Sziasztok,
Hát ismét el kell mesélnem Nektek egy vicces történetet. Vicces nekem, Mazsolának annyira nem.
Életünkben először meglátogattunk egy kórházat. Na nem azért mert betegek vagyunk. Látogatóba voltunk Juditnál az itteni anyukánknál. (Ő csinálta a karácsonyi tojáslikőrt amitől Tádé kicsit bekarmolt, és megborult a karácsonyi ebéd közepén. – Mazsola.)
Az emberek néha elromlanak, aztán van úgy, hogy csak úgy maguktól rendbe jönnek. Néha meg nem és akkor bemennek egy helyre amit úgy hívnak kórház. Ott van sok orvos, meg ápoló, meg mindenki különböző ruhákban, és meggyógyítják a beteg embereket. Mi néha csak megfázunk és köhécselünk szóval kórházba még sosem kellett menjünk.
Ennek a kórháznak az a neve, hogy The Alfred Hospital, és hatalmas. 1871-ben alapították, és Edinburgh hercegéről Alfred-ről nevezték el, akit képzeljétek el meg akartak ölni egy ausztráliai látogatása során. Szerencsére nem sikerül ez a gonosz tett. Azt most nem tudjuk, hogy amúgy is az Ő nevét kapta volna a kórház vagy ez embernek le kell magát lövetni ahhoz hogy elnevezzenek róla valamit? Ez furcsa. Tudjátok ott van az az elnök, akinek a felesége egy rózsaszínű Chanel kosztümben volt mikor lelőtték. Aztán van róla elnevezve egy reptér is. Valami Kennedy, de mi ezt nem tudjuk, minket a politika egyáltalán nem érdekel. Igen, és az Alfred az egy oktató kórház ahová jönnek tanulni a fiatal okos orvosok a Monash Egyetemről. 638 ágy található ott, és nagyon sok betegséget gyógyítanak, rák, pszichiátriai problémákat – Mazsolának ez jól jöhet még amikor éppen kergetem őrületbe szegényt – allergia, kardiológia, neurológia hú és még sorolhatnánk. Ez a kórház egyébként bent van a városban, a felhő karcolók tövében… Az Albert park mellett ahol a Forma 1 futamok vannak.
Első nap autóval mentünk. Halálosan unalmas volt. És forgalmas. Móni utál vezetni, amit meg is értünk, sok ember inkább bevásárló kocsit kellene tologasson, mint sem autót vezessen. Kritikus egy társaság van itt!
Másnap úgy döntöttünk igénybe vesszük a Melbourne-ben lévő tömeg közlekedést, ezen belül is a villamost. Rögtön le is késtük. Sajnos a gyalogosoknak a lámpa piros volt, és sem itt sem a világon máshol nem szabad a piros jelzéskor elindulni. Meg kell várni a zöldet. Mi megvártuk, a villamos meg minket nem.
Na mondtam Mazsolának hogy „akkor légyszi nézd meg mikor jön a következő, én meg addig előkeresem a myki kártyánkat.” Mi ezzel utazunk. Felszálláskor és leszálláskor csak „le kell csippantani” egy konzolon és hajrá, lehet utazni.
Armadale-ben vártuk a villamost, és annyira szép volt a megálló. Ücsörögtünk a padon kicsit, néztük a forgalmat, meg innen már láthatóak a felhőkarcolók is.
Aztán Mazsola megnézte a vonatokat, de csak fentről. Nézzétek meg a sok huligán, itt is grafittiznek. Ki vagyok tőlük. Rávernék a kezükre szívesen. Egy szívlapáttal. De sajnos az erőszak nem vezet sehova ezért csak lemosatnám mindegyikkel a művét. Mert értitek, még ha szép lenne?! De ez? Ez nem művészet! 3 éves koromban szebbet rajzoltam ceruza és papír nélkül, mint ezek a huligánok. Felháborító.
Aztán végre megérkezett a villamos. A 72-es volt a miénk. Vagyis ezen a vonalon csak az jár, meg a 72A de azt meg nem használjuk szóval… 72. Jajj annyira sokan voltak ám, alig kaptunk ülőhelyet, és amúgy sem kellett szerencsére sokat menni, mert kb. csak 10 megálló a kórház.
Egy nagyon fülledt és meleg nyári napunk volt, kicsit ki is merültünk a sétától.
Beértünk a kórházba, és már a főbejáratnál tudtuk hogy ez más. Ez teljesen más mint amit eddig láttunk. Figyeljetek, tisztára mintha a vészhelyzetben lennék. Tátott szájjal mentünk végig a folyosókon, és egy részen megőrizték a régi épületet, a régi ablakokat, és annyira szép, nem tudtuk nem megcsodálni. De aztán mennünk kellett látogatni.
Sajnos nagyon ügyetlen voltam, és képzeljétek el megbotlottam. Biztos mert még a csodálkozástól azt sem tudtam merre van arcal előre.
Aztán leestem a lépcsőn. Annyira pattogtam lefele. Megütöttem a fülecskémet is.
Na nem nagyon, mert hallottam ahogy Mazsola visít, de nem láttam semmit, mert arcom a fal fele, lábaim az ég irányába…
Mondtam neki „Mazsola ne sikoltozz, azt hiszik baj van. Ide csődíted a népeket és megyünk az intenzívre.” De ez csak visít, tovább… És már zokog is. Látom hogy ugrál lefele a lépcsőn, de addigra már ott termett egy doktornéni és megkérdezte Mazsolát hogy jol van-e?
Naná hogy jól volt, maximum csak sokkot kapott, én meg most estem le a lépcsőn,
„- semmi baj jól vagyok, csak a fülem ütöttem meg”
„- már az orromat is leporoltam, köszönöm hogy kérdezik”
„- hogyne, fel tudok menni a lépcsőn”
” – kicsit fáj a tomporom de nem, nem kell segítség kapaszkodom a falban… „
Ja, hogy engem senki nem kérdezett és velem senki nem foglalkozik?! Szép mondhatom.
Azt hiszem Mazsolának leesett a vérnyomása, vagy a vércukor szintje, vagy valamije, mert elájult. Tuti műbalhé… Na mindegy, felvitték a traumatológiára.
Kicsit kába volt, de mondtam neki ne legyen már ilyen, ez katona dolog, eszik egy két szőlőcukrot azt jó lesz.
Aztán megérkezett Dr. Clemens, akiről eddig azt hittük hogy valami mérnök ember. De most látjuk hogy orvos mérnök, és kis kedvencekkel is foglalkozik.
Most meg Mazsola ezen kezdett el visítani… Mert hogy Ő szurit kap. Fél a tűtől. Jó attól én is. A rózsaszínű popsimat ne szurkálják már.
Nem akart egy helyben maradni. Gondoltam is, ezt rögtön lekötözik. Mondtam is Dr. Clemensnek, hogy nem vagyunk rokonok, örökbe fogadták. Sőt nem is ismerem. Aztán Dr. Clemens mondta neki, hogy viselkedjen, mert ha továbbra is ficánkol akkor infúziót fog kapni.
Annyira de annyira megijedt az infúzió hallatán, hogy egyből nyugton maradt. Persze, fogalmunk sincs mi az az infúzió, megkérdezni meg nem mertük mert ha rossz dolog? Akkor Mazsolát kiteszem egy tortúrának? Na nem… Hallgattunk, és tűrte hogy vizsgálják, és megmérik meg ilyesmi…
Aztán miután rendben találták a vérnyomását, lemehettünk a büfébe enni valamit, hogy a vércukor szintje is helyre álljon. Ezúttal a liftet használtuk, nem kockáztatok be még egy leesést magamnak és egy szívrohamot Mazsolának.
Büfé??? Drága kenyér… Ez több mint büfé. Volt ott süti, üdítők, torták, kedves emberek, kávé, kiülős helyiség, beülős helyiség, finom menük… Édesanyám, Mazsolának egyből visszajött a színe, már nem is volt sápadt kis disznó.
Ettünk is gyorsan valami csirkét rizzsel. Én kértem a rizst, ő a csirkét. Hagytam egy kicsit érvényesülni.
Ezt hívhatjuk vacsorának azt hiszem, mert a nagy izgalmak közepette ránk esteledett. Szóval vacsora után kiültünk a kórház kertjébe, kicsit beszélgettünk a történtekről, visszamentünk Judithoz, aztán este pedig haza villamosoztunk, majd pedig kocsikáztunk. A tomporom az még fáj, de szerencsére mindenki jól van.
Biztosan megyünk még látogatni, szóval szerintem jelentkezünk még a kórházból.
Holnap pedig megyünk az autós múzeumba, mert Mazsolának megígértük az eperszedés után.
Biztosan jó szórakozás lesz.
Addig is itt egy kép a múltból mindannyiunknak… jó nézegetni a régi fotókat.
