Sziasztok,
Hát az úgy kezdődött, hogy reggel felkeltünk és sütött a nap. Ez nem a mi hibánk. Ezer trillió sok napsugár szikrázott mindenfele, kék égbolt, sehol egy felhő. Végre. Mert a hétvége nagyon hideg és esős volt ám, erről bezzeg senki nem beszél. Ezen a napsütéses reggelen szöget ütött a fejembe egy gondolat. Mi lenne ha elmennénk valahova?! Ki sem mondtam Mazsola azonnal rávágta, hogy szerinte ez rossz ötlet. Szerintem meg nem. Aztán folytatta hogy nem engedtek el minket a felnőttek, sőt házi munkánk is van. Ez igaz, de a házi munka megvár, és amúgy is haza érünk mire a felnőttek is itthon lesznek. Kérdés eldöntve, megyünk kirándulni. „Punktum”
Ki néztem egy jó kis helyet fent a Dandenong Hegységben aminek az a neve, hogy Thousand steps. Kicsit húztam a számat, hogy 1000 lépcső és hegyek, de legalább egyszer mi már voltunk konditerembe, így hát mit nekünk egy kis lépcsőzés nemde!? Csomagoltunk kaját, vizet, gyümölcslét, a legfontosabb sem maradhatott el a kávé! Na hajrá.
Az odaút is necces volt, mert elvétettünk egy kanyart és valahol máshol lyukadtunk ki. De Mazsola hibája volt, ő nézte fordítva a térképet. Nagy megpróbáltatások közepette megérkeztünk egy helyre, ami olyan parkosnak nézett ki, sok autóval meg minden. Hát… Elindultunk egy irányba és igazából ezt a kapuszerű valamit találtuk.
Ez a Kokoda séta útvonal megint a második világháborúhoz kapcsolódik. Az Ausztrál katonák 1942-ben Pápua Új-Guineában Kokoda nyomvonalát követve nagyon-nagyon fáradtak voltak és elnyűttek, és ez az 1000 lépcsős séta az ő fáradságukat hivatott bemutatni. Vagy valami ilyesmi. Jó-jó… Mi mentünk, de lépcső sehol. Már vagy 3 km-et gyalogoltunk és sehol a lépcsők. De mindenki arra ment, hát akkor mi is így tettünk. Egyszer csak juhééééé ott voltak a lépcsők.
Nem is tűnt ez olyan veszélyesnek. Lentről. Aztán kicsit fentebbről sem. Tudtam én, hogy nem hiába volt az edzőtermi látogatásunk. Aztán hogy vagy hogy nem egyre kevesebb lett a levegő, tudjátok az oxigén’, és…. Mintha ezek a lépcsőfokok is magasabbak lettek volna. Mondtam Mazsolának álljunk meg mert azonnal meghalok oxigénhiányban. Meg innom is kell. Na meg kicsit pihenni.
Azon gondolkoztam közben, hogy mi lenne ha visszafordulnánk. Ezt sem kellett kimondani Mazsola a fejembe lát és annyit mondott csak „Na még mit nem, nem azért szöktünk el idáig hogy aztán feladjuk” Kicsit fintorogtam, hogy mekkora szája lett ennek a Malacnak hirtelen. Na menjünk csak tovább, majd meglátjuk.
Megállapíthatjuk, hogy a levegő itt még ritkább mint 10 lépcsőfokkal alább. Nekem már mindenféle gondolatok cikáztak a fejemben a szegény katonákról és arról hogy átérzem a fáradságukat. Szomjas is voltam és amúgy sem akartam menni fel. Sosem lesz vége. Látom Mazsola is zihál. Megláttunk egy padot. Muszáj volt megpihenni. Plusz el kellett azon is gondolkodni újra, hogy talán többször kellene az edzést beiktatni. Szomorú tények ezek. Na mindegy, haladjunk tovább gondoltam. Hát mit látok Mazsola kidőlt. Haha, tudtam én… De most már akkor is felmegyünk ha úgy kell felcincálnom ezt a zöld Malacot.
Aztán felértünk. Végre. És azt mondtam én ugyan vissza nem megyek ezeken a lépcsőkön. Inkább elmegyek remetének, és bogyókon élek meg gyűjtögető életmódot folytatok. Mazsola is egyet értet. Aztán gondoltuk csak van itt könnyebb út is lefele az erdőn keresztül. Nézzük meg. Mazsola kicsit el volt keseredve hogy eltévedünk és soha többé haza sem találunk, de én nem aggódtam, mert a dugi telefonomról már hívtam segítséget. Mazsolának nem mondtam mert akkor meg azon stresszel. Mondtam neki, gyere csak erre, ez a jó irány. A fejmosás miatt meg ráérünk aggódni később.
Az erdő igazán szép hely volt. Csendes, nyugodt, csak a madarak csicsergését hallottuk, a levelek zörgését ahogy a szél fújta őket. A nap sütött, tavasz illat a levegőben. Talán mégis itt kellene maradnunk és remetének kellene lennünk. Már meg is találtam a házat ahova beköltözhetnénk. Jó-jó nem igazi ház hanem egy kiégett fa, de nézzétek meg hát nem ilyenbe laknak a tündérek? Vagy a manók? Mi simán elmennénk manónak is nem? Mazsola viszont haza akart menni, mert úgy érezte elvesztünk. Jól érezte, de nem tudta, hogy van GPS-em, mondjuk jel az nem mindig de kb. működött a dolog. A helyes úton voltunk. Szóval Remete projekt törölve, Mazsola a civilizációt szereti.
Arról mondjuk nem volt szó hogy 7 km az út lefele és ebből 6,9 km-t lejtőn kell menni fékezve. Oda lesz a tomporom, ez már biztos. De mit gondoltam? A hegyről valahogy le kell menni, és a lefele általában lejtős. Legalább tudtam, hogy jó az irány. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy Mazsola vinnyogására eszméltem. Ó ez a buta tudjátok mit csinált? Felmászott egy fára. Aztán beszorult. Mehettem menteni. Mondtam neki, na most aztán elég legyen irány a parkoló mert már várnak minket.
Nem sokára leértünk. Koszosan, és hát fáradtan, bűnbánó arccal néztünk vagy legalább is mindent megtettünk hogy bűnbánónak tűnjön. A megmentőnk nem volt boldog, hogy jönnie kellett, de hát két ilyen kicsit csak nem lehet itt hagyni. Nem szólt senki semmit. Bemásztunk a hátsó ülésre. Azon gondolkodtam hogy vajon mi fog történni? A csend jót jelent vagy rosszat? Talán ki leszünk dobva valahol az út szélén? Talán örökre szobafogságra leszünk ítélve? Vagy még ennél is rosszabb? Esetleg el leszünk téve egy sötét doboz aljára és egy dohos pincébe kerülünk? Rémisztő! Hát ahogy ezeken a szörnyűségeken gondolkodtam egyszer csak megálltunk. Fülsiketítő rikácsolás hallatszott kintről. Kicsit félelmetes volt. Ki kellett szállnunk. Gondoltam itt a vég. De nem a vég volt itt hanem egy kellemes meglepi. Madarak. Madarak mindenhol. Nagyok fehérek, és tök hangosak.
Először kicsit féltünk hogy el ne vigyenek a sasok. De ezek nem sas madarak voltak, hanem kakaduk. Ők itt laknak az erdőben és ez a hely egy madár etetős hely. Elvileg 24 órán át nyitva van, de hát ezek a madarak mennek ám aludni. Az erdőben amúgy is hamarabb sötétedik. De mi még nem sötétedéskor voltunk ott, szóval volt a madarakkal időnk.
Az igazat megvallva ezek a madarak nem annyira barátkoztak velünk, pedig még kaját is vettünk nekik, meg kedvesek voltunk. Az emberek fejére is képesek voltak ráülni, meg a vállukra meg mindenhova, Mazsolára meg úgy néztek mint gyújtogató a vizes szalmára. Buta madár, hát nézd meg hogy néz. Na és a rikácsolás, a kis fülünk leesik.
Idegállapotba kerültem. Olyan „-mi a szöszt akar ez a rózsaszínű pöttöm” fejet vág ez a madár. Felment a vérnyomásom. Kicsit most elkeseredtem, mert mi tök cukik vagyunk, és nem vagyunk ijesztők és ők most minket nem szeretnek. Szerettem volna ezt tisztázni velük, de sajnos huss mind elrepült. Egy elkezdi és megy utána a többi. Nem baj, nem adom fel. Érzem, hogy barátok leszünk. Vissza kell jönnünk ide, barátoknak kell lennünk, mert mi is jó fejek vagyunk és ők is, így ebből csak valami jó sülhet ki. Majd hozunk több kaját.
Egy barátja azért mégis csak maradt Mazsolának. Ez egy bátor madár, büszke vagyok rá.
A többiek meg… Tisztes távolságból nézték Mazsolát. Féltek.
Nem baj, legközelebb nem fognak félni.
A terminátor szavaival élve „I’ll be back”
Puszi
Mazsola és Tádé