Sziasztok,
Az igazság az, hogy olyan de olyan elfoglaltak vagyunk manapság. Talán még a miniszterelnökök sem olyan elfoglaltak mint mi. Nem is értjük mi történhetett, ez a sok cukiskodás teljesen elveszi az időnket. Azért jut ám idő egy kis mókára és kacagásra is. Ismét megkóstoltunk pár fura gyümölcsöt, de erről most nem szeretnék beszélni. Talán legközelebb.
A jó idő beköszöntével mi is egyre többet vagyunk a szabadban. Legutóbb elmentünk egy erdei túrára, ami egy kicsit fárasztó volt ugyan, de az esőerdő hangulata mindent vitt.
Hol is kezdjük? Talán legyen a nagy fa a kezdet.
Úti célunk Mount Baw-Baw volt ami a Yarra Ranges nemzeti park egy része.
Nincs ám olyan messze mint amilyennek tűnt, egyszer megálltunk egy pihenőre egy kis városban, és hát mondanom sem kell hogy a kilátás az csoda szép volt. Azt hiszem Nerim a hely neve.
No és az a szóbeszéd járja, hogy ebbe a nagy erdősségben van valami nagyon öreg fa. Talán még az öregebbnél is öregebb. Mondtam is Mazsolának „- Gyere pajtás, megnézzük mi magunknak ezt a gyújtósnak valót, nem lehet az annyira öreg” Mazsola csak forgatta a gomb szemeit. Nem tudom mi lelte. Kocsikáztunk befelé az erőbe, zötykölődtünk szerpentines utakon. Sehol egy lélek. Hát kissé már untam a dolgok mert a lelkemet kirázta a köves út. Aztán végül meg érkeztünk. Na nem a civilizációba, mert térerő sehol, se internet se semmi. Pár embert láttunk ott, akiknek érdekes és vicces módon be volt tűrve a nadrágjuk a zokniba. Kezdett gyanús lenni a dolog. Valamit csak tudnak amit mi nem. Mindegy, majd gyorsan szedjük a lábunk, és nekünk amúgy sincs se zoknink se nadrágunk, ha akartuk sem tudtuk volna betűrni semelyiket sehova.
Nem mondom az esőerdő szép látványt nyújt, minden csupa zöld, mindenféle páfrány, és moha és kis fa, meg nagy és még nagyobb fa. Zaj sehol semmi. Amíg nem megy az ember malaca egy extra csendes helyre távol a világ zajától addig fogalma sincs arról, hogy miféle zajban él. A legnagyobb csendet hallottuk itt. Nagyon megnyugtató volt. Plusz nagyon sáros. De hát egy esőerdő milyen legyen? Talán sivatagos? Dehogy is. ☺
Na és 2 km séta, sárban csatangolás, csúszkálódás után amit Mazsola felettébb élvezett, megérkeztünk Adá-hoz. Becsületes nevén Ada a fa, vagy ahogy itt mondják Ada Tree. Mondhatom, hogy se köpni nyelni nem tudtam. Mazsola meg is jegyezte halkan a malac orra alatt „- Még hogy gyújtós, rózsaszínű egér?!”
Ada egy jól megtermett Eukaliptusz fa ami az 1600-as évektől növekedett és még mindig növekszik itt az erdő mélyén. Igen, kb. 400 éves, de 350 biztos. Mi már csókolomot köszöntünk neki.
Elszigetelve növekedett ezért is élte túl az embert és minden mást a mai napig jó állapotban van és Ő a világ legnagyobb és legidősebb lombhullató fája. Sajnos esélytelen volt lefotóznunk. 15 méter a kerülete, és 75 méter a magassága, se így se úgy nem fért bele a kamerába. Hát de még a szemünk sem látta a tetejét.
Egyébként a fát egy emelvény veszi körül amin körbe lehet sétálni. Lenyűgöző, nem hittünk a szemünknek ekkora fa nincs is a világon.
Amúgy egy néni fedezte fel valamikor 100 évvel ezelőtt és róla nevezték el. Azt mondjuk nem tudom elképzelni, hogy ez a szegény asszony mit keresett az esőredőben, ilyen távol mindentől, mert azért nem keveset kocsikáztunk befelé amit 100 éve gyalog kellett megtenni talán utak nélkül, majd a sárba a „kitaposott ösvény”-nek nevezett förtelmen csalinkáztunk végig. De ahogy elnéztem a sűrű aljnövényzetben ezek nélkül a gyalog utak nélkül ez az asszonyság hogy jutott oda és találta meg ezt a fát?! Hát… Rejtély. Kaland vágyó asszonyság lehetett az már biztos. Mint mi. De köszönjük neki ezt a tök jó kis túrát. ☺
Ada után a következő megálló egy híd volt. A neve Noojee (ez a település neve) Trestle Bridge Rail.
Ez a régi vasúti híd kiállta az idő próbáját. 1919-nem nyílt meg, de 1954 és 1958 között voltak lezárt szakaszok a vasútvonalon. Mivel erdős terület, az erdőtűz mindig veszélyeztette a hidat is meg a vasutat is. Nem túl szerencsés fából hidat építeni erre a tüzes vidékre. Meg is lett a baj 1939-ben egy tűzvész elpusztította, vonattal senki sehova, de aztán még ugyan azon évben még újjá is építették.
A maga méreteivel a legnagyobb és legjobb állapotban megmaradt fa vasúti híd Ausztráliában.
102 méter hosszú, 21 méter magas, és 19 pár cölöpből áll. Vagy valahogy így. Nekünk nagyon tetszett.
De haladjunk tovább, nyilván nem vasúttal hanem autóval. Következő megállónk ismét az erdő, és egy újabb vízesés.
Ez pedig nem más mint a Toorongo Falls- Nos itt már kicsit többen voltak , és olyan nagy csend sem volt mint Adá-nál, de sebaj. A zaj nem máshonnan jött mint a Toorongo folyóból mégpedig azért mert sietett mint a veszedelem .De hogy hova rohant ez a folyó az mi nem is tudjuk. Szép volt nagyon, tiszta víz, csak olyan nagyon hangos volt.
Mazsola ide nem jött fel mert azt mondta neki már elege van a hegy mászásból. Nem is bánom. Ilyen rinyagép ne fogja vissza a túrázós Tádét.
Hajrá másszuk meg a hegyet.
Sok tüdőm nem maradt mire felértem, de a látvány magáért beszél. Igazán nem is volt nehéz ám. Vicces és szép kövek között mentünk felfelé, sok moha mindenhol, zöld mindenhol, égig érő fák, akik szerintem tovább is érnek, mert érdekel módon egyiknek sem látható a teteje. Gyanúsak, nagyon gyanúsak… Így elmélkedtem magamban mire hát megérkeztem a vízeséshez.
Szerencse hogy írnom kell és nem beszélni, mert biztosan üvöltöznék, ugyan is halláskárosodást szenvedtem a víz csobogása miatt. Ahogy haladtunk tovább az erdőben, megpihentem egy sziklán és csak hallgattam a madarakat, már amennyit a víz csobogástól és hallás problémáimtól hallani lehetett, élveztem a fák és természet jelenlétét, mindenhol a kedvenc színem a zöld vett körül, és olyan békés volt minden, aztán egyszer csak egy napsugár is bejutott a fák közé. Ez volt a tökéletes pillanat.
Úgy hiszem új hobbi van kialakulóban. Talán a jövőben többet fogunk sétálni és túrázni, és kitudja talán több napos sátras túrákra is el lehet menni, meg lehet ismerni új embereket, új kis kedvenceket, fel lehet fedezni még több fát, több ismeretlen helyet. Ez biztosan nagyon jó buli lesz. Csak még Mazsolát kell rávenni erre, de szerintem nem lesz nehéz, mert mire visszaértünk már ott toporgott a sétaút bejáratánál és minket várt. Biztos velünk fog tartani ha több napos túráról lesz szó.
Puszi
Mazsola és Tádé