt- kérdezte egy vékonyka hang.
– Oh elnézést Kedves, nem láttalak hiszen olyan színes vagy mint ezek a virágok. – kértem elnézést szégyenkezve- Tádé vagyok, a barátom is itt van valahol. De hol is… Kitudja. Te kivagy színes szárnyú barátom?
– Szia, az én nevem Sunrise a pillangó.
– Nahát, te egy igazi pillangó vagy? Milyen szép színesek a szárnyaid és milyen puha.
– Igen, ezért nem kellene a virágok közé ugrálnod mert balesetet szenvedünk.
– Oké, megígérem, hogy semmi ugrálás nem lesz ezek után. Figyelj csak Sunrise, szerinted lehetek én is pillangó?
– Jajj Kedves Tádé, bármi lehetsz ami lenni akarsz! Minden csak döntés kérdése! Minden adottságod meg van hozzá hogy pillangó legyél! Színes vagy, kedves vagy, és szereted a virágokat!
– De én nem tudok repülni!
– Kérlek, ne légy ilyen kicsinyes. Gondolkodj nagyban. Nem kellenek szárnyak! A lelkünk szárnyalhat, a gondolataink szárnyalhatnak, és eljuthatunk oda ahová a legmerészebb álmainkban sem gondoltuk volna. Ha valamit igazán akarsz akkor találni fogsz hozzá egy utat, ha nem akarod igazán, akkor találni fogsz egy kifogást. Szárnyak? Ugyan kérlek.
– Nahát Sunrise, te nagyon bölcs pillangó vagy! – mondtam neki miközben Ő csak csapkodott a napfényben szivárványként tündöklő szárnyaival.
– Soha ne feledd Tádé, amint elszánod magad és hozol egy döntést az univerzum segíteni fog megvalósítani azt. Légy pillangó ha szeretnél! – ezzel el is repült a napfénybe én pedig ott maradtam a virágok közt ülve.

Előkerült Kockás is! Mondtam neki jöjjön ide mellém de ne ugráljon mert itt pillangók vannak, és nem szeretnék balesetet nekik.
Üldögéltünk még kicsit a virágok között a napfényben, élveztük az illatokat, színeket…
– Figyelj Kockás, én pillangó leszek.
-Legyél. Támogatom.

Aztán tovább haladva egy akkor a de akkora lótusz levelet láttunk meg, hogy a lélegzetünk is elállt. Erős késztetést éreztem hogy felmásszak rá!
– Gyere ide Kockás légyszi, csinálj egy képet Manócskának és Mazsolának. Hiszen ez a levél akkora hogy az egész Tökházikót befedné!

Tovább sétálva a piros hídon Kockás észrevett egy furcsaságot. Vizsgálgattuk, tanakodtunk mi lehet az de valahogy semmi sem jött bele a buksinkba.
– Talán egy zuhany rózsa. – mondta Kockás.
– Jajj dehogy is füles barátom. Ki akarna itt zuhanyozni, mikor itt vannak a tavak, azok közepén szökőkutak.?!– korholtam a buta beszéd miatt.
– Na jó, akkor mikrofon, szabad téri koncertekhez!
– Oh te.. te kis te! És kik hallgatják a zenét a virágok?
– Na jó Tádé, te amúgy is egy pillangó kertész vagy, akkor mond meg te hogy mi lehet ez?!
– Ő… Ez? Kérlek szépen ez egy olyan hogy is mondjam zöld izé ami… -ebben a pillanatban Sunrise megmentette a kertész pillangó becsületemet.
– Tádé és Kockás, kedveseim! Ez a lótusz virág közepe ami akkor marad meg ha a szirmok lehullottak, és tudjátok ebben nevelődnek a magok, amiből az új növények kihajtanak. Van ám itt még egy különlegesség. A büfében meg tudjátok kóstolni! Kérjétek a lótusz chips-et…
De azt már csak a messzeségből hallottuk mert Sunrise ismét tovább röppent.

Lótusz csipsz??? – néztünk egymásra kérdőn. Talán Sunrise csak viccel velünk! Nem egy viccelős fazon, szóval elindultunk a büfé felé!
Minden bátorságom összeszedve odamentem a pulthoz és kértem egyet. Kaptam is. Nagyon érdekes volt. Tényleg chips, és tényleg lótusz.
– Na mit gondolsz Tádé, megkóstoljuk? – kérdezte a Kockás.

Végül is nagyon finom volt. Ropogós, natúr ízű lótusz virág chips. Mindig van új a nap alatt nem igaz? Ajánljuk mindenkinek, egy kis tartár mártás nem rontja el. Kedves egészségünkre.

Végül Kockással felmásztunk egy óriási lótusz levélre ahol is jóllakottan elheveredtünk és élveztük a semmit tevést, a nyarat, azt hogy kék az ég, néztük a pillangók táncát, a szorgos méheket. Csak úgy voltunk.

Puszi
Tádé és Kockás.

Sziasztok,

Mivel a hétvége nagyon szép napos volt, ezért Kockásfülű nyúllal felkerekedtünk és elmentünk virág látogatóba. Ezúttal oda mentünk ahol még én sem voltam, tehát minden új volt nekem is.
A Királyi Botanikus Kertet (Royal Botanic Garden) látogattuk meg bent a városban. A nevére igen csak méltó kert megérdemli a Királyi jelzőt. Mazsola otthon betegeskedik. Fáj a torka. Én meg mondtam neki, hogy sok lesz az a jégkrém. Persze ő nem hallgatott rám, azt hitte meg akarom enni előle. Hát persze, hogy meg akartam, de ő nem osztotta meg. Látjátok így jár aki irigy.  Most otthon fekszik és Manócska ápolja Wasa-bee pedig a második vödör mézzel fordul a félszigetről, mert a méz és a tea nagyon jó együtt a torokfájásra.

Na de kezdjük is a mesénket. Tudjátok a Botanikus kert egy igazán szép és lenyűgöző hatalmas zöld terület a város közepén a felhőkarcolók között. Ha nem tudnám hogy Melbourne-ben vagyunk akkor azt hinném ez New York a Central Park-al. Na jó csak vicceltem.

Ennek a kertnek két része van, a Cranbourne-i és ez amit mi is meglátogattunk, a Melbourne-i.
1846-ban alapították és van vagy 36 hektár. Be sem tudtuk járni a kicsi lábainkkal hiszen közel 50 ezer növény található itt, 8500 különböző faj és van vagy 30 terület ahol ezeket meg lehet nézni. Például Kockásnak nagyon tetszett az úgynevezett Arid-garden ami kifejezetten csak kaktuszokból állt. Nekem az esőerdős rész sokkal jobban tetszett a nagy pálmákkal és bambuszokkal.
Az információnál fel is markoltunk egy térképet nehogy eltévedjünk. Rögtön az első hely ahova bementünk egy cuki zöldséges kert volt. Kicsit össze is zavarodtunk mert ez nem volt rajta a térképen.

Mi bajunk lehet, bementünk. Volt ott paradicsom, tök, és sok virág. Meg sok méhecske. Meg kérdeztem párat hogy „-Ne haragudj, te vagy Wasa-bee? Vagy te? Esetleg Te?” Jaj olyan egyformák ezek a méhek én nem is tudom hogy ismerik fel egymást. Aztán hirtelen megláttam egy fura alakot.
Úgy nézett ki mint Óz a nagy varázsló. Azonnal ránéztem a lábaimra. Huuh nincs piros cipellő. Rendben akkor nem csoda országban vagyok.

„Szia, te ki vagy?”-  kérdeztem. Nincs válasz!
„Khm-khm! Csókolom bácsi, én Tádé vagyok, ez pedig a barátom Kockásfülű Nyúl”- mondtam kicsit hangosabban.
-Oh ne haragudj Kedvesem, de olyan kicsi vagy és vékony a hangod, alig hallottalak. Mit csinálsz te itt? –kérdezte a fura figura
-Mi kirándulunk a barátommal és bejöttünk ebbe a kertbe. Kockás kergeti a méheket, de hiába mondtam neki hogy nincs itt a méhecske barátunk. Te is kirándulsz? -kérdeztem
-Nem kedvesem, én itt lakom és itt is dolgozom. Rémisztő a nevem és a palántákra vigyázok.
-Nahát…. De te nem is vagy olyan rémisztő, kit rémisztesz meg?! – kérdeztem
-Tudod Tádé én egy madárijesztő vagyok.
-Aztaaaaa….” –ámuldoztam – és mond csak mit csinál egy madárijesztő?  
-Tudod mi itt állunk a kertbe, néhányunk a határban és nap nap után nézzük a kék eget. A madarakat riasztjuk el. Ők megeszik a termést. Félelmetes hírünk gyorsan terjed a tavaszi szél szárnyán, ezért a tollas éhenkórász népség messze elkerüli a környéket. –mondta kicsit szomorúan.
-De… akkor te egész nap egyedül vagy? –kérdeztem
-Többnyire, de van hogy bejönnek ide mások is, gyerekek felnőttek. Látod itt vannak a méhek is, de ők inkább csak dolgoznak. Rajtam nincs virág, nem vagyok érdekes számukra.
-Hát nem valami izgalmas az életed Rémisztő.
-Cseppet se aggódj miattam. Van egy barátom képzeld. Egy madár.
– Egy madár? De hiszen őket rémiszted. – néztem bután
– Igen de ez a madár nem fél. Sőt egy kicsit talán pimasz is volt az elején. De aztán jól össze barátkoztunk. Ő hozza a híreket mit történik a nagy világban, én pedig nem rémisztgetem… Tudod Tádé, néha furcsa barátságok tudnak köttetni. Van aki furcsa és rémisztő, de nagyon kedves és odaadó. Aztán van, aki amolyan szemtelen, hitvány de ha jól bánunk vele akkor mindenkit meg lehet szelídíteni. Ha majd egyszer sok időd lesz olvass a Kis Hercegről és a Rókájáról. Meglásd érdekes mese.
– Értem Rémisztő, köszönöm hogy ilyen kedves voltál és nem rémisztettél meg. Biztosan vissza fogunk még jönni és meglátogatunk, elhozom a tesómat is Mazsolát.
– Rendben Tádé, gyertek csak. De most menjetek, nézzétek meg a kertet. Kánya a barátom azt mesélte hogy nagyon szép. – mondta Rémisztő.
-Szia Rémisztő, jó munkát.

-Kockás?! Kockáááás! Ahh hát itt vagy- Mond csak mit csinálsz te itt?
-Ő… csak megvizsgáltam közelebbről a virágot. Tuti nem bánja. Még te is beleférnél mellém.
– Na zsupsz ki onnan Kockásfülű barátom. Megyünk megnézzük a vulkánt!

A Guilfoyle’s Volcano az nem egy igazi vulkán ám. 1876-ban építettek és víztározó volt tulajdonképpen. A városra szép kilátás nyílik, a víz közepén pedig van egy lebegő sziget amin sok növény él. Körben, ahogy fel kellett menni a vízhez, kaktuszok láthatók és minden olyan növény, aminek kevés víz igénye van. Nem tagadom ezek a kaktuszok igazán szépek, és most virágoznak. Kockás azt mondta neki a kaktusz a kedvence. Nekem kicsit szúrósak, de sebaj. ☺

Tovább haladva elértünk a Herb Gardenbe ahol találtunk egy igazi napórát. Tiszta vicces volt. Felmásztunk rá. Próbáltuk leolvasni de a telefon kinézőjét egyszerűbbnek tűnt leolvasni. Így hát hagytuk a napórát másra.

Viszont a Herb garden érdekes volt. Csomó zöld fűszert láttunk és nem is tudtam hogy van vadon élő menta, meg rozmaring és miegymás. Csoda jó illat volt ott. Kedvem támadt volna bele dörgölőzni a jó illatba. De nem lehet, a természetet óvni kell.

Majd Kockásfülű összetalálkozott az Arid-gardenben egy kaktusszal. Alighanem rossz napja volt mert össze vissza szurkálta a kockás füleit. Ő pedig csak sziszegett, jajgatott, és kérte hogy engedje el. Jajj Kockás de buta vagy, nem minden kaktusz olyan barátságos mint a vulkánnál lévő nagy gombóc kaktuszok.
Mondtam Kockásnak hogy elviszem egy finom ételek kínáló étterembe ha végre dűlőre jut Szúróssal és elengedik egymást. Hiába, a kaktusz az kaktusz, nem tudja megtagadni önmagát. Aztán nagy nehezen kiszabadult és elindulhattunk végre enni.

Farkas éhesek voltunk. Betértünk az Etto Pasta Bar-ba ahol isteni finom olasz tésztákat árulnak. Meg pizzát. Mi rendeltünk egy Bazsalikomos-pestós tésztát amit hipp-hopp befaltunk.

Na de nem úgy van ám az hogy egy pizzát nem kóstolunk meg. Kirúgtunk a hámból, és rendeltünk egy sonkás pizzát is. Kissé kerekedett a szemünk amikor kihozták, de jó magyar kiskedvenc létünkre csak nem hagyhatjuk a népet szégyenbe. Megesszük.

Így is történt. Degeszre ettük a hasikánkat. Haza sem akartunk menni. Ott helyben el tudnunk volna aludni. Kidőltünk teljesen.

Puszi

Kockás és Tádé.

Nagyon Boldog Új Évet kívánunk mindenkinek!

Kicsit lementünk a térképről. De hagyom Tádét hogy elmesélje.
– Gyere Tádé, várnak az olvasók. Tádéééé! Tááá-déééé. Oh hát itt vagy te kis tengerimalac.
– Nem kell úgy visítani Mazsola, megsüketülünk.

Szóval az úgy történt hogy Kockásfülű nagyon uncsizott és szeretett volna menni valahova. Mindannyiunkat nem bírt volna el, ezért hát autóval kellett mennünk. A nagy autóval, azzal amivel Mazsola is ki van békülve. Behuppantunk és elindultunk.
Kockásfülű nagyon izgatott lett és kérdezte hova megyünk.

– Rám ne nézzetek – mondta Mazsola – én csak jöttem utánatok.
– De mi most akkor nem is megyünk sehova? –kérdezte a Kockásfülű.
– Hát hogy ne mennénk, látod megyünk. Előre!
– De mi van ott előre Tádé? Nem értem…. –szontyolodott el Kockásfülű. -Gyerekek –szolt bölcsen Manócska- így nem szabad elindulni, hát azt sem tudjuk hova megyünk. Megmondom mi lesz.  Kockásfülű nyúl bemegy a Mekibe, kér mindenkinek egy kávét, mi pedig addig kitaláljuk a célállomást. Rendben.
– Rendben – mondtuk egybehangzóan.

Nos hát, kávé beszerezve és akkor neki vágtunk a nagy útnak. Az a neve neki hogy Great Ocean Road.
– Mi az a Nagy Óceáni Út Tádé? – kérdezte Kockás
– Az?  Hát az egy nagyon hosszú út végig a parton az Óceán mellett. Szép kilátással…
– Jajj ne… És szerpentinekkel –sóhajtott Mazsola.
– Nyugalom Mazsola, itt egy Dedalon , menjél alukálni!
– Tádé, amíg nézelődők és fényképezek, addig elmeséled nekem mi az a nagy óceáni út?

Tudod ez egy olyan nagyon hosszú országút ami 1919-től 1932-ig épült. 243 km hosszú.
– Hú az nagyon hosszú Tádé. – csodálkozott Kockás.
– Katonák építettek, akik a háborúból visszatértek. Nagyon sok Viktória -korabeli város van az út mentén, kedves emberekkel.
– Nahát Tádé, ez érdekes, és milyen szép a kilátás. Manócska nézd csak, a nagy hullámokat, ugye milyen szépek.
– Azok ám Kockás -helyeselt Manócska.
– Ez egy nagyon veszélyes szakasz ám, hajók is elsüllyedtek itt meg minden.
– Akkor még jó hogy mi kocsival jövünk. – örvendett Kockás.
– Van kedvetek reggel megnézni a napfelkeltét? A szállásunk előtt van egy móló és biztosan szép kis napfelkelténk lesz.
– Hát izé, én azt hiszem álmos vagyok! – dörmögte Mazsola.
– Ugyan már, kiütött a Dedalon. Még csak délután kettő van, Mazsola. Ne idegesítsél, le sem ment a nap még… Erre nem kaptam választ mert húzta is a lóbőrt tovább.

Sajnos az út hátralévő része unalmasan telt és dugósan, mert úgy néz ki egész Ausztráli errefelé tart amerre mi. Kockás csak nézte a vizet, és ámuldozott.

Másnap aztán felkeltünk nagyon korán. De még talán annál is korábban. 5:15-kor már sétáltunk le a partra napfelkeltét nézni. Hideg volt, és szél.  De a látvány kárpótolt. Mazsola sem volt már álmos!

Aztán jól kitaláltuk, hogy bemegyünk az erdőbe. Mert meleg lesz, és az erdő tudjátok egy természetes légkondicionáló. Kockásnak nagyon tetszett. Főleg a páfrányok.
Elmondtam neki, hogy meglátogatunk egy igazi vízesést is, és hogy többnyire csendben kell maradnunk, mert minél inkább csendben vagyunk az erdő annál többet mutat magából.
De suttogni azért lehet.
Elindultunk a Little Aire Falls irányába.

Az erdő valóban varázslatos volt.  A nyári illatok , a színek, a madár hangok együtt mind -mind egy varázslatos mesevilágot hoztak el nekünk. Jó, a pókok nem amik a gyalog ösvény fölé feszítették a hálójukat és várták a bogarakat. De csak mi érkeztünk, arccal bele a hálóba. Nem voltam boldog. Meg ők sem. Szőhették újra a buta hálót. Ostoba pók népség, megzavarják az erdei idillt.
Nagy bosszankodás és két kilométer gyaloglás után megérkeztünk a vízeséshez. Csodálatos volt a fekete sziklákról lezúduló víztömeg látványa és hangja is. A vízesést körül vették az ősi páfrányok, és erdei eukaliptusz fák amik legalább olyan magasak hogy a holdig érnek, de még az is lehet hogy tovább. A vízeséshez nem tudtunk kimenni, de a 8 méter magas állványzatról is jól látszott.

Aztán lassan el kellett indulnunk vissza felé, mert útba ejtettünk ám még egy vízesést aminek a neve Triplet Falls. Az is biztosan szép lesz. A gyalog ösvényen Kockás észrevett egy táblát.
– Tádé nézd ezt a cuki csiguszt, hát nem aranyos?
– Hát nem, nem az. –mondtam mérgesen, Kockás meg nézett riadtan.
A fekete csigákról ugyan is azt kell tudni hogy feketék, és nem kedvelik a többieket. Állatokat esznek, és mérgük is van. Idevalósi őslakos csigák ezek, és esős időszakban különösen kell rájuk figyelni, na és persze nem szabad az erdőbe az avarban hemperegni mert ott laknak ezek az ijesztő fenegyerekek.
– Na jó, akkor haladjunk tovább Tádé. Mégsem aranyos ez a csiga.

Nagyon hatalmas fák között sétáltunk. Volt amelyik 40 méteres volt, és Kockás szinte el is tűnt a fa tövében. Hiába az őserdő nem véletlen őserdő. Ha egyszer nagy szerencsénk lesz, elmegyünk a mamutfenyőkhöz Kanadába. Még az is lehet ha jól kitanulom ezeket a kertészeti növényes dolgokat akkor eljuthatok oda is.

Utazni nagyon jó dolog.  Megismerni másokat pedig még jobb. Színes világban élünk, néha már túl színes is, de többnyire szép, és lenyűgöző. Sokkal jobban kellene vigyázni rá.
Örülök hogy Kockásnak ennyire tetszik az erdő, és a természet! Ez egy csoda ami itt van. Mazsola és Manócska pedig egész úton csak fecsegnek csacsognak, be sem áll a szájuk. De nem baj az, meg kell beszélni az elmúlt egy év történéseit.

Eközben ideértünk a Tripled Falls-hoz is. Sajnos itt sem tudtuk a lábunkat belelógatni a vízbe, mert ezt is csak messziről lehetett megnézni. Csodaszép. Mint az előző is.
Sajnos a levegő lehűlt, a fák ködbe burkolództak, és mintha az eső is csepegne. Ez Ausztrália, az időjárás egy órán belül meg tud változni drasztikusan.
Azt hiszem ez után a kép után Kockás felveszi a nyúlcipőt és elindul vissza az autóhoz.

Holnapra is van egy kisebb kirándulás, de az még titok.
Puszi,

Mazsola és Tádé, és a csapat

Sziasztok,

Hát itt vagyunk és szeretnénk elmesélni a karácsonyi eseményeket. Mert történések azok voltak ám. Ezen kívül volt még töltött hús, töltött káposzta, göngyölt hús, bejgli, torta, mézeskalács és sok sok finomság.

Elérkezett a Szenteste vagy ahogy itt mondják Christmas Eve. Nagyon izgatottak voltunk Mazsolával hogy mit rejthet a kis szatyrunk és az a sok-sok csomag.
Nagyon szépen megvacsoráztunk de mi már tűkön ültünk. Végre oda juthattunk a fához.
Mazsola azt mondta, hogy kezdjem én mert a karácsony kedvéért átadja nekem a lehetőséget.
Éltem vele. Hölgyeké az elsőbbség.
De mit ad a Jézuska, sikerült egy rózsaszínű szatyrot kihúzni amire az volt írva, hogy Mazsola.
„- Nem-nem Tádé, ez rózsaszínű, mint a bundácskád, ez a tiéd”
„Dehogyis te buta kurta farkú, rajta van a neved nézd csak: Ma-zso-la. Látod. Na ne csigázz nyisd ki.”

Aztán hirtelen zümmögés, motoszkálás és miegymás hallatszott a zacskóból és kikandikált belőle egy sárga fekete kis fejecske. Mazsola azonnal elsápadt, még a vérnyomása is leesett és oda súgta hogy „Ez egy méhecske, még az is lehet hogy vadméh.”

Taszítottam rajta egyet és előrébb bukdácsolt pár lépést és remegő hangon üdvözölte… kit is?
Wasa-bee-t.
Nagyon vicces bemutatkozás volt. De szerencsére Mazsola is megnyugodott, hogy Wasa-bee nem akarja megcsípni.
Ez vicces pofa elmesélte hogy Bumblebee küldött nekünk egy kis ajándékot. Tudjátok ő a méhészetből a barátunk. Tök cuki tőle, hogy gondolt ránk.
Wasa-bee azt is elmesélte, hogy ő vállalkozott egyedül a nagy útra, mert szerette volna meglátni, hogy milyen az élet a kaptáron kívül.
Mazsola megkérdezte, hogy hány tesója van, de Wasa-bee mosolyogva elmesélte hogy több ezer.
Na akkor talán ezt nem ma este kellene felsorolnia az összes nevet. Viszont mondta, hogy van egy nagyon igazi tesója mint Nekem a Mazsola, és őt úgy hívjak hogy Chub-bee. Neki azért lett ez a neve mert nagyon szereti falni a mézet a nektárt és mindent. Aztán Wasa-bee átadta a csodálatosan szép aranysárga narancs virág mézet aminek igazán örültünk, mert szeretjük a mézet és mézeskalács is készül. Mézit azóta sem láttuk. Lehet tényleg megette valaki.

Olyan jól elbeszélgettünk Wasa-bee barátunkkal, hogy Mazsola meghívta egy esti teára nassolásra az ajándékozás után. Szerencsére elfogadta.
Ezután következett a nagy piros szatyor. Sosem láttam ennél szebbet még.
Aztán… ó jajj mit hallok, ebben is motoszkál valami. 
Tudtam, tudtam, tudtam…
„Mazsola én megmondtam neked! Igaz?”
…és hirtelen… mi ez? Ez valami félreértés lesz. Kibújt két fül a szatyorból! És kockás. Mind két fül kockás. Mazsola csak hallgatott én pedig mondtam neki:
„Mazsola, na! Ne hallgass, mondjál már valamit! Én már láttam ezeket a füleket valahol, olyan ismerősek”
„-Én nem is tudom Tádé, sok egyforma fül van ám ezen a világon” – mondta Mazsola higgadtan.
„-De nem Mazsola, most tényleg! Na várjál majd kiderítem én ki ezeknek a füleknek a gazdája!”

Oda kiáltottam izgatott hangon: „-Tartozik egy édes pofika is ezekhez a fülekhez? Mert én ismerem ám ezeket a füleket! Egy barátomé, még régről amikor a tökházban laktunk Manócskával. Bújj elő de sebtiben!”

És akkor megláttam! A legkedvesebb barimat! Itt volt előttem és kandikált kifele a szatyorból.
„Juhéééé itt a Kockásfülű Nyúl!” csattantam fel örömömben.
Eljött hozzánk, hogy ne legyünk egyedül.

Olyan sok kérdésem van, és mondanivalóm és megölelgetném, és kérdezni akarok Manócskáról meg a tökházról és mindent tudni akarok.

„Szia Tádé, szia Mazsola, de jó, hogy látlak titeket. Milyen jó meleg van itt nálatok, és olyan csodás ez a karácsonyfa. Szia Wasa-bee, mindig örülök ha megismerhetek új kis kedvenceket! Na gyere Tádé mássz fel és segíts ki engem ebből a hatalmas szatyorból.”
„-Jövök már, rohanok Kockásfülű, de nem is értem minek kellett neked ekkora szatyor hát alig tudok rá felmá… Óóóóó neeeem, ez nem is igaz. Biztosan csak álmodom. Kockásfülű mond, hogy ez nem álom!”
„-Tádé ez nem álom.” –mondta kockás hamiskás mosollyal a füle alatt.
„-Mazsola figyelj van itt valaki akinek te is nagyon fogsz örülni.”-és zsupsz leestem a szatyorról. Hanyatt. De ez inkább a meglepetés miatt volt.

„-Manócskaaaaaa! – kiáltotta Mazsola
Persze én meg csak ott feküdtem a földön leesett vérnyomással, és még mindig azt gondoltam ez nem lehet igaz.

Miután Manócska és Kockás kimásztak a szatyorból volt nagy ölelkezés, családi fotózás és annyi de annyi mondanivalónk van. Meg kérdésünk. Talán több kérdésünk van, mint mondani valónk. De Manócska nyugalomra intett.

„-Csigavér Tádé, mindent a maga idejében, ne legyél ilyen kis szétszórt és szeleburdi. Mindent elmesélek és te is elmesélhetsz mindent, de először is hoztam neked egy kis meglepetést mert tudom szereted a szép ékszereket és a lányos dolgokat olvastam a hajós blogodat ám”
„-Jaj Manócska, már úgy hiányoztál, és nem is kell ajándék, olyan jó, hogy itt vagy.”

Amíg Mazsola csinált egy teát mindannyiunknak, addig Manócska elmesélte hogy Kockásfülű hátán repült el egészen idáig. De nagyon hosszú út volt és Kockásfülű nagyon bátran repült dacolva az erős óceáni szelekkel, a napsütéssel, esővel, viharokkal.
Azt hiszem ezen az estén nem aludhatunk amíg mindent el nem meséltünk egymásnak. A tea nagyon finom lett, tettem bele a mézből amit Wasa-bee hozott.

Ez a világ már nagyon anyagias lett és ez nem kerülheti el a karácsonyt sem. De azt hiszem így van rendjén hiszen pénzért kapunk meg mindent, fizetjük a számláinkat, az ételünket, pénzért veszünk ajándékokat… Az ajándék fontos, örömet okozni fontos, a pénz egy szükséges valami amivel ezt elérhetjük. Azt hiszem igaz a közmondás, hogy van amit nem lehet pénzen megvenni. Ilyenek pl. az együtt eltöltött idő, a beszélgetések, a nevetés, a másikra odafigyelés. Nem lehet pénzért megvenni egy szép sétát és látni közben a naplementét, vagy nem kerül pénzbe az sem ha észrevesszük a természet adta szépségeket. És ezeket a szépségeket én Manócskának és Kockásfülűnek mind megmutatom. Ez az igazi ajándék, gyűjtsünk élményeket, építsünk barátságokat – mint mi és Wasa-bee – együnk sok finom ételt, igyunk finom üdítőket és töltsük az időnket olyanokkal akiket szeretünk. Ez kell legyen a Karácsony. Nekünk ez a Karácsony!

Minden jót kívánunk mindenkinek a távoli és forró Ausztráliából, az Új évben sok-sok örömet és gazdagságot boldogságot kívánunk.
Jövőre ugyanígy itt leszünk és mesélünk nektek!

Puszi,
Mazsola és Tádé.

Sziasztok,

Újra itt vagyunk és jelentjük hivatalosan is  Mikulás segédek lettünk. Szegény Mikulás és Rudolf nem győzik az ajándékok kihordását, és a manók sajnos nem hozzák az elvárt eredményeket, mindig csak vicceskednek és játszanak, kacarásznak mit sem törődve az ajándékok csomagolásával. Aztán jelentkeztünk önkéntes Mikulás segédnek.
Kicsit össze is vagyunk zavarodva mert most nem értjük, hogy mi van a Jézuskával. Szabira ment? Itt senki nem beszél Róla. Aztán kiokoskodtuk Mazsolával, hogy miért ne lehetne két hagyományt összefonni.
Ezért aztán úgy döntöttünk, hogy a Mikulás hozza a karácsonyfát december 6.-án, majd mi a segédei segítünk Neki az ajándékok csomagolásában és aztán amikor elérkezik a Szenteste akkor mi megünnepeljük a Jézuskát, kibontva a nagyszerű ajándékainkat egy finom vacsora után. De izgatottan várjuk a december 25.-ét is amikor az itteni gyerekek a Mikulás által hozott ajándékokat bontogatják ki. Ausztrália egy kulturálisan színes ország, hát miért ne ünnepelhetne mindenki a maga módján? Felvéve egy kicsit az itteni szokásokból, hozzáadva egy kicsit a sajátból, tiszteltben tartva egyéb nációkat, akik nem vagy másként ünnepelnek. Mi is így teszünk. Nekünk a Jézuska hozza az ajándékot, mi az ő történetét ismerjük, de Mikulással sincs semmi gond.  A tavalyi blogunkban meséltünk is erről.
Aki nem olvasta az itt megtalálja. 

De nézzük hogyan lettünk Mikulás segédek.
A fa. Ki kellett választanunk a fát. Hát az egyértelmű volt, hogy a karácsony organizálása ránk marad de a fa nem volt egyértelmű. Mazsola szerint a zöld jó. Szerintem meg uncsi. Mazsola szerint az élő fa szebb. Szerintem meg pókosabb. Ugye emlékeztek mikor elmentünk epret szedni és meséltem róla hogy milyen goromba nép ez a Pók?! Na most ők szeretnek a fenyőfákban dekkolni és riogatni az olyan kicsiket, mint én. Engem nem vernek át! Ismerem a fajtájukat! Tehát élő fa nem. Na és természetjáró majdnem kertész lévén nem támogatom a fák kivágását. Butaság, és felháborító. A fa műanyag lesz és punktum! Látszólag beleegyeztem a zöld színbe, de mikor Mazsola elaludt akkor írtam a Mikulásnak. Na nem levelet a szó szoros értelmében, hanem e-mailt. Elég erős indokokkal alátámasztottam hogy miért ne zöld fa legyen hanem fekete! Igen, fekete. A fekete az új zöld. A fekete menő. Mikulás megértette ezt és azt mondta utána néz mit tehet. Tehetett valamit mert pár nap múlva megérkezett a fekete fa kissé fagyos díszítéssel az ágak végén. Mazsola fel volt háborodva, de lenyugtattam, hogy ez biztos csak valami logisztikai probléma lehetett, vagy félreértés és amúgy sincs már időnk kicserélni. Nem mondom, hogy megnyugodott de elfogadta. Aztán ha meglátja a feldíszített fát úgy is örülni fog.
Neki is fogtunk a díszítésnek. Arany, ezüst és fehér színű lesz. Szükségünk volt ollóra, cérnára a szalag megkötözéséhez és a gömböcökre. Csudi csillogós mind.

Amíg a szalagot kötözgettük sokat beszélgettünk az otthoni dolgokról, meg az elmúlt karácsonyokról amit Manócska házában töltöttünk. Milyen jó is volt a kis Tökház. Manócska jó fej volt, én voltam a kedvenc mert kicsi voltam és amúgy is úgy találtak. Mondtam Mazsolának ha hazamegyünk akkor meglátogatjuk Manócskát. De lehet ha végeztünk még írok is neki egy lapot.
Ez a szalag kötözés nem túl hatékony munka, untam is rendesen. Jövőre nem ilyen buta díszítést találok ki az biztos. Végül is kész lett.

Hát és következett a díszítés. Mazsola azt mondta ő ugyan fel nem megy erre a nagy fára. Igen, hát azt elfelejtettem megemlíteni, hogy valóban logisztikai hiba történt mert a fa véletlen 2 m magasságú lett. Én olyan 1,50-re gondoltam max de… Na sebaj. Kicsit tovább tart majd felmászni. De megoldom, elég sűrű a lombozat. Mazsola meg szédül. Ezt viszont már megszokhattuk.
Hátamra aggattam díszeket és másztam-másztam egészen a tetejéig.

A fenyő díszítés nem volt vészes. Szenteste meg is mutatjuk nektek egész valójába fényekkel és ajándékokkal.
Aztán kezdtük az az ajándékcsomagolást. Volt itt minden. Kis doboz nagy doboz, ruha, könyv, játék… Erről többet azonban nem árulhatunk el.
A ragasztószalaggal mindig összevesztem, mert ragadt az a kezemre, a bútor szélére, olykor vissza a tekercsre és soha többé nem találtam meg a végét. Idegállapotba kerültem.

Nem is csodálom, hogy a Manók nem haladnak. Ilyen nyavalyás ragasztóval. Azért ezt is csak összehoztuk.
Mazsola kezelte az olló szerkezetet, én pedig a ragasztót. Azt hiszen ő jobban járt.

Aztán segítettünk is behordani pár ajándékot a fa alá. De ezek a Manók olyan de olyan buták… Elfelejtették a szalagot, a masnit és azt hogy kinek lesz az ajándék.
Mazsola ezen kiakadt és azt mondta hogy most ki kell csomagoljuk mindent. Szegény megborult ettől kicsit.

Hát hogy is ne! – mondtam felháborodva. Még egyszer nem harcolok ezzel a buta ragasztóval az biztos.
Megint írtam a Mikulásnak, hogy segítsen beazonosítani a csomagokat és megoldjuk a felcímkézést és a masnizást. Hát ki látott már ilyen mezítelen csomagokat egy szépen feldíszített Karácsonyfa alatt? A Mikulás gyárból meg is jött a válasz hamar. Elmentünk beszerezni pár masnit és szalagot és…

De várjunk csak, mi ez itt? Ez valami félre értés lehet! Amíg elmentünk masnikért, valami nagy piros szatyor odakerült a fa alá. De… Ki? Hogyan? És mikor hozta ide. Különös. Jajj és van rajta egy címke.
-Mazsola, Mazsola gyere gyorsan nézd meg mi van ráírva! Mazsola és Tádé! Valaki hozott nekünk ajándékot!  Szerinted belenézhetek?
– Nem Tádé! Ismered a szabályt! 24.-én este!
-De Mazsola akkor csak had hallgatózzak légyszi.
-Nem és nem! A csudába te kíváncsi kis rózsaszín egér! Nem.
-Na jó Mazsola, de olyan izgatott vagyok! Szerinted mi lehet benne? A hajóút amit annyira szeretnék mert a tavalyi is olyan szép volt? Vagy egy repülőjegy Fijire?
-Jajj de buta vagy Tádé. Teljesen mindegy mi van benne, a lényeg úgy is az hogy élményeket gyűjtsünk és ne tárgyakat, meg pénzt meg ilyesmit. Na elismerem egy hajós kirándulás nagy élmény, de nem a legnagyobb, és karácsonykor úgy is minden kiderül.
-Na jó, de akkor is nagyon kíváncsi vagyok.
-Tádé feltett kézzel  lassan távolodj el a csomagtól, még nem nyithatod ki.
-Oké Mazsola, nem fogom, megígérem, Becsszó!

Aztán hogy megnyugodjak mi is karácsonyosba öltöztettük magunkat, és kaptunk egy igazi magyar mézeskalács szívet ami kézzel készített és egy lány csinálta nekünk aki itt lakik Ausztráliában.
Mézi úgyis lelépett, Mazsola szerint megettem. Pedig nem is. Az ember nem eszi meg a barátait. Legtöbbször. Igaz az nem segít ha a barátok mézeskalácsból vannak és gumicukor gombok vannak a ruháin. Mézi biztosan visszajön csak elment valahova.
Viszont a szívet most megeszem, mert a nagy izgalmak és a piros szatyor láttán leesett a vércukrom.
Már alig várom a karácsonyt. Tojáslikőr, töltött káposzta, bejgli, hókifli és ajándékok.
Magyarnak lenni jó.

Puszi

Mazsola és Tádé

Hahó Emberek, itt vagyunk! A két lókötő nem tűnt el. Nagy karácsonyi készülődésben vagyunk.
Muszáj volt a vállunkra vennünk eme nehéz terhet, mert Móni állandóan csak dolgozik, meg tanul, meg kertészkedik, mi meg unatkozunk.

Tehát a listánkról a következők már megvannak:
ezüst gömbök ✓
arany gömbök ✓
ajtódísz ✓
lakásdekoráció ✓
sütik ✓
bejgli  ✓
fenyőfa ✗
ajándékok többsége ✗

Az igazság az, hogy közbejött egy kis európai utazás, tehát újra kellett terveznünk az elmúlt 4 napot. Sok-sok ajándékot küldtünk haza és az egyik ajándék apropója az, hogy egy csudi helyre mentünk érte, ahol sok dolgos kéz vagy inkább láb gyűjti az aranyló nektárt.
De lássuk akkor hol is jártunk.

Igen, jól látjátok ellátogattunk egy méz farmra. Mert hallottunk róla és mert szerettünk volna haza küldeni pár érdekes mézet. Mit is kell tudni a Pure Peninsula Honey méz farmról?
Azt biztosan, hogy sok sokféle mézet árulnak. Ami a különlegessége számunkra, hogy az ausztrál fák virág mézét gyűjtik össze ezek a kicsi méhek és mind olyan furcsa.
Mazsola először félt, hogy a méhek megcsípik mert azok gonoszak de mondtam neki, hogy nem gonoszak csak idegesek ha piszkálják őket. De megígérte, hogy nem idegesíti fel a méheket.
Megnéztük miféle mézeket lehet itt kapni. Mindenfélét.

Utána pedig meg is kóstoltuk őket. Nekem az eukaliptusz a kedvencem. De nem is mentolos ám. Csak az eukaliptusz virágból szedik a méhecskék a mézet ami nagyon édes. Mi tagadás van miből gyűjteni. Aztán van a Banksia ami szintén egy őshonos növény. Nagyon szép virága van, és a méz is finom. Ami nagyon eltér a megszokottól az a Jarrah. Ez úgyszintén egy itt élő fa aminek a méze nagyon karakteres és kissé mintha füstös lenne. Sötét sűrű és édes. Nekünk nem a kedvencünk. De van itt még Gray Box, Iron Bark, Clover, Local Flora – mi csak falusi vegyesnek hívjuk – , és Red Gum, Stringy Bark, Yellow Box és még egy csomó más fajta méz, szépségápolási cikkek bögrék, tollak, hűtőmágnesek, huh felsorolni sem lehet.

A nagy kóstolgatás közepette valami zümmögésre lettünk figyelmesek. Mazsola úgy megijedt, elcsukló hangon mondta:
– Tááádéééé… Most meg leszünk csípve.
– Jaj Mazsola ne butáskodj, nem is idegesítettük fel Őket.
– De megettük a mézüket és lehe….
– G’day nektek barátaim!
– Tádé, te is látod amit én? Ott egy óriás méh. Végünk!
– Ne legyél suta Mazsola, mit tanítottál majd egy éve mikor Maci megérkezett hozzánk?  Na most akkor te se legyél udvariatlan mutatkozzunk be.
…Szia te sárga méhecske ott fent a polcon! Minket Mazsolának és Tádénak hívnak. Neked van neved?
– Hogyne lenne, én vagyok Bumblebee a méhecske, ne kérdezzétek a nevem, valami filmes csóka után kaptam akinek köze nem volt a méhekhez de sárga volt és folyton dongott és zümmögött. Szóval én azért vagyok itt, hogy segítsek eligazodni a mézek között, és meséljek a méhek életéről, de igazából az emberek nem vesznek észre. Meg legtöbbször félnek tőlem, pedig nem csípek csak ha piszkálnak. – mondta Bumblebee
– Mondtam én neked Mazsikám…
– Szeretnétek hogy meséljek nektek a méhek életéről, és szeretnétek megnézni hogyan dolgoznak a többiek?  – kérdezte Bumblebee
– Hááát lehet…hogy nem biztos hogy..izé ez olyan jó ötlet…. – rebegte Mazsola
– Naná, menjünk fekete-sárga barátom.
– Végünk. – sóhajtott Mazsola

Szóval Bumblebee elmesélte, hogy itt több mint 30 fajta mézet lehet kapni és nem csak azt. Van jégkrémük is és sok gyertya és méz cider is. Ez egy családi vállalkozás, ami 25 éve alakult úgymond hobbiként először. És ez úgy kezdődött, hogy amikor a tulajdonos bizonyos John Winkles kiköltözött a félszigetre, talált két család vadméhet. Aztán beköltöztették ezt a két családot dobozokba és hát ha egyszer egy üzlet beindul…  Most már az egész félszigeten ezek a méhek porozzák be a gyümölcsösöket és vadon élő növényeket és gyűjtik a nektárt, pollent.
Aztán megnézhettük a dolgozókat is közelről. Szerencsére mind nagyon cuki volt.

Aztán megnéztük, hogy az üvegfalú dobozban hogyan hozzák be a kis lyukon a méhek a nektárt. Ott volt a hátsó lábukon kis narancs színű zsákocska kinézettel. Olyan nagyon gyorsak voltak, hogy nem is lehetett őket lefotózni szinte.

Láttam ám, hogy Mazsolának tetszenek ezek a kis szorgosok, mert csak úgy bámulta őket az üvegen keresztül.

Azok meg vissza bámultak Mazsolára.

Amíg Mazsola a méhkas életét figyelte addig Bumblebee elmesélt pár érdekes dolgot a fajtájáról.
Ezeket én nem is tudtam eddig.
– A méh az egyetlen rovar a világon ami ételt szolgáltat az embernek.
– Legfőbb szerepük a beporzás.
– Legfeljebb 4-5 km messze repülnek, ezért a kaptáraikat a gyümölcsösök mellé telepítik, aztán ha kész tovább állnak. Utazó cirkusz ez. ☺
–  A tárgyak alakját érzékelik, nem látnak élesen, de megkülönböztetik a fehér, fekete, sárga, kék, zöld színeket, de színtévesztőek. Sárgával tévesztik össze a narancsot és a zöldet, kékkel a bíbort és az ibolyát és a pirosat feketének látják.
– Született matematikusok. Kizárólag azonos méretű sejteket építenek.  
– A méhek képes felismerni az emberi arcokat. Na jó ezt azért már mi sem hisszük el nekik., ez csak valami marketing fogás lehet.
– A méhek általában 1 500 –  2 000 virágot látogatnak naponta. 1 kg mézhez több mint 2 millió jól mézelő virágot kell meglátogatniuk, kevésbé mézelőből akár 5 milliót is. Nincs egyszerű dolguk.
– Jól kifejlett szaglással rendelkeznek. A virágok illatát több kilométerről is „megérzik”. Megkülönböztetik az édest, a savanyút, a sóst és a keserűt.
– Repülési sebességük 25-40 km/h, attól függően, mennyire leterheltek az összegyűjtött nektárral.
– A kaptárba jóval kevesebb nektárt visznek, mint amennyit valójában összegyűjtenek, mivel nagy részét közben elfogyasztják.  Egy méhcsalád évi mézfogyasztása 60-70 kg.
-Nincs érrendszerük, vérük szabadon mozog szerveik között, vérük halvány, gyengén sárgás barnás színű, majdnem színtelen.
– Tudják melyik a finomabb, az egyszerre nyíló virágok közül az édesebb nektárút választják. Na még szép hogy tudják, több millió éves szakmai tapasztalatuk van.
Tádé okosságait hallottátok.

Azt hiszem a méhek nagyon fontosak a természetnek és nagyszerű munkát végeznek. Vigyázzunk rájuk. Ráadásul cukik is ha épp nincsenek kiidegelve. Csak teszik a dolgukat és nem bántanak semmit.

Update:
Független méh hírügynökségek jelentik a csomag landolt Dubai repterén. Tehát a gondosan összegyűjtött méz egy utolsó nagy útra indult és hamarosan eléri úti célját. Ugye milyen jó, hogy van egy beépített méhünk a farmon? ☺ Remélem hamarosan találkozunk Bumblebee-vel megint.

Ennyi volt a kis történetünk, ne feledjétek itt december 6.-án hozza  Mikulás a karácsonyi ajándékokat tehát addigra kell legyen fa, és egy másik kis történet is.

Puszi,

Mazsola és Tádé

Sziasztok,

Mazsola megcsillantotta mesterszakács képességeit. Az a kiabálós szakács bácsi is biztosan megirigyelné. Viszont az elejéről kell kezdeni a történetet.

Egyik hétvégén átmentünk a Springvale-i piacra. Erről azt kell tudni, hogy egy kínaiak lakta negyed és ami az ő piacukon nem található meg, az nincs is. Szárított kutya farok, mézes mustáros hínár, disznófej és társai.
A kínai egy furi népség. Tolakodnak, lökdösődnek, köpködnek… Nem túl kedvesek az már fix. Érthetetlen nyelven hadoválnak. Vannak akik angolul teszik ugyan ezt. Lehetetlen küldetés őket megérteni. Megéheztünk és beültünk egy étterembe. Tipikus volt. Színes, csillogó-villogó mindenek a plafonon, az asztalon felismerhetetlen mennyiségű szósz… Azt hiszem a tea volt a legfinomabb az egészben. Én nem akarok többé Sprinvale-be menni.

Nem is szeretem a kínai kaját, sőt az ázsiait sem, de ha jobban belegondolok Ázsiát sem. Hát láttatok már ott kirándulni? Na ugye.
Ráadásul mi az a sok kaja? Én kicsi vagyok, nem fér belém ennyi és különben is tele volt gyanús elemekkel a leves.

Viszont Mazsola gondolt egyet, és azt mondta sushi-t csinál.
Sushi-t? Ennek is agyára ment a szárított kutyafarok gondoltam. De azt mondta, hogy ez a sok kínai ihletet adott neki.
Főként mert a sushi Japán… De azt mondta egyre megy. Menjen.
Bevásároltuk a sok hozzávalót. Halat, amitől a hideg kiráz. De elvileg az kell bele és nyersen.
Meg vettünk ragacsos rizst, meg ecetet és különféle gyanús dolgokat.

Mazsola elkezdte a halat felszeletelni, természetesen az én segítségemmel mert a kés nagyobb volt nálunk. Közben csak mesélt és mesélt, hogy a sushi-t egybe kell bekapni nem szabad harapni mert az tiszteletlenség. Aztán a japánok nem csak úgy egymás után kihozzák az ételeiket. Egyszerre tálalnak mindent és mindenki csipegetheti a neki tetszőt. Na nem úgy, hogy jól megrakjuk a tányért, mint otthon töltött káposztával,  csak szolidan 2-3 falatkát kiveszünk tányérra tesszük, és onnan a kicsi szánkba….

Minek ez a nagyzolás ? – gondoltam.
És a pálcika… Tilos vele mutogatni, tilos az ételbe turkálni vele, vagy rászúrni az ételt, vagy válogatni vele, és lenyalni sem nagyon érdemes. Oké, hát az én esetemben a pálcikával való tiszteletlenség vádja nem állja meg a helyét, ugyan is nem tudok pálcikával enni. És ezután már nem is akarok tudni pálcikával enni. Előbb a kínaiak zsibvásár népessége, most pedig a karót –vagy inkább pálcikát – nyelt japánok szabályai. Ahogy ezen elmélkedtem, már éppen a tálca díszítésénél tartottunk.

Aztán ilyen zöld szárított leginkább sütő papírhoz hasonlító valamit ráterítettünk egy bambusz lapocskára, aztán a zöld valamire rákentük a ragacsos riszt ami igazán finomságos ám. De nagyon ragad. Alig tudtam rátenni a szárított zöld valamire.
De sikerült.

Aztán tettünk bele kaliforniai paprikát, meg halat, meg avokádót, meg kaviárt –ez a kedvencem- meg őőő mit is még? Na nem tudom. De tekertük, és hát sajnos nem volt elég kezem. Mazsola meg csak vezényelt. De hát azt mondta a kiabálós szakács bácsi sem főz… A nagy séfek csak tanítanak.
Na szép, mondhatom. De csinálom mert ez a sushi bizony nem fog feltekeredni magától.

Végül is aztán elég jól feltekertük. Meg elég szép is lett. De szeletelni már nem akartam. Csak távolról néztem ahogy alakulnak a szép sushi falatok. Érdekes a készítési folyamat, de azt hiszem én annyira nem szeretem hogy tekergessem, főzögessem, és miegymás.

Az összhatás azért nem rossz ugye?
Jól mutatnak a kis sushi falatkák. Van itt tonhalas, lazacos, királyrákos, kaviáros, sima zöldséges, és azt hiszem ennyi.

A végére elárulok még egy titkot. Mindenki ismeri a wasabit. Csíp mint a fene. De az igazi wasabi nem is csípős.. Az egy zöld torma fajta ami nem csíp, de valaki agyas, azt nem tudjuk ki, elkezdte tormával összekeverni, és azóta a wasabi úgy él a köztudatba mint valami csípős étel.

Aki nem próbált a sushit még, az ne habozzon nagyon finom, és sajnos ez is olyan mint a wasabi sok sztereotípia él arról, hogy nyers a hal benne. Végül is az, de van sok más fajta amiben nem nyers a hal, nincs is benne hal, és bármit beletekerhetünk. Személy szerint én sem eszek nyers halat. Sőt a nézeteim szerint a halnak a vízben a helye nem a tányéron. De van aki szereti.
Jó étvágyat hozzá mindenkinek.
Puszi,

Mazsola és Tádé.

Sziasztok,

Ez egy rendhagyó blog lesz, vacsora közben én Mazsola elmesélem nektek, hogy Tádé, igen az a Tádé akinek a középső neve Suta, – vagy ha indián lenne akkor Suta Tádé lenne az indián neve – mit is tett.
De első az evés. Mert enni jó. Jó kaját enni jó. Na nem mondom néha befigyel egy kis McDonald’s de hát kinek nem, majd legyalogoljuk.
Ma meló után beugrottunk a Kínaiba. Valami tésztás kifőzde. Hát ha sok fura gyümit megkóstoltuk és túléltünk, akkor csak nem adnak itt szárított szöcskét és csak nem akad a torkunkon.

Tádéval megbeszéltük, hogy haza hozzuk a kaját és dobozból eszünk mint az amerikai filmekben. Elvégre már majdnem olyan híresek vagyunk mint a filmsztárok. Apropó sztárok! Tegnap volt itt Harry herceg, meg a felesége a hercegné aki amúgy színésznő volt…  Most aztán megkapta a tuti szerepet, simán övé az Oszkár. Teljes káosz volt a belvárosban, moccanni sem lehetett, ezért mi csak a Hetes csatorna esti híreiben néztük a nagy örömködést. De ma már mentek is tovább. Akkor kanyarodjunk is vissza a kínai kajához. Volt oda kirakva pálcika is, de azt hiszem mi inkább a villánál maraduk. A menü pedig….
Seaweed saláta, hát magyarra lefordítva buta mert tengeri gaz, tengeri fű.. De végül is az.
Zöldség leves tésztával. Sokkal inkább tészta leves zöldséggel. Aztán ha nem lenne elég a tészta akkor van még egy kis fekete babos marhás csirkés tészta. Nem tudom ti mit gondoltok, de én desszertnek egy kis tésztát el tudnék képzelni. Na jó nem. Szeretjük a tésztát de nah…

Mondtam ennek a Tádé nevezetűnek, hogy együk meg előbb a salátát.
A válasz a következő volt.
„Micsoda??? Vidd innen ezt az élettel összeegyeztethetetlen színű neon zöld micsodát. Nincs se ember se isten ami miatt én ezt megkóstolnám.”
Próbáltam én beletuszkolni, mert a saláta jó, és finom, de ez hanyatt vágta magát és úgy visított mintha a rózsaszín bőrét húznák. Na inkább hagytam, mert a végén még megütöm a bokámat.

Aztán jött ez a leves vagy micsoda. Jól nézett ki. Volt benne brokkoli, meg póréhagyma, meg valami zöld még amit nem ismertünk fel. Talán kínai kel, vagy ilyesmi… A sok tészta kissé furi volt, de hát aki Noodle Bárban vásárolja a vacsorát az ne csodálkozzon, hogy tésztát kap és eszik tésztával. Nagy elmélkedésem közepette látom ám, hogy Tádé nyitogatja a hűtő ajtót.
Óh ég – gondoltam- ez meg hova a csudába megy!
Sokat nem is kellett várnom, mert éppen kiabálta nekem hogy szerinte be kellene csíptetni a levest.
Csíptetni? Megőrült ez –gondoltam.

De csak folytatta, hogy ő bizony előhozza a kerítés szaggatót. Hirtelen az 50 fokos pálinka jutott eszembe, de az nincs itthon.
Kellett azzal a hűtő ajtóval azért küzdeni úgy látom.

Aztán tipegett is ám vissza a kis lábaival, hozta is a kerítésszaggatót. Tudjátok van az márka az az Erős Pista nevű paprika krém. Hát olyanunk nekünk is van ám. De házi!
Magyarországról kaptuk és egy nénike csinálta akit csak Sima Mamának hívunk, az ő fia meg Móni legeslegjobb magyarországi barátja a Sima Sanyi. Ő egyszer már volt is itt és tök sok helyen voltak biciklivel. Sajnos akkor mi még otthon voltunk, de reméljük Sima Sanyi hamarosan ellátogat hozzánk megint, és akkor elvihet minket bicajozni. De mi nem tekerünk az tuti.
Szóval a Sima Sanyi anyukája Sima Mama küldte nekünk ezt a kerítésszaggatót. Amire meg Tádé felmászott azt meg Móni anyukája küldte és ikonikus Coop márka. Biztosan finom az is és az tuti, hogy a következő 240 évben már nem lesz szükségünk „erős pistára”
Én már csak fogtam a fejem hogy ez a Tádé kanalazza bele a levesbe a házi Pistát… Mi lesz itt? A hétfejű sárkány nem okádott annyi tüzet ahogy ez fog csípni. Jól van, egyszer élünk, pista van, akkor adj neki Tádé.

Nem tudom, hogy mi van velünk, de ez a tészta úgy elülte a pocakunkat, hogy a másodikat már meg sem tudtuk enni. Azt hiszem kaja kóma következik.
Meg alvás. És már azt is elfelejtettem amit mesélni akartam. Mi is volt az? Mi is… Ja igen.  A hétvégi kirándulás. Még mindig felmegy a pumpa a ha rágondolok. Na nem a kirándulásra, hanem arra amit Tádé csinált.

Képzeljétek el az összes képet eltüntette. Azt mondta, sebaj Mazsola vissza megyünk. Vissza? + hegycsúcsot másztam meg és a derekam is megfájdult. Ez a pöttöm meg azt akarja, hogy menjek vissza. Persze visszamegyek, amint megette a tengeri gaz salátát. Na ugye…

Két képpel búcsúzunk amit sikerült megmenteni, de ez sem Tádénak köszönhető hanem Dórinak, mert neki elküldtük. És most lementettük. Sajnálom hogy eltűntek a képek, pedig olyan jól szórakoztunk amikor épp kaptunk levegőt.

Tádé azt mondta érdeklik a virágok, meg a növények és hogy botanikus lesz. Ó drága kenyér, jaj annak a növénynek amit ez a Tádé nevű fog gondozni. De nem lehet lebeszélni róla. Következő  túránk az Australian Garden-be fog vezetni ami szerencsére nincs is messze. Reméljük látunk szép virágzó növénykéket hiszen tavasz van, éled a természet. Ami végül is vicces, mert nyáron minden kiég, és az ősz meg a tél ami zöld. Szóval akkor hogy is van ez? Ezen még elgondolkodom kicsit.

Puszi
M&T