Sziasztok,
Szomorú tényekkel állunk szemben kérem szépen. Mazsolával rájöttünk a csúnya igazságra és arra is hogy tennünk kell valamit. Történt ugyanis, hogy elmentünk egy hosszabb kirándulásra a múlt hét végén. Mert már uncsi volt itthon ülni és nézni kifele az ablakon, hogy hogyan esik az eső és fúj a szél.
Kigondoltam hogy menjünk el a Great Ocean Roadon keresztül egy csodaszép nemzeti parkba Aminek az a neve, hogy Great Otway National park.
Hát felkerekedtünk.
Különben a Great Ocean Road B 100 vagy szépen magyarul a Nagy Óceáni út, egy 243 kme-es part menti út a mi kis államunkban Victoriában. Az első világháborúból visszajött katonák építették 1919 és 1932 között. Ezeknek sem volt jobb dolguk a háború után mint utat építeni. Néha igazán furcsák az emberek. Sebaj, köszönjük nekik mert csodaszép látvány tárul az óceánra, a hegyekre és a völgyekre. Különben amíg nem volt meg ez az út a kis városkák teljesen el voltak szigetelve a külvilágtól, szóval a katona bácsik nem csak úgy jó módjukban építkeztek ám. Valószínűleg nekik volt a legeslegszebb kilátásuk a munkájuk során.
Elsőre én egy vízesést szerettem volna megnézni, ami fent van az erdőben ami amúgy egy esőerdő ám, nem csak sima erdő. Aztán Mazsola azt mondta, hogy menjünk el valami fák felett mászkálós helyre is mert hogy az tök menő. Nem bántam a dolgot, mert a miénk volt a hétvége.
Első megállónk Lorne volt, ami egy kis nyaraló város közvetlen a parton, és tőle 6 km-re található az Erskine vízesés, amit szerettem volna meglátogatni.
Nagyon izgatott voltam, mert télen az erdő nagyon zöld, a patakok vízesések nincsenek kiszáradva szóval alig vártam hogy odaérjünk.
Hát az erdő nem volt nagyon meleg, de nem bántam mert már hallottam a víz csobogást így neki is iramodtunk a lépcsőknek.
Aztán kb. az út felénél megláttam a szépséges víz zuhatagot. Az állam is leesett. Nem is tudtam, hogy ekkora nagy szám van, úgy tátva maradt. Mondtam is Mazsolának azonnal csinálj egy képet mert ezt el sem fogják hinni mások hogy itt voltunk.
Kicsit féltem hogy leesek a mélységbe, de szerencsére nem volt akkor a szél, mint a hajón amikor leestem a Sky bár-ból, igaz most nem is koktéloztam be. 😀
Aztán sok-sok lépcsőfok után amit a kis lábunk megmászott megérkeztünk a vízesés aljához. Olyan szép kis patakocska volt, nagy kövekkel, kristálytiszta vízzel. Csak ámultunk és bámultunk.
Mondtam is Mazsolának „-Na ugye hogy megérte lejönni, nem is volt vészes az a 300 méter amit gyalogolni kellett.” Mazsola csak hümmögött és valamit motyogott, hogy „-majd felfele meglátjuk” de ki hallotta már ezt mikor megláttam egy kis ösvényt végig a páfrányfák alatt. Futottam is megnézni, hogy mi van arra, hívtam Mazsolát hogy jöjjön.
Jött is és csodáltuk a patakocskát, hallgattuk ahogy a víz szelíden csobog, ezüstösen csillogó halacskák úszkáltak a kristálytiszta vízben, felettünk páfrányfák magaslottak, és nyílegyenes törzsű eukaliptuszok növekedtek egészen az égig vagy még tovább. Mazsola szerint még tovább. Olyan volt, mintha egy elvarázsolt mesevilágba a csöppentünk volna. Mindenhol ősi buja növényzet, különös madárhangok, soha véget nem érő fakoronák.
Tudjátok hogy ezek a fák 25 emelet magasságra is meg tudnak nőni? 80-100 méter nekik meg sem kottyan. Én 15 cm magas vagyok. Ebből arra következtetek hogy ezek a fák valóban az égig érnek.
Tudjátok azt is, hogy mi mindenre felmászunk amikor csak lehet. 🙂 A nagy fákra most nem lehetett. De felmászhattunk a páfrányokra. Mazsola félt a pókoktól. Jó mondjuk én is, de a gyilkos fekete csigától jobban. Nem viccelek… szerencsére nem láttunk egyet sem.
Kicsit még elugrándoztunk a köveken csak Mazsolának belecsúszott a jobb lába a vízbe és majdnem le is fagyott neki. Mondtam akkor menjünk fel, induljunk neki. Csak 300 méter, hipp-hopp meg lesz az. Kissé kétségbeesve néztem fel a lépcsőfokokra. Lefele nem tűntek ilyen magasnak, és mintha kevesebben is lettek volna ezek a lépcsőfokok. Lehetséges, hogy mialatt lent játszottunk valaki idehozott párat. Mindegy, attól hogy itt elmélkedem, ezek kevesebben nem lesznek és én feljebb sem jutok. Uccu neki.
Na ezt sem bírtuk túl sokáig. A felénél már leültünk lábat lógatni. Kiköptük a tüdőnket. Hol Mazsola húzott engem, hol én őt. Aztán a padon ülve el is beszélgettünk egy kicsit arról, hogy mennyire nem vagyunk fittek. Különösképpen Mazsola, mert hát ugye ő mégis csak pufókabb mint én. Mindegy. A lényeg, hogy mi most kivételesen egyetértettünk abban hogy ez így tovább nem mehet. Ha szeretnénk még több helyre elmenni, még több csodát felfedezni itt Ausztráliában, akkor bizony ilyen lustán tohonyán ezt nem tudjuk megtenni. 100% egyetértés!
El is határoztuk hogy heti 1 alkalommal biztosan elmegyünk az edzőterembe.
Mert bizony az egészséges életmód és a megfelelő táplálkozás fontos a cukiság mellett.
Na jövő héten megmutatjuk nektek az edzőtermi kalandjainkat.
Addig is ha szeretnétek szép helyeket nézegetni, akkor az alábbi linkeken sok szép képet osztanak meg a Parks Victoria munkatársai.
Facebook
https://www.facebook.com/ParksVictoria/
instagram
@parksvic
Pacsi
Mazsola és Tádé